Támba Renátó: Meditációs gyarkorlatok (Első rész)

Élni kell. Ezért kitalálok magamnak egy életet, amiről úgy gondolom majd, hogy nekem való. Felépítek egy karaktert, játszom önmagam, de soha nem leszek igazán az. És életemben sokszor lesz még ahhoz hasonló áramszünet, mint most. Kellemes.

Órákon át bámulom a mennyezet mintázatát. Mintha mondani akarna valamit. De mit? Mit jelentenek ezek a középpontból kifutó hajszálerek? Mit jelent ez a sok egymástól független elágazás? S miért van mindegyiknek középpontja? Vajon azok a középpontok máshová is helyezhetők? Ilyen és ehhez hasonló, ócska kérdések ötlenek tompa elmémbe.

Talán majd felkelek, járkálok egyet a lakásban, de most csak fekszem, fekszem és fekszem, és talán épp most zuhanok egy másik álomba át, amelyben majd szépen előrajzolódnak életem mozgóképei.

2

Az egyik mozgóképen sápadt arcú, kissé korpás hajú, vézna kissrácként jelenek meg, reszkető kezekkel, reszkető lábakkal és reszkető lélekkel. Nagy, barna gombszemei vannak ennek a fiúnak. Gesztenyebarna haja és hosszú, sűrű szempillái vannak. Meg pisze orra. És ebben a pillanatban kiáltana, de levegőt is alig kap a félelemtől.

Ő most készül: kezeit ökölbe szorítja, mert tudja… Tudja, hogy mindjárt betörik az ajtó. Beszakad, és bevágódik rajta egy tagbaszakadt férfi, aki anyámat akarja a tepsibe tenni.

Mert már azt mondogatja egy fél órája. Hogy ide figyelj, Mariann, figyeld meg, hogy a tepsiben végzed. Először csak mondogatta, mint amikor óvodás mondogat valamilyen önvigasztaló rigmust. De most… most már öt perce az ajtót feszítgeti valami szerszámmal, és dörömböl, és ütlegel, és veszedelmesen ordibál: Mariann, engedj be! De Mariannba beledermedt az élet.

Egyedül van, hiába van vele két fia és az apja. Beindított egy bombát, mindjárt robban és vele robbanunk mi is. Akarom mondani, a kissrác és az ő családja. De a fenevad bosszúja csak Mariannra szomjas.

Két héttel korábban ugyanis hozzáköltözött a fenevadhoz, és vitte két kisfiát is.

3

A szanatóriumból érkezett, dühödten rontott be saját házába azzal a férfival, akivel ott ismerkedett össze. És elhatározta, hogy vele megy, összeköti vele az életét, ha törik, ha szakad, és a gyerekeket kirángatja nagymamájuk vigyázó karjai közül, és akkor, amikor a nagymama, aki épp azelőtt sütött unokáinak istenien puha és ízletes bundáskenyeret, betöltve az egész lakást Mennyországba illő bundáskenyér-illattal, amikor a nagymama majd keservesen felsikolt arányt tévesztve, hogy Te jó Isten, még a nagytévét is viszed, Mariann! Akkor anyukám, az a drága, édes, sokat szenvedett anyukám majd a képébe vágja, hogy ő csak erre gondol, csak a tévét félti, miközben az unokáit épp most viszi el.

De nem… mamámba pusztán beleragadt a szó, ledöbbent, mert az a nő percek lefolyása alatt viharzott át a lakáson, keresztül-kasul, csomagokat összerakva, hogy legyen mit átvinni Téglásra, a gyerekeknek, és magának, hogy ott folytatódjon az élet.

Mert ott is folytatódott.

Keserves, koromfekete este volt. Sárgásfehér furgonnal keltünk át a kietlen Téglásra, ahol semmi, de semmi nincs. Csak házak… lapos házak hosszú sora.

Megérkeztünk, kicsomagoltunk, mindent a „helyére” raktunk, de nem maradtunk sokáig.

Anyám megtapasztalta, hogy a Fenevad egy férfi, és olyan dolgokat vár el tőle, amit egy férfi elvár egy nőtől. Hallottam, mit kér tőle. A falak vékonyak voltak. Hallottam az ocsmány parancsszót. Iszonyat fagyott belém akkor. Mintha egy pillanatra én lettem volna ő. Az anyám. Az a szűzies, de zavart teremtés.

Hogy én? Vegyem a számba? Na azt már nem…

Gondoltam. De nem szóltam semmit.

És nem volt hatalmam afölött, ami a másik szobában történt. Abban a sötét, hideg, borzalmas szobában.

4

Eltelt néhány nap. Ettünk húslevest, ami lóhúsból készült. Rágós volt. Játszottam a nagyfiúval, Danikával. A Fenevad egyszem fia volt, vele játszottam verekedőset a nintendón. Hagyott nyerni. És legfőképp, miután nyár volt… nyár kellős közepe… rettentően sokat unatkoztam. Fetrengtem az ágyon, járkáltam a szobában, a kertben, fiatal lelkemben óriási ürességet érezve. Mintha falunyivá tágult volna a belsőm, s benne minden tökéletesen üres. Nem találtam semmit ott magamnak, ami kitöltött volna. Valószínűleg anyám is így érzett.

Anya néhány nap múlva, amikor nem volt otthon a férfi és a fia, hirtelen csomagolni kezdett. Megint. Csak most visszafelé.

A Fenevad dolgozni volt, anya pedig felszisszent: pakoljatok!

Merthogy ő ezt nem csinálja tovább.

Meggondolta magát.

Nem így képzelte. 

Na igen. De ami utána jött, azt sem úgy képzelte.

5

Mert most, ezen a nagyon élénk, nagyon intenzív, nagyon ügyetlen mozgóképen, most mindenki izgul, mindenki reszket. Az ajtófélfa is reszket, szakad, roppan, reccsen, és már törik is be az ajtó. Hiába van előtte barikád fotelből, díványból, komódból, és jó ég tudja még, miből, a Fenevad egy lendülettel felrúgja az összeset, egyszerre borul egymásra a rakás, ő meg, mintha akciófilmből szalajtották volna, átvetődik a halmon.

Anyám felsikoltott, majd erőt vett magán, és elhadarta, hogy már hívta a rendőrséget. Ne közelítsen.

A Fenevad megállt a folyosón. Néztek egymás szemébe hosszú másodperceken át. Anyám egész testében reszketett. Mi meg mögötte. Mi is reszkettünk.

Aztán fogta magát, és hirtelen hátraszaladt a nappaliba, előhúzta a szekrény mellől a síkálót, mi meg, én, a testvérem és nagyapám, a félhomályos folyosón maradtunk, és a Fenevad utána rohant, erős testével majd’ fellökött minket. Beszaladt anyám után a nappaliba, már épp megragadta volna a karját, amikor anyám másik kezéből elővillant a síkáló, és sebesen fejbe verte vele.

A férfi megfordult. Homloka merő vér lett. Nagyapám hátratántorodott, mert félt a nagydarab embertől. Tétova mozdulattal előemelte zsebéből a gázsprét, és a szemébe nyomta az egész tartalmát. A Fenevad torkát szaggatott, kétségbeesett jajveszékelés hagyta el, csak ennyi fért ki rajta.

Aztán nagy nehezen a rendőrök is megérkeztek. Biztos a szomszédok hívták, anyámnak ez az eszébe se jutott volna.

A Fenevad csak pár hónapot kapott, de aztán daganatot észleltek nála az orvosok a gyomrában. Pár hónap alatt el is vitte.

6

Csak a vasszínű égboltot bámulom az ablakon át. Ki se nyitom, hogy úgy érezzem, be vagyok ide zárva. Tényleg be vagyok. Csak nem ide, hanem önmagamba.

Tegnap lefőztem magamnak egy adag kávét. Már kissé keserű, de most azt iszom. Alaposan fejbe kólint. Talán épp ettől leszek jobban.

Felhörpintem a kávét, attól várva az éberséget… de mégis… hogy és legfőképp: miért legyen éber az, aki tökéletesen és végérvényesen önmagába van zárva?

Ebben a lakásban töltöttem gyerekkorom egy részét. Tizenöt éves koromtól tizenkilencig. Itt voltam. Nagynéném vett gyámságba, amikor már muszáj volt valamit tenni.

Az otthoni viszonyok tarthatatlanná váltak. Mindig is szerettem és sajnáltam anyámat. De sajnos kegyetlenül elbánt vele az élet, így nem igazán tudta irányítani az eseményeket.

Miután a Fenevadat lesittelték, apám és anyám elváltak. Már nem tudták elképzelni tovább együtt. Ennyi. Ilyen prózai. Mégis mit lehet még írni arról, ami bárkivel megeshet?

A gyerekkori szobámban még a Fenevadnál maradt pár lego, a fiókban, lent, a vitrinek alatt, dohos nejlonokba csomagolva. Egy kalóztutaj és egy dzsip alkatrészei. Gyerekként volt egy nagyobb gyűjteményem, de sajnos csak ennyi maradt belőle, miután elköltöztünk a Fenevadtól. Kábé mindent elvittünk hozzá, és a cuccaink jórésze nála maradt. Odaveszett. Mint gyerekkorom egy része is. Pedig amikor kicsi voltam, szerettem legózni. Irtó menő dolgokat építettem, de másnak nem engedtem, hogy játsszon a készletemmel. Már akkor szerettem az állandóságot. Amit megépítettem, annak pontosan úgy kellett maradnia. Ezt szerettem volna. De hiába. Az életemben soha semmi nem maradt változatlanul. 

7

Sötét, fullasztó sikátor anyám kisszobája. Benne magnó, szendvicsek, dugicsoki a háromajtós szekrényben. Már egy hete, hogy szinte ki se mozdul. Pedig van neki rendes szobája is. Korábban abban hált apával. De ő már elment. Örökre. Elváltak. A szoba üresen maradt. Már nem akar ott aludni anyám. Így a félszobában gubbaszt. Abban a besötétített, fülledt félszobában, ahová be sem enged senkit. Csak a magnóból szóló dalok szüremlenek ki. Anya meg se mukkan. Hiába állok, hiába kopogok az ajtón, hogy anya, mikor jössz ki… Csak akkor jön ki, nehézkes mozdulatokkal, kisírt szemekkel, amikor megéhezik, vagy pisilnie kell.

Két vagy három évvel később hasonlóan kripta-szerű állapot jellemzi majd anyám félszobáját, az anyámra borított vastag, fülledt paplan már-már testére ragadt. Ez a bizarr paplan-tumulus egy újabb kapcsolat halálát jelzi. Annyi különbséggel, hogy ez a kapcsolat még annak halála után is folytatódik, évekig eltart, míg anyám lerázza magáról a hullát, de az még hébe-hóba azután is visszajár.

Kezdjük az elejéről, már ha bármit is lehet az elejéről kezdeni.

8

Anyám sós könnyeket potyogtat a konyhaasztal fölött, arcát kimarva kesze-kusza ösvényeket rajzolnak ki rajta. Egy-két hangya viszi anyám vacsorájának maradékát, egy-két morzsát. Parizeles kenyeret vacsorázott. A hangyák meg viszik, amit találnak. Nekik ennyi kell. De anyámnak nem morzsa kell, hanem szeretet. Országnyi szeretet kell neki. Pont annyi, amennyit kisajnáltak életéből szülei, akik nemcsak a paprikát, paradicsomot spórolták ki reggelijéből és vacsorájából a zsíroskenyeréhez, de kedves szóval sem volt tele az éléskamra édesanyám vézna kislánykorában.

Anyám éhezte a szeretetet, a törődést. Éhezte akkor is, amikor apámmal összeismerkedett egy kocsmában, s eldöntötte, hogy neki kell ez a bástya. És éhezi most is: csak egy nyugtalan kislány ő, aki másra sem vágyott, csak, hogy szeressék, gondozzák, vigasztalják, megvédjék. Mindazt várja, amit szüleitől nem kapott meg. Egy férfitől várja mindezt. De a férfi mást vár: csak szexet akar és némi önbizalmat, amit a nő adhat meg. A közösülési mutató fejezi ki életben maradási esélyeit, rátermettségét. De anyám valójában soha nem akarta ezt. Ez csak a szükséges velejárója volt a férfi által nyújtott kevéske szeretetnek és védelemnek. És még az annál is kevesebb vigasznak.

Anyám ül a konyhaasztal fölött a kopottas sarokülőn, amin igen kényelmetlen ülni. Kemény.

Szívében végtelen űr tátong, magába nyel mindent, ami jó. Velünk sem tud most foglalkozni, mert csak a magány maró vegyületét érzi, az tölti be belülről teljesen.

9

Aztán egy hirtelen, kétségbeesett gondolattól vezérelve felhívja Ildit, a barátnőjét. Diszkóba hívja. Hogy lerázza magáról a mérhetetlen bút az iszonyú, artikulálatlan tánc közben. És hogy közben talán, egészen véletlenül és szándékolatlanul, melléje csapódjon egy izzadt férfi test, hogy talán a könyörtelen, kárörvendő horgász, a Sorsnak becézett véletlen együtt húzza ki őket füstölgő fazekába.

Azon az éjszakában anyám és Ildi a Rióba mentek.

Egész éjjel táncoltak.

Női testek rángtak abban a sötét diszkóban.

És férfi testek rángtak.

És egész véletlenül egymás mellé rángatóztak. A férfi és a női testek. Teljesen véletlenszerűen. 

Anyám mellé is odarándult egy férfi test. És együtt rándultak haza.

És együtt rángtak az ágyban is aztán.

És együtt rángtak éveken át, egymást tépve, rángatva folyton. Ahogy ez egy átlagos kapcsolatban lenni szokott.

Támba Renátó legutóbb a Szöveten:

Támba Renátó: A beteg fiú