1. 1973

– Legalább nincs por – súgta Árendásné Egléné fülébe.

– Pedig por és hamu vagyunk – válaszolta amaz, s a két asszony egyszerre kezdett el kuncogni, s egyszerre tették sírásra előkészített zsebkendőjüket a szájuk elé, hogy leplezzék illetlen viselkedésüket. Egléné Marika később -fekete lakkretiküljéből előkerült –olcsó kölnit locsolt szét a ravatalozóban, s orrát befogva jelezte a kint állóknak, hogy büdös van bent, csak éppen azt nem mondta, hullaszag.

Mirkó nagyapját egy részeg sofőr vezette autó lökte le a biciklijéről, gázolta el, tépte darabokra. Maradványait úgy kaparták össze az útról, s tették zsákokba, ahogy a csirkeaprólékot a baromfifeldolgozóban. Mirkó csak így tudta elképzelni. Élt 74 évet, olvasta a koporsó oldalán a feliratot. Vezetéknevük megegyezett, mindössze ez jelentette a rokoni köteléket. Soha nem tartottak igazi a kapcsolatot az apja családjával.Párszor volt náluk a tanyán, megcsodálta a lovakat, a birkákat, a hatalmas komondort, de utálta a szagokat, a juhsajtot, elviselhetetlennek tartotta, hogy nincs fürdőszobájuk, s döbbenettel nézte, hogy nagyapja bicskával vágja a körmeit. Az öregek lajtos kocsival jártak vízért és hetente egyszer befogtak a szekérbe és bementek a pékhez kenyérért.  A városi fiú elképedve figyelte őket, nem értette, hogy lehet így élni. Nagyapjáról a családi legenda azt tartotta, hogy három évig volt hadifogságban, de erről soha, senkinek nem volt hajlandó beszélni. A bicskán kívül egy kanalat hordott a zsebében, amit onnan hozott haza magával, szabadságkanál, így hívta és szabadulása után soha nem használt más evőeszközt.Unokája idegenkedve nézte.

Megözvegyülése után a környékbeli juhászoknál szolgált évekig, de a kanalat mindig, mindenhova magával vitte.

Mirkó fogta az apja kezét és ballagtak a koporsó után, később fogadták a gyászolók részvétnyilvánításait. „Hogy megnőtt ez a gyerek” – mondták itt is, ott is.Öregasszonyok puszilgatták jobbról és balról, megállapította, hogy az öregeknek vaníliás kifli illatával kevert gyászszaguk van, s szeretett volna minél előbb túlleni a ceremónián.

Apja öreg Opelje mellett álldogáltak, amikor egy férfi odalépett hozzájuk, kezében egy pár csizmát, egy pásztorbotot és egy subát tartva.

– Ez maradt Miska bácsi után – mondta. – Elviszik?

–  Persze – válaszolt Mirkó apja és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Tompán puffant a nehéz suba ahogy a csomagtartóba rakta,  a csizma és a bot mellé még egy kalap is előkerült. A fiú némán bámulta nagyapja örökségét. Ennyi maradt utána? Ennyi egy ember élete? Ezért élt 74 évet? Próbálta elterelni a gondolatait, de nem nagyon sikerült. Tizenkét éve alatt még sosem szembesült a mulandósággal, az elmúlással. Megvetéssel gondolt nagyapjára. Hiába élt, nem volt semmi haszna. Mirkó ott, a vasadi temető bejáratánál gondolkozott el először azon, hogy mi értelme lehet az életnek. A kanál sosem került elő.

Másnap az osztálytársai biciklizés előtt felugrottak hozzá a tanítás után és meglátták az előszobában a földre dobott subát. Mirkó szabadkozni és magyarázkodni kezdett, de a többiek kinevették és kigúnyolták.

– Sosem mondtad, hogy parasztok vagytok! – hahotázott Bacskai.

– Oszt van-e birka eladó, he? – tromfolt Gellért.

Mirkó érezte, hogy forróság szökik az arcába, fülei lassan elvörösödtek. Gyűlölte a családját.

Nem barátkozott többet ezekkel a fiúkkal.

II. 2021

A Dunán lassan haladt a hajó Esztergom felé, a júliusi hőség felhevítette a fedélzetet, a gyászolók a könnyű szellő ellenére izzadtak fekete ingükben.A nők sminkje a halk zene ütemére lefolyni látszott az arcukról. Mirkó türelmesen hallgatta a számára ismeretlen emberekaz elhunyt életútját  méltató udvarias beszédeit.Apja zűrzavaros és követhetetlen magánélete, sokadik házassága után, legutolsó felesége Klári – az özvegy – szervezte meg a búcsúztatót.

Pár ismeretlen, és pár néha látott rokon vette körül őket.Apja barátai már nem éltek, neki meg már nem voltak barátai. A hírnév és a jólét mindenkit elüldözött mellőle.

A szertartás után Klári óbudai lakásában ültek, a csipketerítővel letakart ebédlőasztalnál.

– Mirkó, nézd át ezeket – mondta az asszony és egy, az éleinél megkopott, halványkék cipősdobozt tett az asztalra. – Ha valamire szükséged van, elviheted.

– Mi a fenét kezdjek ezekkel? – gondolta Mirkó, ahogy átlapozta apja régi igazolványait, bizonyítványait, fotóit, de nem érezte úgy, hogy bármi köze is lenne azokhoz.

– Köszönöm, ezek sokkal jobb helyen vannak nálad.

– Akkor legalább ezt hadd adjam neked, legyen valami emléked apád után – folytatta Klári és egy olcsó Casio karórát tett az asztalra. Mirkó előtt kinyílt az ötven évvel ezelőtti Opel csomagtartója, s nagyapja subája, csizmája, botja és a kalapja mellé most odatette apja fémszíjas karóráját. Mintha gyomorszájon vágták volna, olyan fájdalom nyilalt a testébe, halántéka lüktetni kezdett – ott állt a vasadi temető bejáratánál ismét -, de most nem a megvetés, a szánalom, hanem a szégyen fájt, az ütötte és bokszolta a gyomrát. Legyen valami emléked apád után – visszhangzott a fejében Klári mondata. Az órát bámulta. Hogy juthatott ismét az az eszébe, hogy ennyi egy ember élete? Egy karóra? Gyorsan megpróbálta összeszedni a gondolataiban az apjához fűződő kellemes emlékeket, de hamar végzett velük. Kevés közös és még kevesebb szép dolog történt kettőjükkel.

– Rosszul vagy? Adjak valamit inni? – kérdezte Klári.

– Valami erős jót tenne, kösz.

Felhajtotta a kitöltött pálinkát és lepergette maga előtt, hogy hiszen ő már vett egy lakást a lányának, kifizette az esküvője teljes költségét anno, megnyugtatta magát, hogy ő sokkal jobb apa volt, mint amilyen az ő apja és nagyapja voltak, annak ellenére, hogy  Ircsi már tíz éve nem beszél vele és örökre összevesztek. A második pohár pálinka után már erős kétségei támadtak, hogy vajon ott volt-e mindig a lánya életében, ahol az ő apja soha az övében, hogy vajon neki is csak az anyagiak és a hátrahagyott javak számítanak majd?

Az órát a zsebébe gyűrte, elbúcsúzott és beszállt a BMW-jébe. A városban hatalmas hirdetőoszlopokról a saját képmása bámult vissza rá, legújabb filmjét reklámozták. Sikeres, elégedett embernek tartották. Apja halála nem viselte meg túlságosan, de valakivel szeretett volna beszélni. Kétszer is végiggörgette az autó kijelzőjén a telefonszámokat, de nem talált senkit, akinek a hangját elviselte volna. Megállt, kiszállt a kocsiból, hogy felfrissüljön. A dunai szél ismerős illata csapta meg az orrát. Egy hirdetőoszlopnak támasztotta a hátát.

– Legalább az a rohadt szabadságkanál meglenne valahol – sóhajtott mélyet és letépte a legújabb filmjét reklámozó plakátot.

Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:

Zubornyák Zoltán: A kávézó fölött megállt az idő…