Farkas László: Csoportos túra

A kocsiból kiszállva egyetlen egy vágya volt, minél előbb bejutni a fák közé. Nem a természet közelsége vonzotta most, inkább a menekülés lehetősége. Elszökni valami elől kis időre, maga mögött hagyva minden hirtelen jött problémát, ami összezilálta az életét. Legjobban egyedül szeretett túrázni. Társaság nélkül, nyomasztó gondolatok nélkül, egyszerűen csak átadni magát a természetnek, nem törődve sem a saját, sem más nyűgével, gondjával, pusztán csak létezni és élvezni az erdőt. Sajnálatos módon ez nem mindig sikerült, de a mostani, szinte abszurd helyzetre egyáltalán nem volt felkészülve. Csak csavarogni akart, megaludni valahol egy kis tisztáson a fák közt és jó esetben találkozni TM-el, ami már nem egyszer előfordult ebben az erdőben. Erre most itt van ez a szedett-vedett banda, ami csak úgy hozzá csapódott kéretlenül, s nem utolsó sorban lerázhatatlanul. K-t már régóta ismerte, D-vel is összefutott néha, de B, F és M nem rémlett neki, bár ők bőszen bizonygatták, hogy nem ez az első találkozásuk. Nem akart vitatkozni, hát rájuk hagyta. Mondjuk, elképzelni sem tudta, hogy ezek hogy verődhettek össze egy csapatba, és miért is akaszkodtak rá így együtt. Mivel azonban ellentmondást nem tűrően ragaszkodtak hozzá, hát velük vágott neki az erdőnek, lesz, ami lesz alapon.

Egyből D vette át a vezetést kérdezés nélkül, és hangosan csörtetve nekivágott a szűk ösvénynek. Nehéz volt követni a tempóját, mert nem nézett szinte semmit, csak rohant ész nélkül előre köveket rúgva, ágakat törve. Látszott, hogy jelenleg ő a domináns, de ilyen tombolás mellett megjósolható volt a kifáradása, ami majd átrendezi az erősorrendet. K visszahúzódott, láthatóan minden meggyőződés nélkül volt jelen, mint aki nem tud mit kezdeni sem D agresszív hozzáállásával, sem a többiekkel. Mindenesetre bízott D kifulladásában, hogy akkor esetleg átvehesse a vezetést, ha erre végre alkalom adódik. B-nek szintén lehettek ilyen szándékai, bár jelenleg nem látszott rajta ilyen irányú késztetés, de próbált ő is az előtérben maradni. Csak F és M húzódtak kissé vissza, különös párost alkotva. Míg M maga volt a teljes közönyösség, addig F-ből áradt valami kétségbeesett feszültség, aminek okozója M lehetett, legalábbis F rávetetett rettegő pillantásaiból ítélve.

Ezek persze csak az első megfigyelések és benyomások voltak, de a további ismeretszerzést egyelőre megakadályozta D eszement vágtája. Valami elvakult tűz égett a szemében, fortyogott benne az indulat, mintha messziről kerülte volna a józan ész. Csodálni való virágokat taposott szét, megannyi útra tévedt bogár lelte halálát a lábai alatt. Tulajdonképpen még csak nem is az ösvényt követte, miáltal egyszer épp csak sikerült elkerülni egy fájdalmasnak tűnő legurulást a meredek domboldalon, nem beszélve a sorozatos eltévelyedésekről, amelyek után csak fárasztó bozótharc árán sikerült visszakeveredni az eredeti ösvényre. Mindig is ellenszenvesnek tartotta D-t a mentalitásával együtt. Ő volt az, aki most szinte magával rántotta, ő erősködött leginkább, hogy igenis együtt kell menniük, nincs más választás. Nem is igazán értette, hogy sugározhat belőle ilyen erős befolyás. Uralkodó típus volt, és ha egyszer sikerült az előtérbe keverednie, akkor már nagyon nehezen engedte át a vezetést. Szerencsére a kitartással hadilábon állt, a kezdeti fékezhetetlen energia, ha lassan is, de elfogyott belőle, ám addig is épp elég volt elviselni. Először csak botladozni kezdett, bár még mindig bőszen fújtatott, aztán egyre veszített a tempójából, míg végül lassan hátrébb került. Mindeközben parázsló, megmagyarázhatatlan és értelmetlen tűz apró szikrává csillapodott a szemében, majd teljesen el is tűnt. Meglepő módon nem K vette át helyette a vezetést. Pedig K jó vezető volt, azt már tudta régebbről is. Mindenre érdeklődve figyelt, minden újdonságot tüzetesen megszemlélt, semmi nem kerülte el a figyelmét. Kereste is az eddig ismeretlen dolgokat, bár azért ez a tulajdonsága nem volt mindig veszélytelen. Ennek ellenére szerette a társaságát, ha nem is volt szerencsés állandóan hallgatni rá. Többször is járta már K-val az erdőt, és ezek a kirándulások mindig élménydúsak voltak. Most valahogy mégis lemaradt, mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel, és nem is akarná ezt a társaságot vezetni, ezáltal ezt és D kifáradását kihasználva, B került az élre. B, a magába forduló, szomorúsággal átitatott melankolikus. Sok szempontból ellentéte volt K-nak. Lényegében nem érdekelte semmi, pusztán csak tudomást vett a dolgokról. Leginkább önmagával volt elfoglalva, azt is inkább önmarcangoló módon. Szerencsére figyelt legalább annyira a környezetére, hogy ne ártson senkinek, sőt túlzásba is vitte az együttérzést minden sérült ággal, tévelygő bogárral. Mindezek ellenére semmiben nem látta meg a szépet, inkább a saját sajnálható tükörképét kereste mindenhol. Az ő vezetése inkább méla andalgássá változtatta a túrát, viszont egyre határozottabb lett, s talán a megszerzett vezető pozíció miatt, erősödő dominanciát kezdett sugározni.

Ebben az új helyzetben végre volt egy kis ideje figyelmet fordítani F és M különös kapcsolatára is. Ez már csak azért is érdekes volt, mert valahogy a kettőjük közt érezhető feszültség mintha B magabiztosságát szította volna. Ez az ellentét továbbra is egyoldalúnak bizonyult F részéről, ami megszeppent és görcsös távolságtartásra korlátozódott, ahogy már az első pillanatokban is, és amiről M tudomást sem vett. Ez tűnt neki furcsának az egészben. M-en elsőre semmi ijesztőt nem vélt felfedezni, láthatóan nagyon jól elvolt magában. A közömbössége valahogy nyomasztotta, bár nem igazán tudta meghatározni, miért is váltotta ezt ki belőle. Jól láthatóan nem volt szüksége senkire, vagy legalábbis tudomásul vette, hogy a többiek rá sem hederítenek. Lételeme volt az egyedüllét annak minden előnyével és hátrányával együtt. Tulajdonképpen még szimpatikus is volt valamennyire, bár kétség kívül nem szeretett volna szorosabb barátságot kötni vele. Ahogy természetesen F-el sem, mert annak viselkedése már szerfelett idegesítette, ahogy az nem törődve szinte semmivel csak M-re koncentrált, pedig a sziklássá váló ösvényen bőven lett volna mire figyelnie. Annyira azért nem érezte súlyosnak a helyzetet, ahogy F lereagálta, inkább valami rejtett fóbiára gyanakodott, esetleg valami előítéletre, ami kiváltotta ezt a rettegést M-től, s aminek oka egyelőre rejtve maradt.

Ahogy haladtak egyre beljebb az éjszaka közeledtével rohamosan sötétülő erdőbe, úgy fogyott az energia mindegyikből. B még úgy ahogy tartotta magát, D már régóta meg sem mukkant, csak szótlanul vonszolta magát, szinte észrevehetetlenül, teljesen jelentéktelenné válva. M-en nem látszott semmi változás, ő eddig is meg-megállt, nem foglalkozott a többiekkel. F végre a környezetére is kezdett figyelni, most már a homályba rejtőző fák és az egyre nehezebben kivehető ösvény is kezdte foglalkoztatni, jelentősen megritkítva az M-re vetett sanda pillantások számát. Így érkeztek meg egy apró kis tisztáshoz, ahol kőből rakott tűzrakó hely szerénykedett középen, félig elbújva a fűben.

Gyorsan összekapkodott pár ágat az erdő széléről és tüzet gyújtott. Leült mellé, együtt a többiekkel. Szótlanul bámult a tűzbe, ahogy D is. M révedező tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni. K kicsit mocorgott, mint aki szólni akar, végül mégis csendben maradt. B-ből és F-ből kíváncsiság sugárzott, mintha választ kellene adnia valamire. Nem volt kedve egyikkel sem foglakozni. Végül a többiek adták fel előbb, s egymás után álomba szenderültek. D ernyedten elnyúlva, valami félszeg mosollyal a szája sarkában, mint aki nem is tombolt néhány órával ezelőtt. Mellette B szinte magzatpózba gömbölyödött még mindig szomorú arccal, s álmában motyogott valamit. K valami izgalmasat álmodhatott, folyamatosan járt keze lába alvás közben. F és M meglepő módon egymással szembefordulva feküdtek a legnagyobb békességben, mintha soha nem lett volna ellentét közöttük. Arra gondolt, hogy ez a csapat talán mégsem annyira szedett-vedett, inkább csak furcsa, mondhatni szokatlan. Végre elalhatott.

Hirtelen ébredt. Nem zajtól, nem érintéstől, inkább valami érzéstől. Az időközben magasan járó telihold ezüst fénybe borította a tisztást. Körülnézett. A többiek nem voltak sehol. Nem lepődött meg, ezt várta. Felállt, kulacsából vizet locsolt a maradék parázsra, így eloltva azt. Pár pillanatig még tétovázott, aztán felnézett a szinte fehéren világító holdra, ami most pont úgy nézett ki, mint egy sötét kárpitra függesztett ezüst tükör, amiben akár láthatná is magát. Úgy, ahogy eddig is szerette volna, egyedül. Érezte, hogy megtalálta végre azt, amiért idejött. Hangtalanul indult el a tisztás széle felé, többet nem nézett vissza. A fák közt, a hold fényébe rejtve már várt rá a Teljes Megnyugvás.

Farkas László legutóbb a Szöveten: