Szilágyi János: Vidéki idill

Sötétkék Volvo kerekei kavarták fel a homokot, ahogy az autó egy csendes utcára fordult.
– Biztos jól fogjuk érezni magunkat az elkövetkező hónapokban – jegyezte meg Réka a férjének, közben a visszapillantó tükröt maga felé fordította, hogy megigazítsa rövidre vágott, sportos szőke frizuráját. Gondolataiban beleélte magát az új környezetben végzendő munkájára, ami, reményei szerint, remek szórakozás is lesz itt, ebben a kis faluban. Nagyon unta már a nagyvárosi munkáját, az ezerszer elismételt mondatokat, amiket a néprajz szakon tanuló hallgatóknak adott elő húsz éven át.
– Remélem igazad lesz, és sikeres kutatásokat tudsz végezni a nagy könyvedhez – mondta a férfi.
Közben elérték úticéljukat, majd megálltak egy öreg tornácos parasztház előtt. Amint behordták a csomagokat, Réka valami finom, de gyorsan elkészíthető vacsora készítésébe kezdett. Lilahagyma és savanyú káposzta illata járta át az ódon épület konyháját.
– Dénes, ma a kedvencedet készítem vacsorára. Hagymás-káposztás sonkasalátát – kiáltotta oda derűsen a férjének.
– Az nagyszerű lesz. édes! – szólatalt meg a férfi, közben borostás arcát vakargatta, ami pont olyan ősz volt, mint a haja.
– Istenem, ezeknek a falaknak lelke van, érezni bennük az eltelt idő minden történésének rezdülését – jelentette ki lelkesen Réka.
– Lehet benne valami, de azt még nem tudom, hogy mit fogok itt csinálni – vetette oda nagy sóhaj közepette a férfi.
Néhány hét elteltével kezdtek beilleszkedni a falu világába, egyesek szívélyesen fogadták őket, mások bizalmatlanok maradtak, vagy egyenesen ellenséges viselkedést tanúsítottak. Réka igyekezett minél több idős emberrel összebarátkozni, hogy elegendő információ gyűljön össze a könyvéhez, amit reményei szerint a népi hiedelmek, babonák rendszerbe szedésének szentel majd, és ha ezzel végzett, egy regény vagy novella megírása is szerepelt a tervei között. A férje ezt az időszakot nyaralásnak tekintette, de gyakran nem tudott mit kezdeni az idejével, idegennek érezte magát ebben a közegben. Bizonyos idő elteltével találat magának megfelelő hobbit. A település határában gyönyörű tó terült el, Dénes pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régi vágyát, hogy horgászhasson. Még egy csónakot is vett, hogy jobban szórakozzon.
– Réka! – kiáltott át a feleségének a szomszéd szobába. – Elmegyek a tóhoz, talán sikerül fognom valamit vacsorára.
– Rendben menj csak, addig én nyugodtan befejezem az írást – válaszolt a nő rezignáltan.
A tó partjának egy részét akác és fűzfaerdő szegélyezte.
Dénes kievezett a parttól 30–40 méternyire, éppen a felszerelést állítgatta, mikor egy különös jelenségre lett figyelmes. Először úgy látta, hogy egy régi háló lebeg a víztükrén, de ahogy közelebb sodorta a víz, döbbenten vette észre, hogy egy merev test úszik a tó felületén. ,,Egy holttest” – jelent meg gondolataiban a felismerés. A test azonban váratlanul megmozdult, bár nem tűnt élő embernek, inkább valami különös átmenetnek, élő és halott között.
– Kérem segítsen – szólalt meg váratlanul a lény. Hangjában nem érződött semmilyen érzelem.
– Adja a kezét! – kiáltott oda Dénes, amint felocsúdott.
Amint megérintette a lény kezét, érezte nyálkás hideg érintését, majd a teremtmény húzni kezdte a víz felé. Jeges rémület öntötte el a férfit, amint világossá vált számára, hogy a lény az életére tör.
A lény azt hörögte, ,,adja vissza”. Hosszú percekig viaskodtak, és már-már feladta a küzdelmet, mikor sikerült kitépnie a kezét a szorításból, majd gyors tempóban evezni kezdett. Amint elérte a partot, kikászálódott a csónakból, és gyors tempóban hazaindult. Út közben felötlött benne, hogy ez nem lehetett véletlen, de tudta, mit adjon vissza…
Középkorú fekete alak állt egy régi kőfalú présház hideg helységében. Testét, hosszú fekete lepel borította, a helység közepén egy kút pereme emelkedett ki. Nem sikerült – közben távolabb lépett a kúttól –, majd legközelebb – suttogta.
Réka meglepetten tapasztalta, hogy már itthon is van, hiszen csak estére várta. Hitetlenkedve hallgatta a történetet, és magában arra gondolt, hogy a férfi kezd egy kicsit becsavarodni, bár nem tűnt őrültnek.
– Ugyan, miféle lény?! Még ha én találnék ki ilyen történeteket, de te racionálisan gondolkodó ember vagy – szólalt meg majd ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Este nehezen tudott elaludni, és azon tűnődött, honnan ismeri a férje a víziember mítoszát, eddig ugyanis soha nem tapasztalta, hogy érdeklődne a mitológia vagy a mondavilág iránt. Hivatásából adódóan tisztában volt vele, hogy a víziember egy régi népi mítosz, egy gonosz, halottnak látszó lény, aki ártatlan embereket támad meg. Egy bő órányi elmélkedés után magát is hatalmába kerítette a félelem, de elhessegette a rossz gondolatokat, és végül elnyomta az álom.
A következő napok, a megszokott napi rutin szerint teltek, Réka szinte az egész napot a könyve írásának szentelte, a férje pedig a környék vendéglőit látogatta. Egy éjszaka Réka arra ébredt, hogy valami nagyon nagy súly nyomja a mellkasát, de bármennyire is szeretett volna segíteni önmagán, nem tudott megmozdulni. Az egész teste merev volt, és csak hajnalban, a szomszéd kakasának kukorékolásánál múlt el a szörnyű lidércnyomás. Az egész napot nyugtalanul töltötte, ismerte a népi babonákat a boszorkányokról, akik éjjel meglátogatják a közönséges embereket, és csak a kakas kukorékolására távoznak. A következő napokban többször is megismétlődött az esemény, és az érkezéskor még magabiztos és temperamentumos nő neurotikus állapotba került. Többször feltette magának a kérdést, hogy hogyan történhetett ez vele.
Réka a teáját szürcsölgette, amikor csengetést hallott. Amint kiment a kapuhoz, egy hatvanas évei közepén járó, alacsony, bajuszos férfi látványa fogadta.
– Jó napot, asszonyom! – köszöntötte a férfi.
– Üdvözlöm, segíthetek valamiben? – kérdezte Réka
– Köszönöm a kérdését, egy apróság ugyan, de mivel nem ismerjük egymást, talán meglepő lesz a kérésem. Adna egy pohár vizet? Nem idevalósi vagyok, és lekéstem a buszt. A szomszédai elutasítottak.
– Persze, azonnal hozom! – mondta a nő.
A férfi megitta a vizet, megköszönte, majd Rékára nézett.
– Hamarosan nagy vihar lesz, vigyázzon, el ne ázzanak a száradó ruhák.
– Én nem hinném, ragyogóan süt a nap, az égbolt is tiszt – mondta meglepetten Réka.
Az idegen elköszönt, majd amilyen gyorsan jött, távozott.
A nő amint befejezte a teázást, hatalmas vihar támadt, majd váratlanul véget is ért.
Réka kiment az udvarra, és döbbenten tapasztalta, hogy a szomszédos házak megrongálódtak, de az övének semmi baja nem lett. Ezt követően felidézte a férfi szavait: ,,A szomszédai elutasítottak.”
Sokat törte a fejét ezen a különös eseten, de sehogyan sem tudta eldönteni, hogy tényleg a különös férfi műve volt-e a vihar, vagy csak egy fatális véletlen következménye. Már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy a lánya születési helyére költöztek, ha csak néhány hónapra is. Az erős pszichés terhelés miatt a könyvével is elakadt, gyakran csak üldögélt a félhomályban és arra gondolt, mit csinálhat most a gyerek a tűz és jég szigetén, ahol a nyarat töltötte.
Egyik este, mikor lemenet a nap, és enyhült a hihetetlen hőség, Réka lefekvéshez készülődött, de előtte felpróbálta a kedvenc sárga ruháját, amiben holnap a vásárlást tervezte. A szobát csak egy gyertya fénye világította meg. Odalépett a tükör elé, hogy megnézze, hogy áll a ruha. Ekkor a tükörben fekete füst kezdett gomolyogni, majd kiterjedt a szobára, Réka mozdulni sem tudott dermedten állt, mintha valami titokzatos erő megbénította volna, miközben az éjfekete füst beburkolta, és húzni kezdte a tükör irányába, mintha egy másik világba akarná elvinni. Minden erejével küzdött, hogy ellenálljon ennek a gonosz erőnek, de úgy érezte, nem bírja már soká. Ekkor egy királykék szárnyú pillangó röppent be a szoba ablakán, foszforeszkáló szárnyaival eloszlatta a pokoli füstöt, lángra lobbant, hamuvá égett. Ahogy a hamu eloszlott, egy férfi körvonalai jelentek meg.
– Ön az?! – szólalt meg Réka, amint felismerte a néhány napja vizet kérő idegent.
– Többször nem tudok segíteni, magának kell megküzdeni vele – mondta, majd nyomtalanul eltűnt.
Réka egész éjjel azon törte a fejét, hogy ki lehet az, akivel meg kell küzdeni.
Másnap már azon gondolkodott, hogy elköltöznek innen, de úgy érezte, nem menekülhet el, valami büszkeség és makacsság ötvözete kerítette hatalmába, a szülei azt mondták, ez egészen kis kora óta jellemezte természetét, így hát, bár kezdeti magabiztosságának nyoma sem volt, maradt.
Néhány nappal a félelmetes esemény után szokatlanul gyengének érezte magát, így már korán lefeküdt, majd nyomban el is aludt. Álmában ismét kislány volt, és a vidéki házuk kertjében cseresznyét evett, az égen úszó bárányfelhőket figyelte, közben beszívta a friss levegőt, ami annyira más volt, mint a város, ahol az év nagy részét töltötte a család. Minden átmenet nélkül szorítást érzett, majd felriadt álmából. A vékony takaró, amit a nagy meleg miatt használt, úgy préselte az ágyhoz, mintha ki akarná szorítani belőle a lelket. A takaró lassan elindult felfelé, már a nyakánál járt, de semmit nem tudott tenni ellene, ez a láthatatlan valami végezni akar vele, efelől nem voltak kétségei, a szíve hevesen vert, arcáról verejték fojt le, ezt követően a takaró elérte az arcát és beborította, fátyolként fojtogatta, akárhogy küzdött, nem tudott szabadulni, úgy viaskodott ahogy a légy harcol a pók ellen, ahogy teljesen körbefonja hálójával. Kétségbeesésében teljes erejével nekifeszült a vékony takarónak, ekkor az középen szétszakadt. Ahogy kiszabadult szélsebesen kirohant a házból, az udvarra. Miután kissé megnyugodott, megpihent a zöld gyepen, de visszamenni nem mert egészen hajnalig.
Ezután a lidérces éjszaka után egész nap rémképek gyötörték, ha rágondolt a közelgő éjjelre, remegés fogta el. Késő délután hatalmas mélykék, sőt, helyenként fekete felhők kezdetek gyülekezni, feltámadt a szél, és eső szagát röpítette a falu irányába.
A madarak zavartan keringtek, közel a földhöz. Besötétedett. Réka behúzódott a házba, az ablakokat hideg eső kopogtatta, a szél tombolva tekergette a kerti fát, az áramszolgáltatás megszakadt. Réka egyedül ült a nagy hintaszékben a nappaliban, majd elnyomta az álom. Néhány órával később szörnyű hangokra ébredt, keserves jajveszékelés hallatszott valahonnan, de nem ebből a világból jött, afelől nem volt kétsége. Olyan rémisztő volt, hogy Réka inkább kirohant a szobából a zuhogó esőbe. Az ég feketén kavargott, villámok cikáztak, pillanatokon belül bőrig ázott. Egy fekete kutya jelent meg az udvar sarkában, és fenekedően a nő felé indult. Réka hátrálni kezdett, hogy elkerülje a fenevad támadását, de rövidesen világossá vált számára, hogy nem kerülheti el a küzdelmet, amiről a férfi néhány napja beszélt neki. Megragadott egy vastag faágat, hátát egy öreg diófának vetette, hogy védje magát. A fenevad lassan, kimért léptekkel közeledett, fehér fogai világítottak az éjszakában, sárga szemei gyűlölettel telítetten ragyogtak, fekete bundája szorosan a testéhez simult. Váratlanul támadásba lendült, és a nő irányába vetette magát. Egy jól irányzott csapással sikerült eltalálnia a fejét, amitől nyüszítve hátraugrott, de ez nem szegte kedvét, érezhető volt, hogy földöntúli lénnyel van dolga. Újra és újra támadott, és a számtalan ütés ellenére nem adta fel a küzdelmet. Réka egy idő után nem bírta tovább, és térdre rogyott, az ereje teljesen elhagyta. Lélekben felkészült a végre, tudta, a harcot elveszítette, de azt nem értette, miért kellett küzdenie, mi ez a szörnyű harag, ami ezeket a jelenségeket kiváltotta valakiből vagy valamiből. A fenevad végső támadásra készült, Réka a kimerültségtől hanyatt dől, arcát és karját friss sebek borították, testét hideg eső mosta. Hatalmas mennydörgés hallatszott, majd egy villám csapott az egyik közeli fába. A fa lángra lobbant, a lángokból egy fénylő test lépett ki, majd kirajzolódtak egy fiatal, úgy tizenhat körüli lány körvonalai. Réka meglepetten látta, hogy az ő lánya jelent meg az éjszakában.
– Fedd fel magad! – szólalt meg a lány olyan hangsúllyal, amiből érezni lehetett, hogy nem lehet neki ellenállni.
Az démoni fenevad sötét masszává változott, majd plasztikusan felemelkedett, és kirajzolódtak egy sovány asszony kontúrjai. Hosszú fekete haja a válláig ért, arca sápadt volt, szürkésfehér, sötét szemei gonoszul izzottak.
– Gyere hozzám, én vagyok az anyád, az én vérem vagy. Köztünk a helyed, nélküled kihal a vérvonal, nem működik a kör – mondta az asszony erőteljes hangon.
– Nem! – vágta oda határozottan a lány – Nekem nem te vagy az anyám tizenhárom éve. Soha nem állnék közétek, nem használnám rosszra a tudást.
A nő váratlanul eltűnt. Egy hasonló erőnek nem állhatott ellen.
Réka ekkor értette meg, hogy a lánya biológiai anyjával van dolga, akitől a gyámhatóság elvette a gyereket, mert vészesen alultáplált volt. Ők a férjével három évesen fogadták örökbe. Ez hát a harag oka, ezért történtek a borzalmak. Valaha olvasott róla, hogy a boszorkányok, garabonciás emberek egy kört alkotnak, és úgy erősek igazán. Ha kihal a vérvonal, vagy valaki nem használja a tudását, a kör felbomlik. Világosodott meg.
A következő napon elhagyták a falut, és visszaköltöztek a városba.
Mikor beléptek a tágas ház világos nappalijába, elmondhatatlan megnyugvást éreztek. Réka egy kellemes vacsora után, kellemes fürdőt készített, nagyon vágyott már rá a falusi ház spártai körülményei után. Ellazult a langyos vízben, hosszú idő után érezte magát biztonságban. Valami megragadta a fejét, és a víz alá nyomta, egy darabig küzdött, majd izmai elernyedtek, nem emelkedett fel többé. Néhány órával később a férje talált rá. Dénes fizikailag túlélte a szörnyű időszakot, de az átélt borzalmak hatására élete utolsó két hónapját a pszichiátrián töltötte, majd leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát.

Szilágyi János legutóbb a Szöveten: