Zubornyák Zoltán: Huszonhat palacsinta

A nyári konyhát pedig már rég nem használta, hol vannak már a nagy befőzések?, üres a ház. Nem, harminc nem lehetett, mert nem jön ki sehogyse, mindig ugyanúgy, mindig ugyanazokkal a mennyiségekkel keverem a tésztát, igaz, a tejet sosem mérem ki, gondolta, de lehet, hogy a tojás volt nagyobb? Mintha legutóbb a kövér sváb asszonytól vettem volna, aki mindig a piac sarkában árul, na, hogyishívják, nem jut az eszembe, de az ő tojásai szépek és nagyobbak, egy ideje ott veszem, nem a sokacoknál. A szódás is mindig más vizet hoz, hol erős, hol meg nem. Biztos, hogy ide tettem, mondta a félig nyitott hűtő ajtajának, a hűvös levegő végigszaladt kék otthonkáján, ahogy lehajolt, hogy az alsó polcot is szemügyre vegye. Itt sincs. Sóhajtva felegyenesedett, a derekába nyilallt az ismerős fájdalom, az ismerős ponton, ahogy szinte mindig ugyanott és ugyanúgy. Majd legközelebb mondom a Legányinak, hogy írjon fel valami kenőcsöt. Magának minek Benczéné?, mondaná a doktor, úgysem váltaná ki, vagy ha ki is váltaná, sosem használná. Igaz, felesleges az a sok haszontalan orvosság, a baj a nyaktörésnél kezdődik, folytatta magában az asszony a beszélgetést, s tanácstalanul becsapta a hűtőszekrény ajtaját. A cekkerben hagytam volna? Az unokáim szerint az én palacsintám a legvékonyabb és a legfinomabb. Aranyosak, amikor azt lesik, hogy hátha elrontok egyet sütés közben, mert akkor azt megehetik, de a készhez nem nyúlhatnak ebédig. Hova is tehettem? A szobában lesz, igen, mert bevittem a Fülest és kitettem az asztalra a lottót. Udvardi Erzsébet tekintete egy pillanatra megakadt a rézkilincsen, ahogy a szobába lépett, eszébe jutott, hogy a Sidol már rég elfogyott, de mindig elfelejt újat venni a szép zöld palackból,  a háztartási bolt viszont messzire van, csak ezért felesleges arra biciklizni. Nem esik útba. Megvagy, kiáltott fel hangosan, ahogy kiemelte a szatyorból a papírba tekert túrót, nem menekülsz! A falióra ekkor ütötte el a felet, az asszony önkéntelenül is odanézett, mert nem volt biztos abban, hogy fél tizenegyre, vagy fél tizenkettőre jár az idő, a templom harangja pedig nem hallatszik el ide, a folyó partjára. Ha a városban jár, mindig számolja, hogy mennyit üt, gyerekkora óta ismerős a hang, szereti, megszokta, első áldozóként elhitte, hogy csak neki szól azon a szép napon.  Az unokák a hajóállomásra mentek, megnézni a kompot, az érkező autókat, a pesti hajót, a Dunaföldvár a kedvencük,  a katonai rohamcsónakokat, de délre, az ebédre itthon kell lenniük. Huszonhat darab elég lesz hármójuknak, a tegnapról megmaradt bableves után. Tejföl is van még.

A kamrában a hatalmas, kopott fémdobozokon még olvasható volt az Amerikai nép ajándéka felirat, a lisztet és a cukrot jó volt ezekben tartani, sok elfért bennük, csak emiatt nem kellett gyakran átmennie a vegyesboltba a fájós lábaival.  Fél tizenegy, nyugtázta elégedetten, van még idő megtölteni a palacsintákat. A vaníliás cukrot egy kisebb dobozban tartotta a spájzban, a magasabb polcon, mert bár szeretett sütni, egyre ritkábban került rá sor, ott jó helye van. Lassan felpattintotta a fémdoboz fedelét, s mélyen beszívta a finom illatot, a porcukorba szurkált fekete rudacskák, mint apró bóják kandikáltak ki a fehér tengerből, s Udvardi Erzsébet újra, mint oly sokszor a régi udvarház kamrájában állt, mivel ő volt a legkisebb a családban, mindenért őt szalajtotta a Juli mama. Ott állt, hatévesen, kis kötényét lesimítva bámulta a lekvárokat, a színes befőtteket, savanyúságokat, a keresztbe felszögelt rudakon lógó füstölt kolbászokat és szalonnákat, a falakra felszögelt szitákat, rézüstöket, hurkatöltőket. Szerette a kamrát, a látványt, az illatokat és a csendet, s mindig arról álmodozott, hogy az ő kamrája ennél majd sokkal, de sokkal nagyobb és szebb lesz, tele lesz mindig, és gyönyörű csipke díszíti a stelázsit, mindenki a csodájára jár majd, s  irigykedve súgnak össze az asszonyok a háta mögött.

– Jössz már, vagy mi lesz? Ne ábrándozzál már megint!-, kiabált Juli mama valahonnan a messze a távolból. Igyekezz!

– Jövök már, jövök, dünnyögte Udvardi Erzsébet a vaníliafelhőből, és egyik kezében a doboz fedelét, a másikban a dobozt tartva a könyökével becsukta a kamra ajtaját. A baracklekvárért vissza kell jönnöm, a túrós és a fahajas palacsinta mellé kell az ízes is, azt teszem majd legfelülre. „Bözsi, ne sírjon, Bözsike drága, feledjen el”, dúdolta maga elé az ura kedvenc slágerét, ahogy hozzálátott a palacsinták megtöltéséhez. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe a dal és az ő élete párja, szerelme, mindene,  akit hirtelen és csalárdul elrabolt a halál, haragot, kétségbe esést és sírást hagyva maga után, s csalódást a jóistenben, hogy ezt hagyta megtörténni. A temetőbe majd hétvégén megyek, most itt vannak az unokák!, mondta félhangosan, mintha egy kérdésre válaszolna. Bencze Imre, uszálykormányosi egyenruhájában, a falon függő elsárgult családi fotóról nézett le rá. Vehettem volna több túrót, egy fél citrom héja is elég lesz bele így, a legkisebb gyerek mozsollával szereti, de azt nem áztathatom rumba neki, inkább egy kis vízbe teszem puhulni. „Bözsike, drága, feledjen el!” Így ni, kész is van. Még egy kis vaníliás cukor kell bele. Jó is lesz.

– Böske, itthon vagy? – hallatszott a kapuból az ismerős hang, senkinek nem volt Udvardi Erzsébet ismeretségi körében olyan fülsértően magas és éles hangja, mint Rétmezei Ödönné Skelanicz Annának, akinek erre nagy szüksége is volt, mert az ura már szinte semmit nem hallott, bár a rossznyelvek szerint csak nem akart már hallani semmit ötvenegy évi házasság után.

– Hol lennék? – lépett ki a nyitott konyhaajtóba a kérdezett -, nem látod a biciklit?

– Jól van na, jól van. De már öt perce itt kiabálok. Akkor bejövök. Hoztam neked egy libát! A Weöringné adta most olcsón, mert a múltkor kapott a ribizli lekvárból egy kosárral.

Ej, ez az Anci is mindig a legjobbkor jön, gondolta Udvardi Erzsébet, de a látogatóknak mindig örült, és mindig volt, aki  a kisváros híreit hozta vagy vitte.

-Párban szinte ingyen volt!Tudom, hogy szereted!Nézd, milyen szép! Betegyem az ólba? – Skelanicz Anna nem várta meg a választ, az udvar sarkában álló szürke, rozoga ól felé döcögött, csípőfájdalmai nem múltak, nehezére esett a járás.

– Palacsintát sütöttem a gyerekeknek! -kiabálta Benczéné még mindig a konyhaajtóból.

– Itt vannak? A városiak?

– Mind a három! A lányom fia és a fiam lánya is, meg a húga. Ezt mindig szerette elmondani az ismerőseinek, rokonoknak,-hogy lám, milyen nagy a család-, habár sokszor bele is zavarodott, hogy melyik unokája melyik gyerekéjé.

– Meggy likőröm van, kérsz egy kupicával?

– Te csináltad?

-Mikor veszek én boltit?

Skelanicz Anna maga alá húzta a hokedlit és leült a széles konyhaasztalhoz, elismerően nézte az előkészített palacsintákat. Kezét ösztönösen végighúzta a viaszos vászon terítőn, mintha morzsákat akarna lesöpörni. A pipacsos minta nagyon tetszett neki.

Udvardi Erzsébet a kredenchez lépett és poharat vett ki a vendégnek.

-Te hallod, Böske, hogy bírod ezt?

– Hárommal nehezen, de mit csináljak?

– Miért, amúgy mit csinálnál?

– Nem tudom. Talán csak ülnék, vagy nézném a Dunát, számolnám az uszályokat, mindig az én Imrém jut eszembe olyankor.

Egy pillanatra csend lett, mind a két asszony Udvardi Erzsébet kezét nézte, ahogy a túrós palacsintákat tekeri. Ebből lesz kilenc.

– Ne bolondozz már, mikor tudtál te egyhelyben ülni egy percet is? Amikor el volt törve a lábad, még a fekvőgipszben sem feküdtél, hanem ugráltál körbe a hokedlival!

– Régen volt. Igaz se volt.

A fahéjas palacsintából is éppen kilenc darab sikeredett. Kilenc meg kilenc az tizennyolc, akkor egy kis üveg baracklekvárt bontok. Sima porcukor jó lesz megszórni.

– Ödön jól van?

– Jól, csak sokat iszik mostanában. Rájár a rumpuncsra. Az enyémre!

– Ne adj neki! Nyolcvanéves, hova iszik már az a vénember?

A tavalyi lekvárom nagyon jól sikerült, a gyerekek lekváros kenyérnek eszik folyton, ez járt Udvardi Erzsébet fejében, ahogy a kamra polcán tologatta és tapogatta a befőttes üvegeket, hogy megtalálja azt a kicsit, amelyiket kereste. Meggyes pitét is sütök ezeknek, azt szeretik a legjobban. Az idén tizenhat kilót tettem el.  De majd szombaton. Vagy vasárnap. Akkor ezen a héten nem megyek a temetőbe. Kimagozni azt a rengeteg meggyet, elment vele egy nap.

– Megyek Böském, isten áldjon! – tápászkodott fel Skelanicz Anna nagy sóhajtások és nyögések kíséretében. -Mindjárt harangoznak és sehol nem vagyok az ebéddel.

– Isten megáldjon! Köszönöm a libát.

– Eredj már, nincs mit. Annyit segítettél az idén, hogy ha két életem lenne sem volna elég meghálálni.

Bencze Imréné Udvardi Erzsébet ellenőrizte a feliratot a befőttes üvegen, mindig precízen ráírta az üveg oldalára az évszámot. Megkente és feltekerte a maradék palacsintákat, szépen elrendezve őket a már kész kupac tetején. A lekváros volt az én Imrém kedvence. Megszóróm egy kis porcukorral, úgy jobban mutat és finomabb. Huszonhat lett. Huszonhat.

A falióra delet ütött. A kertkapu nyikorogva kinyílt, és a gyerekek szinte egyszerre kiabálták: megjöttünk!

Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:

Zubornyák Zoltán: A körülbádogozott levegő