Támba Renátó: A beteg fiú

Pár órával korábban történt, hogy az ügyeletes nővérkék a katéter csövét hibásan illesztették belém, és amikor a vérem eleredt, az ápolók köröttem termettek lomhán… álmoskás ijedtség rajzolódott ki arcukon, egymást faggatták a papírzsebkendő hollétéről vérem felitatása végett, de miután zsebkendőnek híján voltak, jómagam ajánlottam fel saját készletem erre a célra. A soványabb gond és köszönet nélkül kitépte kezemből csomagostól, abból kihúzott egyet, s a vérzés helyére tapasztotta, de aztán bármennyit helyezett oda, a vér engesztelhetetlennek tűnt, kiszüremkedett, ahol tudott.

Idegesen ordibálni kezdték a szakápoló nevét, aki fércmunkáját helyreállíthatja: – Irénke! Irénke! – Hangzott egyre, de én jól tudtam, Irénke műszakja lejárt, nem segíthet rajtam, csak a Jóisten, de ő elhagyott. Magára hagyott egy tizennégy éves gyermeket, akinek otthon lenne a helye a legóival, ehelyett egy roskadozó, málló vakolatú, kísértetjárta hangulatot árasztó kórházépület emeletén várom az ellátást. Édes Istenem, miért hagytál magára egy tehetetlen gyermeket, aki játszani szeretne még, és nem holtfáradt szakemberek figyelmét felhívni műhibáikra.

A kövérkés nővérke végül megpróbálta kijavítani Irénke hibáit, dühös mozdulatokkal babrált a csővel, megpróbált precíz illesztést kialakítani számára, ennek ellenére még mindig szivárgott enyhén. Akkor küldött ki a folyosóra a katéterrel együtt, hogy várjak csak doktornőre, majd ő kijavítja.

Órák óta csücsültem már a hideg széken. Egyik kezemben a katétert tartottam, a másikban egy csomag zsebkendő lógott, hogy legyen miből utánpótolni az itatópapírt. Folyamatosan véreztem.

Hirtelen feltűnni láttam a kontyba fogott hajú, keretes szemüveget hordó doktornőt, dr. Jámbor Viola volt a neve. Ijesztő szólam hagyta el száját, amikor a recepciós pulthoz lépett: – Ébresztő! Erzsi! Ébresztő! – A nővér erre haptákba vágta magát, éppen csak nem szalutált, s egy „Igen, doktornőt” nyögött kábán. Erre a doktornő foga kerítését súlyos szidalmazás hagyta el:

– Hát maga itt alszik, és őrizetlenül hagyja a kosaram?

– De hát milyen… Elnézést, milyen kosárról tetszik beszélni, doktornő?

– Ne tegyen úgy, mintha… Maga nem is tudja, miről beszélek? A télapós kosarat. A Nagy családtól kaptam Mikulásra, hogy legyen mit az unokáknak vinni. Tele volt csokoládéval, még plüssfigura is volt benne, csokimikulás… Szép nagy kosár volt.

– Doktornő, sajnos én nem is emlékszem a kosárra. Nem lehet, hogy eltette valahová?

– Nem emlékszik? De hát magára bíztam, hogy őrizze.

– Elnézést, Doktornő, de az a másik lehetett. Hasonlít rám.

– Ön szerint összekeverem Önöket? Hiszen az előbb mondtam a nevét…

– Elnézést, doktornő, hogyan tetszett szólítani, ha meg…

– Erzsinek…

– Itt lehet a gond. Én Jolánka vagyok.

– Jaj nekem. Elnézést, Jolánka, nem akartam megsérteni.

– Ó, ugyan, semmi gond, tényleg hasonlítunk, ráadásul az ember úgy belefásul a munkába, hogy már az embereket sem tudja megkülönböztetni egymástól… azokat, akikkel együtt dolgozik.

– Ön szerint erről van szó? Belefásultam.

– Nem gondolom, doktornő. Erzsike biztosan eltette azt a télapós kosarat valahova. Esetleg ha éjszakára bejön, tud vele beszélni.

– Köszönöm, Jolánka, és ne haragudjon… azért még szétnézek, hátha meglesz az a kosár.

– Rendben, reméljük. Várjon csak, doktornő, kérem, az a kisfiú mit keres ott? Nem az osztályon lenne a helye?

– Megnézem.

És akkor a doktornő oda kódorgott hozzám, hogy szemügyre vegyen. Megkérdezte, mi bajom, mit szorongatom azt a zsebkendőt. Nem kéne-e pihennem? Alig hagyott szóhoz jutni, amikor végre kinyögtem, hogy vérzek. Nem jó a katéter. Á, szóval értem… Mondta, de nem sugárzott belőle a szakértelem. Bizonyára még akkor is a télapós kosár járt a fejébe. Mitől érezhette megfosztva magát, amikor attól félt, hogy a télapós kosarát eltulajdonították?

A doktornő végre bekísért a nővérszobába, s miután szakképzett ápoló alig volt az osztályon, ő maga látott el. Bár mozdulatai bizonytalannak tűntek, végül sikerült csillapítani vérzésemet. Mire visszakísért az osztályomra, már ágyam mellett várt az ebéd, ki tudja mióta. Ránéztem, és már láttam is, hogy rég kihűlt. Melegíteni nem lehetett. Bár azt hiszem, a félig megfőtt petrezselymes krumpli és a sovány sertéshús szelet esetében olyan sokat nem számít a melegítés.

Miközben az ínyencfalatokon nyámmogtam, elkezdtem morfondírozni azon, hogy vajon mit tartogat számomra az élet.

Már hosszú évek óta törzsvendég vagyok ebben az omladozó kórházban. Jobban ismerem a személyzetet, mint ők egymást. Tudnám őket értékelni is, a szerint, hogy ki milyen hatékonyan végzi a munkáját. Bár attól tartok, a skála alsó értékeit tudnám pusztán igénybe venni értékeléskor. Tudom a neveket, tudom, ki kivel milyen kapcsolatban van… Ismerem a panaszaikat, a fájdalmukat, a sóhajaikat… tudom, kinek mi fáj, vagy épp mitől nem fáj már az élet egyiknek-másiknak. Sok mindent tudok vagy sejtek. De magamról… már egyre kevésbé tudok bármit is. A fél életem a kórházban töltöttem, életmentő műtétek, orvosi műhibák közepette. Rengeteg időt töltöttem a várótermek sápadt falai közt. És a várakozás csak újabb várakozást szült, az pedig újabb várakozást, nem pedig reményt. A remény belőlem jött csupán: gondoltam, hogy egyszer véget ér a sok szenvedés. Remélem most is, és remélik a szüleim is. Bíznak benne, hogy túlélem. Hogy túlélő vagyok. Annak hisznek. De attól tartok, hogy én már nem hiszem magam semminek. Rengeteg betegeskedésem miatt a gyerekek közé sem tudok beilleszkedni kellőképpen. Nem ismerek igazán senkit. Ők csak úgy említenek engem, amikor „nem figyelek oda” (mindig odafigyelek), hogy „a beteg fiú”.

Igen, valóban ez vagyok. A beteg fiú. És ettől nagyon megkomolyodtam.

A játék már nem okoz örömöt számomra. Szüleim önfeledt mosolyának, felszabadult nevetésének tudnék örülni… de mikor örültek ők igazán? Már csecsemőként életveszélybe kerültem. Azóta csak folyton-folyvást aggódnak miattam, szüntelenül, még álmaikban is miattam szoronganak. Néha úgy néznek rám a kórházi ágy mellől, kisírt szemekkel, mintha már most halott lennék. Ugyanakkor tudom, hogy ez az aggodalom csak amiatt van, mert nagyon szeretnek engem. És ez a tudat vigasztal engem a legmagányosabb óráimban is. Ha véget ér egyszer a kálvária, ahogy anya mondja, akkor majd együtt lehetünk, és akkor talán majd megtanulunk mindannyian mosolyogni. Talán akkor majd lesz jövőnk. De addig… addig csak a fukar jelen van.

A jelen, amelyben lehangoló szerepet osztott nekem az élet dramaturgja: én vagyok a beteg fiú, aki egyszer majd elszökik ebből a hosszúra nyújtott filmből, hogy egy színesebb, boldogabb szerepet öltsön magára. Ez volna a terv. De vajon van bennem elég erő, hogy megszökjek ebből a lomha epizódból?

*

A kórházjárások sora mára megszűnt, több, mint húsz éve már… de a kórház örökre a lelkem része marad. Magamban hordozom örökké, benne a sok szenvedéssel, a teltkarcsú nővérkékkel, meg a doktornővel, aki talán azóta is a télapós kosarat keresi, benne egy jó adag boldogsággal. És még azóta sem találta meg. De most már ne is keresse az osztályon azt a kosarat, kedves doktornő, mert elárulom: az a télapós kosár bennünk van, valahol mélyen. Bár ettől nem lesz könnyebb megtalálni…

Nekem vajon menni fog valaha is? Rálelek egyszer a boldogság belső forrására? Vajon milyen mélyen lett elásva bennem? Lesz-e egyszer valódi mosoly az arcomon, vagy rámerevedik egyszer az örömtelenség maszkja? Olyan sokat gyengélkedtem életemben, hogy már is felejtettem, mit jelent az öröm, ám innentől egy feladata lehet az embernek: „örömöt tanulni”. Bár nem túlságosan bíztató, hogy az ember, aki maga is erre vágyott, csak harminckét évet élt… Szóval, én már túl is szárnyaltam őt, így, harmincöt évesen.

Támba Renátó legutóbb a Szöveten:

Támba Renátó: Istenkereső