PRÓZAIRODALOM

Szilágyi János: A piros síp

– Lassan készen is vagyunk, csak még egy kis igazítás – mondta a fodrász derűsen, miközben éppen végzett a frizurával. – Csak itt még egy centit, hogy szebb légy.
– Szuper lesz köszönöm! – jelentette ki Klaudia tettetett jókedvvel. – Szerintem is jó lett, ez az új frizura kihangsúlyozza az arcod formáját és a szemedet.
Klaudia bólintott egyet, közben félhosszúra nyírt sötét haját figyelte, de mélykék szemében szomorúság tükröződött.
Fizetett, majd lassú léptekkel elindult hazafelé. A szürke felhők kiadós esőt ígértek, de még nem esett. ,,Ne is essen, mert még úgy járok, mint a nő abban a régi számban, amiben elázik a menyasszony a novemberi esőben. Bár, már az sem érdekelne, ha meghalnék.” Morfondírozott, de volt ebben egy kis önsajnálat is, de igaz, ami igaz, nem jó idők jártak.
A közelgő eső ellenére nem sietett, inkább lassan, kimérten sétálgatott, mint akinek semmi dolga. Valójában nem is nagyon akart hazaérni. 40 éves volt, 15 éve házas, de otthon csak egy erőszakos férj várta, aki az évek alatt számtalanszor megverte és megalázta. Nem egyszer meg is csalta! Ő maga sem tudta miért is maradt még vele, érezte lépnie kellene, de valamiért nem tette. A szürke leveleket figyelte a járda szélén, mikor megpillantott egy piros sípot. Egy gyerek hagyhatta el játék közben, de ez az egyszerű piros síp most elindított benne valami nagyom mélyről jövő, keserű érzelmet. Lassan indult a folyamat, aztán, mint mikor a víz feltör a kútfúráskor, egyre erőteljesebb lett. Igen, ez volt az ok, amiért olyan sokáig kitartott a férje mellet. Egy gyerek, egy fiú vagy egy lány, mindegy. Neki is lehetett volna egy ilyen piros sípja. Piros síp a szürke novemberben, mintha a reményt jelenítette volna meg. Gyerek nem született, és már nem is fog, mert idős hozzá. Túl sokat várt!
Időközben hazaért, benyitott a régi társasház ajtaján, levette a kabátját, majd bekapcsolta a tv-t.
– Na! Hazaért a dáma? Főzni ki fog? Bár, ahogy belegondolok, jobb is, hogy nem csinálsz semmit, mert mindig moslék lesz belőle – jegyezte meg a férje. – Nézzenek oda, a fodrásznál voltál! Szebb már nem leszel! – vigyorgott kajánul. Igaz, így is tudnék neked valami jó munkát, igény van a ronda kurvákra is, legfeljebb nem keresnél annyit. Gyenge lennél te még annak is! Menj és igyál, ott a likőröd.
– Ahogy elnézlek, te megtetted ezt helyettem is – vetette oda rezignáltan Klaudia.
Így ment ez napról-napra, évről-évre!
Néhány héttel később Klaudia a parkban ült, és a közeli óvodából kiszűrődő gyerekhangokat hallgatta. A decemberi szél hószagot hozott, majd el is kezdett szállingózni szépen, komótosan.
– Elnézést hölgyem, segítene nekem? – szólította meg egy férfihang. – Régen nem szólította senki hölgyemnek.
– Természetesen! – mondta meglepetten a negyvenes évei elején járó, kicsit őszülő, barna magas férfinek.
– Arról lenne szó, hogy nem idevalósi vagyok, és ön talán tud ajánlani egy megfizethető szállást itt a környéken.
Klaudia megmutatta a legjobb és legolcsóbb szállást, amit ismert, majd elköszöntek, és mindenki ment a maga útján.
Az elkövetkező hetekben a nő gyakran üldögélt azon a padon, ahol az idegennel találkoztak. Először maga előtt is tagadta, hogy valami megmozdult benne azon a délutánon, de egy idő után belátta, hogy bizony megint szerelmes lett. Megint reménytelenül, mert soha nem látja többé az idegent. Egy napon azonban, egy ismerős arcot fedezett fel néhány méternyire a padtól. Az ismerős intett, majd felállt és közelebb ment hozzá.
– Szép napot! Persze, csak ha valaki szereti a hóesést, mert én nagyon szeretem. Örülök, hogy ismét látom – szólította meg a férfi, hangjából, magabiztosság és derű áradt.
– Üdvözlöm, én is örülök! A havat, valamikor kislány koromban szerettem, de ma már… – válaszolt olyan magabiztosan, ahogyan csak tudott.
– Lehet, hogy erőszakosnak fog tartani, de ha nem okoz gondot önnek és úgy is szeretünk itt a parkban üldögélni, egyszer megihatnánk egy teát, vagy egy kávét. Mit gondol? – kérdezte a férfi.
– Hát, ne haragudjon, de én – szólt bizonytalanul. – Mért is ne! – mondta egy kicsit magát is meglepve. Kéretnie kellett volna egy kicsit, de nem volt kedve az ilyen játszmákhoz, és félt, hogy a férfi nem kérdezi meg többé.
– Ennek igazán örülök! – mondta a férfi.
– Most sajnos mennem kell, de akkor valamelyik nap találkozunk – köszönt el zavartan a nő. Az út, ami 20-25 percig tartott, néhány pillanatnak tűnt csupán. Arcára halvány mosoly ült ki, ezért a járókelők furán néztek rá, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Egyszer a zebrán egy autó hangosan rá is dudált, mert annyira a történtek hatása alatt állt, hogy nem várta meg a zöldet.
Az elkövetkező időben egyre többször találkoztak. A magányos likőröket, felváltották a romantikus téli teázások.
Egy idő után kapcsolatuk egyre intimebbé vált, és a nő úgy érezte, nem tud többé a férjével egy léktérben tartózkodni. Kibérelt egy kis garzont, majd elindította a válási folyamatot.
Egy márciusi napon a férfi egy nagy csokor vörös rózsával állított be, majd megkérte a nő kezét, amire természetesen igent mondott.
A következő hetekben sikerült vásárolniuk egy apró kertes házat. Igaz, hogy egy Budapest környéki szerény település volt, de ez egyikőjüket sem zavarta. Klaudia egy ideje semmilyen módon nem védekezett az intim együttlétek alatt, és bár nem igazán bízott benne, titkon minden vágya volt egy gyerek. Egy napon a terhességi teszt pozitívnak bizonyult. Klaudia nem bírt várni, biztos akarat lenni a dologban, ezért elrohant egy magánorvoshoz. Aki megerősítette, hogy gyermeket vár, de óvatosnak kel lennie az ő korában, mert negyven felett már rizikós a dolog. A férfi nagyon örült a hírnek, neki sem volt gyereke. Sokat találgatták, hogy fiú lesz vagy lány, és a keresztneveket böngészték. Néhány hónap múlva eldőlt, hogy születendő gyermek nőnemű lesz. Közösen eldöntötték, hogy a Nadin nevet adják neki, ugyanis a Nadin reményt jelent. Az elkövetkező hetek-hónapok csodálatosan teltek Klaudia élete legszebb időszakát élte, és a magzat inden probléma nélkül fejődött.
Augusztus volt és a mai napra egy nagy piaci bevásárlás terveztek. Klaudia szeretett órákat eltölteni a zsúfolt piacon, és vásárolgatni. Ezt az újdonsült férje annyira nem kedvelte, de úgy vélekedtek, ez legyen a legnagyobb gond. Amint a piac zsúfolt utcácskáit járták, a nő szeme megakadt egy mindenféle kecet-kacatottal teli ládán, pontosabban egy piros tárgyon. A tárgy egy síp volt, majdnem olyan, mint amit azon a szomorú novemberi délutánon látott, mikor úgy érezte elhagyta a remény.
– Ezt a sípot kérem! – szólt lelkesen. – Inkább kettőt, legyen egy tartalékban is. – Tessék asszonyom – nyújtotta át az árus.
Lelkesen áradozott a sípról a férjének, aki úgy gondolta, egy kicsit becsapták a nőt két ócska műanyag síppal, de mindegy.
Teltek, múltak a hónapok, és közeledett a szülés ideje. Arra a következtetésre jutottak, hogy ideje egy alapos kivizsgálásnak.
Egy januári napon, váratlanul sürgősen találkozni akart vele az orvos.
A nő nagyon megijedt, de azzal nyugtatta magát, hogy eddig semmi gond nem volt, és talán csak megelőzésképpen keresi az orvos.
Remegő léptekkel ment fel a rendelő lépcsőjén, leült és a táskáját szorongatta.
– Fáradjon be! – mondta az orvos hideg hangon.
Amint leült, feltűnt neki, hogy senki nincs bent rajta kívül, még egy asszisztens sem.
– Tehát! Sajnálattal kell közölnöm, hogy a tesztek kimutatták önnél a HIV vírust. Ebben az esetben szomorú tény, hogy születendő gyermek is fertőzött lesz – mondta az orvos steril tárgyszerűséggel.
Hosszú csend.
– Én… Én csak két férfivel voltam, egész életemben – szólt remegő hangon. – Nem értem, hogy lehet! – kék szemeiből könny csorgott. A táskát elejtette.
– Ebben az esetben az egyik partnerétől kapta el.
Még beszélgettek egy ideig, de arra már nem emlékezett. Azt sem tudta, hogy ért haza. Csak arra emlékszik, hogy a fotelban ül.
A férje vigasztalta, hogy ez nem jelenti az azonnali véget. Évtizedekig is élhetnek mindketten.
Még ha megfelelő kezelés mellet, teljes életet élhetne is, örökre megbélyegzettek lesznek, töltötte ki agyát a keserű tény.
A következő néhány nap borzalmasan telt. A boldogság egy csapásra eltűnt. Elfújta a hideg januári szél.
Egyik ködös reggelen, még az ágyban feküdt, pedig már 11 óra elmúlt, de nem bírt felkelni.
A jégvirágokat figyelte, amiket a fagy rajzolt az ablakra. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, felvett egy pulóvert, de észrevette, hogy a zsebében van valami. A síp, a piros síp volt. Nem sírt, csak tompán nézte. Majd keserű düh tört fel elméjében. ,,A sors akarta így! Hogy rohadjon meg a sors. A kurva anyádat…” Váratlanul a telefon hangja szakította meg a csendet.
– Üdvözlöm asszonyom. Mindenekelőtt az elnézését kell kérnem. A vizsgálat tévedett. Sajnos a sok munka miatt elcseréltük a vizsgálati anyagokat. Önnek semmi baja.
Márciusban megszületett Nadin!

Szilágyi János prózája korábban a Szöveten: