Sonkás szendvicset kértem, mire a hölgy egy kis ablakon beszólt a konyhába, hogy megérdeklődje, van-e sonka? Nincs, tudtuk meg az ősz szakácstól, aki előbotorkált a hátsó traktusból, egy öreg kutya kíséretében. Milyen szendvicset ehetnék, mégis? Sajtosat. Nos, akkor legyen sajtos, mondta az öregúr és visszament a konyhába, kutyája pedig követte. A hölgy rám mosolygott, beütötte az árat a pénztárgépbe (ilyen olcsón én még nem ettem szendvicset a Birodalomban), majd átnyújtott egy, Magyarországon tombola húzáshoz használt sorszámot. 99.
– Majd szólítom, ha kész a szendvicse!
Körülnéztem. A sarokban egy úr kortyolgatta teáját, de rajta kívül én voltam az egyetlen vendég. Egy pillanatra azt hittem, hogy Bingót is játszunk a szendvics áráért, vagy le kell adni a kabátot a sorszámért, de nem. Foglaljon helyet, szólok majd!- folytatta a hölgy, látva tétova totyogásomat. Leültem, körülnéztem, a bútor, az evőeszközök, az abroszok, mintha egy másik világból maradtak volna itt. Akárcsak a kávézó tulajdonosai. A szendvics jó volt, a néni hangosan kiáltotta: kilencvenkilenc! Én átvettem a jutalmamat és jókedvűen távoztam.
– Jöjjön máskor is!
Fogok.
Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?