Támba Renátó

Istenkereső

Istenem, ha vagy az éterben,
a csontjaimban, a fákban
és mások tekintetében,
add, hogy egyszer rád találjak.
Én mindig, mindig a szürke sivatagot jártam,
a semmi szürke homokját tapodta sovány lábam,
s hogy rád találjak, mindig arra vágytam.
De nem vitt feléd a szív, az akarat,
előlem minden forma elrejti arcod,
a forma nagy talány: mutatja magát,
s azzal rád utal, de nem kutathatsz tovább,
míg a formát meg nem fejted.
Szóval ez jutott nekem: erdőben élek,
s az erdő itt nő bennem,
mégis fát kell nevelnem.
Addig is hiszem: téged kell elérnem,
te vagy az életelvem.
Bár nincs sugallat,
elég a tudat, hogy őrizzem
örök, fényes arcod.