Farkas László: Kapu

Bár még magasan járt a nap, az ösvény a magasban összehajló fák lombja miatt félhomályba borult. Az erdő alját uraló bokrok néhol bemerészkedtek az éppen csak kivehető keskeny csapásra, megpróbálva azt végleg elrejteni, miközben mérges házőrző módjára dühösen kapaszkodtak az ingébe és a nadrágjába. Nem számított, szinte észre sem vette, csak bandukolt komótosan.

Fülledt idő volt, a hátán csorgott a víz. Egy különösen agresszív szederinda körülölelte a bokáját, majdnem hasra esett. Megállt, hogy kiszabadíthassa magát a váratlan rabságból. Ha már így történt, ránézett a telefonjára, hogy a térkép szerint merre is jár. Persze nem volt GPS jel, hisz az utacska két dombvonulat közt futott lent a mélyben, ráadásul a lombkorona sem igazán használt a jelek terjedésének.

– Lényegében mindegy is – gondolta, és újra zsebre vágta a telefont.

Nagyot rántott a lábán, mire a szeder, ha vonakodva is, de elengedte. Továbbindult. Néha csoszogósra váltotta a lépteit, bakancsa orrával az ősszel lehullott leveleket rugdalva. Újra elmerült a gondolataiban, ahogy máskor is tette, ha túrára indult. Jobb volt itt töprengeni, mint otthon, az üres lakásban. Mert töprengésre volt idő, bármennyi. Szinte menekült az erdőbe, hátha itt kicsit maga mögött hagyhatja az életét, de a gondolatai nem maradtak otthon.

Otthon. Mi is az? Egy olcsó kis albérlet egy panelház földszintjén, a lakótelep közepén. Egy hely, ami nem ázik be, lehet ott aludni, és ennyi. Minden, csak nem otthon. Egyedül élt. A lány, akivel a nagybetűs életét tervezte, már négy éve elhagyta, azóta nem talált senkit. Kevéssel rá elvesztette az állását is, s bár ímmel-ámmal még adott be önéletrajzokat álláshirdetésekre, még csak vissza sem hívták. Lassan felélte a tartalékait. Itt-ott alkalmi munkákkal azért mindig jutott annyi pénzhez, hogy ne kopjon fel az álla.

Megkeseredett azóta, hogy a lány elment. Vagy azért ment el, mert már előtte olyan volt? Nem is emlékszik már. Mindegy, vége lett, és valahogy attól kezdve nem sikerül semmi. Talán azért szeret erre járni, mert a homályba burkolódzó ösvény illik a hangulatához.

– Ideális hely az önsajnálathoz – gondolta keserűen elmosolyodva, de hirtelen már nem tudott a borús gondolataival foglalkozni.

Ott, ahol még bőven a fák rejtette ösvénynek kellett volna folytatódni, most váratlanul feltűnően kivilágosodott minden. Pár lépés után egy apró tisztáson találta magát, ami nem lehetett volna ott.

– Mégis eltévedtem! – volt az első gondolata, de az utacska, ha nehezen kivehetően is, ám egyenesen ment tovább a kis rét füvén keresztül.

Egyenesen, de mégsem akadály nélkül, mert a fák ölelte nyílt terület közepén ódon, mohás kövekből emelt kapu magasodott. Nem is kapu volt, csak két oszlop, valahogy mégis odaképzelte fölé az összekötő boltívet. Bár már ez is meglepő volt, de az igazi döbbenetet az okozta, hogy mellette, hátát a köveknek vetve egy öregember üldögélt, lehunyt szemmel, arcát a nap felé fordítva. Szó nélkül mégsem mehetett el mellette, megzavarni viszont nem szerette volna a láthatóan elmélyült öreget. Tovább menni viszont kénytelen volt. Odalépett hát, és halk krákogás után ráköszönt:

– Jó napot, bátyám!

Amaz először csak az egyik szemét nyitotta ki, majd lassan a másikat is. Komótosan végignézte, oda-vissza tetőtől talpig, és csak utána szólalt meg:

– Jó annak, aki jónak tartja, de nem a kívánság teszi azzá. Azért jó napot neked is, fiam!

Meghökkent a válaszon, de a kíváncsiság nem hagyta nyugodni.

– Leülhetek ide maga mellé egy kicsit? Azt hiszem eltévedtem!

– Persze, nyugodtan, ez a hely mindenkié. Ülj csak le! – kínálta hellyel széles karmozdulattal, majd folytatta:

– Miből gondolod, hogy eltévedtél?

– Hát ez nagyon egyszerű – kezdte a választ, miközben maga is lekuporodott az illatos fűbe. – Többször jártam már erre, de ez a tisztás eddig nem volt itt. Ez a kapu meg főleg. Emberrel meg aztán még egyszer sem találkoztam ezen a környéken.

Az öreg kicsit elgondolkodott, mielőtt megszólalt:

– Ha most a kijelentéseidet kérdéseknek vehetem, akkor válaszolok rájuk. A tisztás mindig is itt volt, legfeljebb Te nem láttad. A kapu a tisztáshoz tartozik, tehát annak is itt kellett lennie. Én meg, mondjuk úgy, hogy a helyhez tartozom, így én is itt voltam.

– Ez bolondabb, mint elsőre tűnt! – gondolta magában, de hangosan már csak újra kérdezett:

– Ha eddig is itt volt, akkor miért nem láttam? És miért van kapu egy tisztás közepén? Ha maga a helyhez tartozik, akkor mit csinál, vigyáz rá?

A vénember halványan elmosolyodott, és szemében némi gúnnyal válaszolt:

– Sok kérdés ez így egyszerre, ráadásul egyik sem a lényegre vonatkozik. De legyen. Azért nem láttad, mert másfelé jártál! Nem, ne vágj közbe! Nem a lábad járt másfelé. A kapu pedig azért van itt, mint minden más kapu is, hogy átmehessenek rajta. Erre a helyre pedig nem kell vigyázni, nem lesz ennek semmi baja. Én azokra vigyázok, akik erre vetődnek.

Ez így már sok volt kicsit. Úgy érezte, hogy minden kérdéssel csak újabb felteendő kérdéseket kap, válaszokat nem. Kicsit emésztgette a hallottakat, majd feltette azt a kérdést, ami a leghelyénvalóbbnak tűnt:

– Mi lenne a lényegre vonatkozó kérdés?

– Na, csak eljutottunk idáig! – felelt az öreg. – A lényeg az, hogy mi történik, ha átmész a kapun!

– Eszembe se jutott átmenni rajta. De mégis, mi történne, ha átmennék? – kérdezte most már a kíváncsiságtól vezetve, hátha ezzel felmérheti az öreg bolondságának mértékét.

– Tudod, ez egy érdekes kapu. Ha átmész, holnaptól az életed pont ellenkező irányban folytatódik, mint ahogy amúgy tenné. Persze van ebben kockázat is, hisz ha éppen gyönyörű az életed, akkor nem biztos, hogy célszerű. Ámbár akkor sem tudhatod, hogy mi történne holnaptól. Szóval van választási lehetőség, láthatod, itt az ösvény is elágazik. az egyik ág átmegy a kapun, a másik kikerüli. Mivel tovább akarsz menni, valamelyik lehetőséget választanod kell. – válaszolt amaz, fikarcnyit sem törődve a kérdés hangsúlyából érzékelhető gúnnyal.

Teljesen elképedt, ekkora esztelenséget nem hallott még. Kezdett tisztelettel nézni az öregre, mint hajdan az indiánok a bolondokra, mert ahhoz képest, hogy biztosan hibbant kicsit, az egészet teljes komolysággal adta elő. Nem merte elnevetni magát, nehogy ingerelje esetleg a kelekótyának tűnő vénembert. A hallgatása kezdett kínossá válni, valamit reagálnia kellett. Az öreg viszont megelőzte:

– Látom, nem hiszel nekem. De ez nem is lényeges. Én elmondtam, amit tudnod kell, a többi a Te dolgod.

– Nézze! – jutott végre szóhoz az első megdöbbenése után. – Abszolút hihetetlen, amit mond, mert ez olyan, mintha egy mese részlete lenne. Mi maga, valami varázsló? Vagy ez itt valami átverős műsor? A középkorban esetleg hihető lett volna egy ilyen történet, de ez már a huszonegyedik század, nem a legendák kora!

A vénember újra elmosolyodott, de a szemében szánakozás is tükröződött. Pár pillanatig hallgatott, mintha gondolkodna azon, mit is mondjon.

– Nézd! – kezdte némi iróniával – Nem vagyok varázsló, operatőr, riporter, vagy bármi hasonló. Pusztán egy útmutató vagyok. A kapu pedig kortól független, és ez a század sem zárja ki a létezését. Mint már mondtam, teljesen lényegtelen, hogy hiszed vagy nem. Viszont valamerre indulnod kell, mert besötétedik, mire kiérsz az erdőből. Mondjuk, a telihold valamelyest világít majd neked.

Most már magára talált. Egyértelmű, hogy az öreg azt sem tudja, mikor és hol van. Megpróbált mindezek ellenére higgadtan válaszolni:

– Még csak kora délután van, ragyogó napsütésben fogok kiérni az erdőből. Mellesleg pedig nem lesz telihold, pont reggel néztem meg a telefonomon. Hinni pedig tényleg nem hiszek magának.

– Tévedni emberi dolog, fiam! – felelt az öreg.

– Ez közhely! – vágta rá egyből, némiképp tapintatlanul.

– Nem, fiatal barátom, ez igazság!

– Rendben! Bebizonyítom! Elindulok – felelte némiképp már ingerülten. – Örülök, hogy találkoztunk!

Azzal felállt, felkapta a hátizsákját, lépett kettőt, de megtorpant ott, ahol az ösvény elágazott. Bizonytalan volt, mert mi van, ha mégis igazat mondott az öreg? Ha kerül, akkor gyávának tűnhet. Ha átmegy, akkor úgy fog tűnni, hogy hisz ebben a lehetetlen dologban.

– Ne azzal foglalkozz, hogy én mit hiszek! – hangzott a háta mögül, mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

Megborzongott. Úgy emelte a lábát, hogy még mindig nem tudta, merre lép. Félig visszafordult, hogy intsen az öregnek. Lépett. Át a kapun…

… Az erdőben tért magához, az ösvény közepén fekve. Sajgott a feje. Feltápászkodott, nem értette, mi történt. Hátranézett, a tisztás nem volt sehol. Zavarodottan indult tovább, eszébe sem jutott visszafordulni. Sietett, nem akart gondolkozva andalogni. Csak az járt a fejében, hogy átment a kapun, ha nem is igazán emlékszik rá. Ha pedig átment, akkor már legyen igaza az öregnek, ha nem hisz benne, akkor is!

Alig volt több, mint fél óra, és már ki is ért az erdőből. Meghökkent, mert teljesen besötétedett, fentről pedig ragyogva vigyorgott rá a telihold.

– Ilyen nincs! – gondolta magában, de már egyáltalán nem volt biztos abban, amit az öregről és az elmondottakról eddig képzelt.

Fáradtnak érezte magát. még jobban kilépett, most valahogy szeretett volna mielőbb hazaérni. Ahogy végre bezárta maga mögött az ajtót, kissé megnyugodott. Megfürdött, nem is nézett az órára, egyből lefeküdt. Talán azért, mert várta már a holnapot, hisz ki tudja, hátha?

Kipihenten ébredt, fél hétkor, ahogy máskor is. Felöltözött, s mint mindig, elindult a sarki kisboltba reggeliért. Ahogy kilépett a kapun, vidáman intett a szemközti házból kilépő lánynak és rámosolygott. Minden reggel találkoztak, de eddig soha nem foglalkozott vele. Meglepetésére ő is mosolygott, és visszaintett. Fellelkesedve indult a bolt felé, de többször is visszanézett az ellenkező irányba tartó lány után. – Kezd szép lenni ez a nap, hosszú ideje az első! – gondolta, miközben belépett a boltba. Hangosan köszönt, nem csak mormogott, ahogy általában, a mindig mogorva eladó pedig meglepetésében szintén hangosan köszönt vissza. Pár percig elbeszélgetett vele mindenféle semleges témákról, és érdekes módon elköszönéskor még egy mosolyt is kapott búcsúzóul.

Elsétált a parkba, leült egy padra, amit már felmelegített a reggeli napsütés. Reggelizés közben figyelgette a szemközti iskolába érkező vidám gyerekeket, a tőlük elköszönő szülőket. Mintha világosabb, fényesebb lett volna ez a reggel. A sétányon andalgó párok, siető hivatalnokok, izzadó futók váltogatták egymást. Hol egy mosolyt, hol egy intést, hol hangos köszönést eresztett meg feléjük, és mindenkitől hasonlót kapott vissza. Órákig üldögélt itt bámészkodva, mikor megcsörren a telefonja. Attól a cégtől hívták, ahová utoljára beadta az önéletrajzát. Kíváncsiak voltak rá, várták délutánra egy elbeszélgetésre. Felugrott, sietett haza. Nem késhetett, és nem is jelenhetett meg akárhogy. Rendbe szedte magát, s a megbeszélt időre önbizalommal telve érkezett. Lehengerlő volt, azonnal megkapta az állást, nem is akármilyent. Hazafelé még örömében beült a szomszédos presszóba egy kávéra. Lassan szürcsölgette, miközben cikáztak a gondolatai. Természetesen a kapu és az öreg járt a fejében. Ezerszer végiggondolta a történteket, s bár abszolút hihetetlennek tűnt, végül mégis arra a következtetésre jutott, hogy igazat kellett adnia a vénembernek. Este boldogan, mosolyogva aludt el, alig várta a következő napot.

Innentől felgyorsultak az események. A munkahelye kiválónak bizonyult, vele is meg voltak elégedve. A lánnyal pár nap múlva már beszélgettek, már nem csak reggelente találkoztak, s rövidesen már egy párt is alkottak. Egyre jobban keresett, két év múlva pedig összeházasodtak. Újabb két év múlva a Karácsonyt már a saját lakásukban ünnepelhették. Rá egy évre pedig már egy baba is bővítette a családot. Boldog volt.

Rengetegszer eszébe jutott a kapu, ami megváltoztatta az életét. Ennek ellenére azóta nem járt arra, valahogy mindig másra kellett az idő. A késztetés viszont egyre erősebb lett benne, hogy visszamenjen. Mintha hívta volna valami. Soha nem beszélt a lánynak a történtekről, úgysem hitt volna neki.

Végül egy vasárnap mégis sikerült időt szakítania. Felhúzta a bakancsot, fogta a hátizsákot és elindult, bár teljesen biztos volt benne, hogy a tisztás nem lesz sehol. Furcsa volt most az erdei ösvény. A félhomály lehangolta, az erdő csendje nyomasztotta. Nem akart sétálgatni, sietetett, alig várta, hogy arra a helyre érjen. S bár egyáltalán nem bízott benne, a tisztás mégis ott volt ugyanúgy, mint pár éve, közepén a kapuval, mellette pedig az öreggel, aki most is lehunyt szemmel üldögélt, mintha azóta sem mozdult volna el innen. Vidáman köszönt rá:

– Üdvözlöm, bátyám! Szép napunk van!

– Nocsak! – nézett rá amaz, a meglepetés legkisebb jele nélkül – Újra Itt? Üdv neked is! Igen, tényleg szép ez a nap. Gyere, ülj csak le és mesélj!

Leült az öreggel szemben, de tekintete folyamatosan a kaput fürkészte. Végül visszanézett a magát útmutatónak nevező emberre, s annak kérdő tekintetét látva belekezdett:

– Azért jöttem, hogy lássam, tényleg létezik-e ez a hely, bár nem nagyon bíztam benne, hogy itt találom. De, ha már itt van, szeretnék köszönetet mondani!

– Köszönetet? Aztán mégis kinek? Nekem? Vagy a kapunak?

– A kapunak is, és magának is. Minden úgy történt, ahogy mondta, bár egy pillanatig sem hittem benne. – válaszolt a vénember kérdésére. –Tényleg hihetetlen!

– Hát, ha köszönni akarsz, akkor köszönj! Kérdés, hogy jó helyre címzed-e a köszönetet! Ahogy már mondtam, a kapuban nem kell hinned, az nem befolyásol semmit!

– Fontos magának mindig rébuszokban beszélni? – fakadt ki a rejtélyes válasz hallatán. – Igen, köszönöm magának, köszönöm a kapunak, és nem tévesztem el a köszönet irányát! Minden úgy történt, ahogy mondta. Az életem tényleg ellenkező irányba fordult, és most nagyon jól érzem magam.

Amaz fürkészve nézte egy darabig, mintha nem hinné el, amit hall. Csak akkor szólalt meg egy hangos sóhaj kíséretében, amikor már kezdett kínossá válni a csend.

– Azt hittem, hogy ennyi idő alatt már kellőképpen átláttad a dolgokat, de látom tévedtem. Bár nem te vagy az első, aki így jár, és az utolsó sem. Nem az a dolgom, hogy mindent elmagyarázzak, de kicsit segítek. Állj fel, és menj oda a kapuhoz!

Meghökkenve engedelmeskedett a határozott felszólításnak, felállt és a kapuhoz lépett.

– Most menj át rajta!

– Eszem ágában sincs! Nem akarok még egyszer átmenni, az életem most pont olyan, amilyennek lennie kell! – válaszolt némiképp riadtan az utasításra, de az öreg addigra már ott állt mellette.

– Neked állandóan értetlenkedni kell? – azzal látszólagos korához képest erőteljesen a kapu felé lökte, minden tiltakozása ellenére.

Elvesztette az egyensúlyát és átzuhant a kapun. Dühösen fordult vissza:

– Ezt most miért csinálta? Rosszat akar nekem?

– Gyere vissza! – válaszolt amaz keményen, mit sem törődve a kérdésekkel. – Ne vitatkozz! Gyere vissza, és menj át újra!

Olyan határozott volt az utasítás, hogy automatikusan engedelmeskedett. Többször is átment, egyre értetlenebbül.

– Na, történt valami? – kérdezte az öregember.

– Nem, semmi. De itt ezelőtt sem, csak másnap – válaszolta, továbbra sem értve, hogy mi is történik.

– Most nem is, ezt jól látod. A múltkor viszont történt. Miután eleget hezitáltál, átléptél a kapun, de megbotlottál, és jól beverted a fejed.

Nem tudott mit kezdeni sem a történtekkel, sem a kapott információval. Szokás szerint csak kérdések jöttek. Sok kérdés:

– Azért ájultam el? De hová lett utána a tisztás? Ezek szerint tényleg csodát tett a kapu? És most megint megfordul majd az életem?

Az öreg türelmesen hallgatta a némiképp összefüggéstelen kérdéseket, de nem késlekedett a válasszal.

– Akkor sorban! Igen, azért ájultál el, de ez lényegtelen. A tisztás továbbra is itt volt, de ez szintén nem fontos. Nem, a kapu nem képes semmiféle csodára, ez csak két kőoszlop. Az pedig, hogy változik-e az életed, nem múlik azon, hogy hányszor léptél át rajta!

Most már végképp nem értett semmit. Tulajdonképpen már azt sem tudta, hogy mit kérdezzen. Ennek ellenére az öreg láthatóan jól szórakozott az arcára kiülő értetlenségen, legalábbis a szája sarkába kiülő halvány mosoly ezt mutatta. Várta a következő kérdést, ami rövidesen meg is érkezett:

– Akkor nincs is semmi csoda? Hiába hittem el a végére, hogy az segített?

A vénember szemében szánakozás jelent meg, mintha hirtelen megsajnálta volna, látva a tanácstalanságát. Nem felelt rögtön. Úgy tűnt, válogatja össze magában a megfelelő válaszokat, mint aki bizonytalan abban, mit is mondjon.

– Nézd! Nekem egyáltalán nem feladatom, hogy bármit is megmagyarázzak. Legyen elég annyi, hogy csoda van, de nem ott, ahol keresed. Mondjuk úgy, hogy ott van a lábad alatt, pont ahol állsz. Azt pedig már mondtam, hogy teljesen lényegtelen, hiszel-e a kapuban, vagy sem.

Lenézett a lába alá. Pont ott állt, ahol az ösvény elágazott, egyik irányban a kapun át, a másikban azt megkerülve. Nem látott semmi érdekeset, csodát meg főleg nem. Sok töprengésre viszont nem volt ideje, mert a vénember újra megszólalt.

– Ha érted, ha nem, mindegy. Viszont most indulnod kell, mert jön valaki, aki szintén azt fogja hinni, hogy eltévedt! – azzal leült vissza a kapu mellé, hátát a köveknek támasztva.

Mivel ez megint úgy hangzott, mint egy parancs tudta, hogy nincs helye ellenvetésnek. Előtte még körbenézett, de nem látott senkit. Nem akart már vitatkozni az öreggel. Nézte, ahogy ott ül a földön, szinte elrévedve, mintha tudomást sem venne róla.

– Hát jó, megyek. Viszlát, Bátyám!

Amaz nem szólt, csak komótosan intésre emelte a kezét, aztán lassan lehunyta a szemét.

Kelletlenül megfordult és elindult. A fák közé érve még egyszer visszafordult, hátha az öreg még mond valamit, de a tisztás már nem volt sehol. Nem maradt más lehetősége, mint folytatni az utat hazafelé. Most lassan ment, fejében megint összevissza jártak a gondolatok. Bár kezdte már megérteni, hogy mi is történt valójában, hogy az öreg mindent elmondott, amire szüksége volt, ennek ellenére elöntötte a csalódottság. A csoda, amiben végül már vakon hitt, mégsem létezett. Nem tudta azt érezni, hogy vele valami jó dolog történt. Szomorú volt. mintha valamit elvettek volna tőle. Érdekes módon mégis valamiféle nyugalom is elöntötte. Tudta, hogy bármit mondott is az öreg, az élete vagy így, vagy úgy, de mégis változni fog. Hazaérkezve kétségek közt vívódva nyomta le a kilincset…

…Az öreg ott, a kapu tövében figyelt egy darabig, aztán kicsit megcsóválta a fejét és újra lehunyta a szemeit. Várt.

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:

Farkas László: A sötét király