Bogár Gábor: Kék, piros, sárga

Bogár Gábor

Kék, piros, sárga

képek szobámba zárva
a szellem füstös palackomban
reszket attól, hogy mindjárt robban
halálraítélt álmokat takarít ki a lélek
minden bátorságomat összeszedve félek
mégis összerezzenek a robbanás zajára
vajon megismersz-e még? zavarosan beszélek
kitömött bőrömben szunyókál egy lárva
és az ébredés előtti pillanatban
hátat fordít a kopogtató fénynek
a mindenség ajtaját magára zárva
elfészkelődik a langymeleg latyakban
a tehetetlenség démonai tettrekészek
semmit sem tehet ellenük az árva

kinyújtott jobbkezek egyre porosabban
az ígéret földjén halkan sírdogálnak
ki szundikál bennem, harsonára várva?
szilánkokra törve számtalan darabban
fügéket mutatva az Isten Fiának
az ébresztő tablettákat szedni gyáva
hasztalan fürdik a borotvahabban
a szőrök a szennyek újra rátalálnak
hiába bújik be véres vaginákba
józan a piától és ha száraz, hibban
nem tud parancsolni lankadt falloszának
ha másokra hallgat, van még egy futása
választhat, hogy örök, vagy múló tűzbe csobban
nem jön be csajoknak sem saját magának
küzd, hogy el ne dőljön, mások lábán állva
hisz, hogy az alvó szem egyszer majd kipattan
és vége lesz a tegnapnak tűnő mának
„egyedül vagy” bíztatja a legjobb barátja
„magányba nem merülhetsz már ennél jobban”
de lehet-e hinni egy legjobb barátnak
aki gödröt ásít, nagyon mélyre ássa
segélysikoly reked a poros torokban
nagy levegő kívül a füst meg beárad
ennyi marad végül: hatalmas nyitott száj
némán – aki ezt is meghallja, most hol van?
a Földet belepi holmi emberállat
langymeleg, jószagú okádékban turkál
kurvák ellenek züllött kolostorokban
ínyük ízek vaskos mámorától szárad
bűnös de ízletes rántott csecsemőmáj
angyalok tűnnek el szoros sorokban
vének, akiknek nem kell a bocsánat
örök elvetélők és esélyük sincs már
a sok születéstől elrepedt burokban
lehetetlenre kész, aki ezzel fárad
megszületni megint, mert most halni muszáj
hullák menetelnek kitömött sorokban
páncél-ruhájukra csorgó nyáluk árad
nem lehet senkinek elmondani, hogy fáj
nem lehet tisztulni sósavas lucsokban
ki nem mondta még, hogy csak tartsd a szádat?
vágóhídra ballag elbutult hülye nyáj
pásztorbottal ütő, csaló jézusokban
bízva, hogy majd tesznek valami csodákat
oly kenyérre vágyó munkátalanosztály
melyben az egy majdnem ötezerszer megvan

íme a külvilág gáttalanul árad
határ nélküli valómba sok résen át
kiáltanék, de nincs kinek
érzem holtan
rogyok össze, ha most segítőm nem támad
ha fel nem karol valaki, mint rokonát
süllyedek s magam is láppá válok gyorsan
már a fülemen is csorog ki a bánat
testem táplálja a köz bűzös mocsarát
lelkem az ördögtől kunyerálni voltam
mert meg kellett tudnom, hogy nincsen kijárat
pokolból nem visz ki jó szándékú barát
mutassátok meg, hogy az ajtó hol van
elég a mámorból, lássuk a csodákat
nincs más mód elhagyni a halál udvarát
gyújtsatok emésztő, nagy tüzeket gyorsan
hozzátok az elavult álruhákat!
halljátok már a kürt közeledő zaját?
égjek! Nem lehetek, aki eddig voltam.
demonstrálni kell a rothadó világnak
gyilkos vágyaival pusztítsa önmagát
és engem, ki büdös virágait szagoltam
most már örökre felejtsen el magának
jó reggelt nekem – s neki rossz éjszakát!

060130rg

Bogár Gábor legutóbb a Szöveten: