Farkas László: A sötét király

Megállt a könyvtár előtt, kabátját fázósan összehúzva magán. A metsző őszi szél pillanatok alatt eltüntette a délelőtti nyúlós ködöt, s most dühösen cibálta az út melletti vadgesztenyefákat. Válaszul azok tüskés bombákkal árasztották el a járdát és a szélén elhelyezett padokat, amik a nagy nyári melegben még kellemes pihenőhelynek bizonyultak a lombok alatt, ellenben most nem volt célszerű rájuk telepedni. Az aszfaltra zuhanó burkok széthasadtak, szabadon engedve a bennük megbújó fényes, barna gesztenyéket, hogy aztán azok szanaszét gurulva hol mosolyra, hol bosszankodásra késztessék a leszegett fejjel siető embereket.

A könyvtár bejárata emelet magasan volt. Jobbra lépcsőn, balra egy sima feljárón lehetett odajutni. A kettő közti falon hatalmas sakktábla volt elhelyezve, bábuk nélkül, üresen. Harcmező csata előtt, csata után, csata helyett. Minden lehetőség egy alapvetően értelmetlen helyen. Nem tudta elképzelni, mi szerepe is van a falon a sakktáblának, de nem is akarta megfejteni a rejtélyt. Az azt közrefogó két fekete táblának legalább volt értelme. Bár a bal oldali teljesen üres volt, a jobb oldalira éppen valami plakátot ragasztott ki egy bő nadrágos, fekete kabátos lány. A plakát géppapír méretű darabokból állt össze, amiket a lány precízen illesztett egymás mellé. A lapokat egy férfi adogatta sorban a kezébe, miközben elmélyülten beszélgettek. Nem akarta megzavarni őket, inkább várt. A táblasor két végén rajzolt térképek, alattuk a sakktáblához való bábuk helye. Tizennégy, mindkét oldalon. Valami nem stimmel. Ketten már jó előre feladták? Ki lehet a dezertőr? Gyalog, tiszt, vezér, vagy maga a király? Költséghatékony háború. Minek is annyi ember egy csatához? Elég kettő, bár ez a táblán érdekes lenne. Vagy esetleg ez nem is a hadba indulók gyülekezőhelye, hanem temető? A csatában elesettek végső nyughelye, ami egy végsőkig menő harc után kínál pihenést az áldozatoknak? Mert a királyok maradnak a harcmezőn, akár győztesen, akár bukottan. Ez esetleg megmagyarázza a helyek számát. Furcsa, megfejthetetlen rejtélyek sora. Vajon ki tudja a megoldást?

Közben a lány végzett a ragasztással és a férfival együtt elindultak felfelé a lépcsőn. Ő inkább a másik oldalon ment. Akadálymentesített. Milyen szép kifejezés. Jó is lenne egy olyan út, amin nincsenek akadályok. Vagy, ha nem is jó, de legalább egyszerűbb. Vagy túl egyszerű? Elveszne az a fajta dicsőség, amit a leküzdésük jelent. Már persze, ha sikerül leküzdeni. Eh, puszta filozofálgatás. Kár ebbe belemélyedni. Ahogy felért, az automata ajtó szétnyílt előtte, szabad utat engedve vele együtt a hideg szélnek is, ami bőszen kapott a lehetőségen és dühödten tett néhány kört az előtérben, valamint a bejárattal szemközti ruhatárban is. Gyorsan beljebb lépett, esélyt adva az ajtónak a záródáshoz. A ruhatári pult mögött álló hölgy összerezzent a szél hirtelen támadására, majd őt meglátva kedvesen elmosolyodott. Már ezért megérte ide jönni. Ritka az ilyen mosoly, főleg egy idegentől. Bár idegennek azért nem nevezhető, hisz jó pár alkalommal járt már itt. Tulajdonképpen nem is számított, hogy a mosolyt, mint visszatérő, vagy szimplán csak mint betérő látogató kapta, mindenhogy egy kis örömmel töltötte el. Úgyse sok van, meg kell becsülni. Halkan, szinte alázatosan köszönt, mint aki nem is akar zavarni, csak besurranni csendesen, ha lehet láthatatlanul. Ez viszont nem volt lehetséges. Levetette a kabátját, aztán táskájával együtt begyömöszölte a ruhatár pultja melletti értékmegőrző szekrénybe. Nem kérte el a kulcsot, minek. Ugyan, ki is lopná el az ő állott szagú, kimondottan büdös kabátját. Mert az volt, ezért is nem akaszttatta be a ruhatárba. Szégyellte, de nem tudott mit tenni ellene. Az utcai lét egyik velejárója. Megszokta, nem érdekelte. Ellenben látta az emberek orrhúzását, a fintorokat, hallotta a megjegyzéseket a háta mögött. Itt legalább nem volt egyik sem. Ellene meg aztán tényleg nem tud tenni semmit. Elfogadta, fogadják el. Ha nem, hát különösebben nem zavarta. Végigsimította magán a valaha szebb napokat látott zakót, amit még valahol adományként kapott. Régen volt neki több is, amikor még státuszszimbólum volt az ő beosztásában a megfelelő megjelenés, amikor még a kinézet volt a megítélés első számú szempontja. Most már csak azt a funkciót tölti be, amire ténylegesen való. Ruha, ami melegít és semmi más. Óvatosan, szinte sompolyogva indult befelé, át a lopásgátló kapuk közt. Nem állt szándékában könyvet lopni. Sőt, egyáltalán hozzájuk érni, de még rájuk nézni sem. Undorodott tőlük. Hazudtak, becsapták, hitegették. Hajdanán nem tudta elképzelni a napját könyv nélkül. Már gyerekkorában is falta őket, lenyűgözték a csodás kalandok, a szép történetek, a rengeteg felhalmozott tudás. Hitte, hogy amit tőlük kap, az majd az ő életét is meghatározza. Nem úgy lett. Ha most olvasna, akkor csak olyat, aminek rossz vége van. De nem olvas. Valamin ki kellett tölteni a keserűségét, hát az álságosnak vélt könyvek lettek azok. Tisztában volt vele, hogy a könyvek semmiről nem tehetnek, de a hitvesztése ezt a reakciót váltotta ki belőle. Erre most könyvek közt kell végig vonulnia, hogy a célját elérje. Egyenesen a gyerekrészlegre ment. Köszönt a könyvtárosnak, majd a háta mögött lévő polcról, a felhalmozott játékok közül elkérte a sakk készletet, ahogy máskor is. Mert ezért jött. Persze a meleg és a fedél is nyomott a latban, de az elsődleges mégis ez volt. A gyerekrészleg kongott az ürességtől. Kiválasztotta magának a szokásos asztalt a hátsó részben a fal és egy könyvespolc között, leült szemben a boltíves ablakkal. A fénnyel, a világossal szemben. A szemközti szék felett a falon nyugtalanító vörösben függött egy poroltó. Az ablakon túl őszi színekbe öltözött fák járták kényszeredett táncukat a nekivadult szélben, kontrasztot alkotva a könyvtár néptelen mozdulatlanságával. Kinyitotta a fadobozt, egyenként kiszedegette a bábukat. Nem borította ki, az túl hangos lett volna. Élvezte a csendet, nem akarta megzavarni. Amúgy is visszahúzódó, magányos típus volt. Nem csapódott az alkoholistákhoz, a kéregetőkhöz, senkihez. A maga útját járta, egyedül. Nem akart beszélgetni, mások gondjait hallgatni, ahogy a sajátját elmondani sem. Soha senkinek nem beszélt arról, miért kötött ki az utcán. Büszke nem volt rá, sajnáltatni meg főleg nem akarta magát. Nem keresett bűnbakot, ahogy a többiek tették. Bár nem beszélgetett, azért hallani még hallott. Minden eltolt sorsért valaki más volt a hibás. Az utcán csupa ártatlan, míg körben mindenhol bűnösök serege. Furcsa világ. Nem akart evvel azonosulni. Ez van, és kész. Ha későn is, de elfogadta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem motiválta semmi arra, hogy küzdjön ellene. A küzdelemnek csak vereség a vége, legalábbis ezt tapasztalta.

Kifordította a kiürült dobozt, majd komótosan elkezdte felállítani a bábukat. Nem volt miért sietnie. Átfutott az agyán, hogy ki kellene próbálni tizennégy bábuval, de nem tudta eldönteni, kit is mentesítsen a harctól. Végül maradt az eredeti létszámnál. Nem, nincs felmentés, mi is indokolná? Miután minden bábu a helyére került, úgy fordította a táblát, hogy a sötét sereg legyen felőle. Mindig, csakis így. Ez az ő oldala. A világos legyen a fény felőli oldalon, neki bőven megfelel a homályosabb oldal is. Nem csak a világos ellen játszott, hanem a fény ellen is. Átnyúlt a tábla felett, világossal kezdett, ahogy kell. Alkalmanként variált a nyitásokkal, de a lényeg állandóan ugyanaz volt. Először a sötét királynőt szabadította ki, hogy aztán azzal egyből a tábla szélére vonuljon, s áldozatul essen a legelső arra járó gyalognak. Ezt követően a világos királynőt tette hozzáférhetővé. Persze nevezhette volna őket vezérnek is, nem igazán látván különbséget a két fogalom közt, de a királynőt helytállóbbnak tartotta. Egy vezérért nem küzd az ember, egy királynőért annál inkább. Mert ez volt a cél. A világos királynő, miután a sötét elhagyta a csatamezőt. Ebből kifolyólag sötéttel egyből dühödt támadásba kezdett. Természetesen nem akart egyértelmű kimenetelt. Külön gondolkozott mindkét oldallal. A célok, csak azok voltak előre meghatározva, a lépések nem. Világossal előre engedte kicsit a királynőt, mintegy csábító csaliként, természetesen gondoskodva annak megfelelő biztonságáról. Sötéttel erre minden alkalommal ugyanúgy reagált. Támadott. Hol nyíltan, hol rafináltan, de a cél állandóan a királynő volt, mással nem törődött. Nem vonakodott feláldozni sem gyalogot sem tisztet, hogy a célját elérje. Bár a sötét volt az ő oldala, most már tudott gondolkodni a világos agyával is. Későn megszerzett tudás, de itt legalább alkalmazható. Természetesen védte a sajátjait támadás közben, amennyire csak lehetett, de a cél érdekében bármire képes volt. Ahogy haladt előre a küzdelem, úgy fogyott a sötét sereg. A király mellől sorra tűntek el a társak, de ez nem számított. Világos oldalon ímmel-ámmal védte még a királynőt, de aztán úgy alakította a csata kimenetelét, hogy sötéttel végül leüthette. Cél elérve, de a várt katartikus élmény elmaradt. Most is, ahogy ezelőtt annyiszor. Ahogy ezelőtt. Fásult lett a tekintete, valahol teljesen máshol járt. Innentől kezdve teljesen átalakult a küzdelem. Mintha a sötét oldal elfelejtett volna gondolkozni, rosszabbnál rosszabb lépéseket húzott. Teljesen úgy látszott, mintha sötét feladta volna a küzdelmet, s most csak céltalanul bóklászik a táblán. Világossal frontális támadás indult, elsöprő erővel, akár egy bosszúhadjárat. Sötét megmaradt bábui még tessék-lássék védték a királyt, de aztán az átgondolatlan lépések következtében sorra elhagyták a csatamezőt. Ez már nem az ő háborújuk volt, bármennyire is kitartottak volna a király mellett. Ha egyáltalán ki akartak tartani, s nem inkább csak magára hagyták. A végeredmény szempontjából ez teljesen mellékes volt, mert végül a sötét király magára maradt. Eddig próbált menekülni, lavírozni a pályán, de lassan minden esélye elveszett. Egyedül, senkitől sem támogatva kilátástalanná vált a harc. Talán, ha máshogy gondolkodik a világos fejével. Talán, ha máshogy a sötéttel. Talán, ha gondolkodik egyáltalán. Így azonban, hogy a fejében előre eldöntötte a játszma végét, nem sokat számított a sok talán. A következő lépés már matt. A játszma vége. Nem a világos diadala, csak a sötét bukása. Feldöntötte a királyt. Feladta. Percekig csak nézte a táblán heverő bábut. Érezte, ahogy elönti a fáradtság. Kimerítette a harc. Előrébb tolta a táblát, s két karjára hajtotta fejét az asztalon. Úgyis szólnak majd, ha mennie kell. Pillanatok alatt elaludt. Mint űzött vad a legelső adódó menedékben.

Odakint csitult a szél, a színes levelek abbahagyták kavargó táncukat. A köztük átbújó, pillanatra előszökkenő napsugár, mint egy lámpa, megvilágította a táblán fekvő királyt, aztán újra eltűnt. Az asztalra borult öreg békésen szuszogott, talán álmodott is valamit, mert szája szélén apró mosoly tűnt fel. Ellazult álmában. Ökölbe szorított keze lassan kinyílt, s az eddig ott szorongatott világos királynő koppanva esett az asztalra a sakktábla mellé.

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten: