Amikor a kertészmérnöknek tanuló Tompa Aladár helyet foglalt az egyik előkelőbbnek tűnő kávézó teraszán, maga sem sejtette még, hogy az egész életét fogja megváltoztatni ez a döntés. Aladár másodéves hallgató volt a Sopány megyei Panaszosd városának agrártudományi egyetemén, így a kávézó kiválasztásában közrejátszottak azok a lenyűgöző egzotikus növények, amelyeket a május érkeztével a sétálóutca teraszai egymás után helyeztek ki, hogy barátságosabb benyomást keltsenek a potenciális vendégekben. Ezek egyike volt a Violinkulcs Presszó.
Aladár kíváncsi mohósággal vizsgálta a leanderek, sárkányfák, jukkapálmák, legyezőpálmák, tuják és fikuszok alkotta miniatűr dzsungelt, miközben számolgatni kezdte, vajon mennyi napfény és nedvesség éri ezeket a növényeket és, hogy megfelelő-e a terasz páratartalma. A szakmai szempontok végül felülemelkedtek az udvariasságon, és miközben amerikánóját szürcsölgette, nem tudta megállni, hogy ne jelezze az őt kiszolgáló pincérnőnek, hogy szerinte a növények elrendezése korántsem megfelelő.
– Nézze, kisasszony, a leanderek még csak-csak elvannak ezen a szárazabb Kárpát-medencei éghajlaton, de egy pálmának, vagy egy olyan trópusi növénynek, amely a közép-amerikai flóraterület esőerdeihez szokott, sokkal szélvédettebb és melegebb helyre van szüksége. Ajánlom inkább a szemközti sarkot, ott bizonyára jobban érezné magát a jukkapálma és esztétikusabb lenne a látvány is, de ha gondolja, ajánlhatok a főnökének néhány olyan fajt, amelyek sokkal inkább illenek az itteni adottságokhoz és semmivel sem festenének rosszabbul – mondta a fiatalember.
A pincérnő buzgón bólogatott, de látszott rajta, hogy Aladár jótanácsa csupán egy foszlány volt a vendégek tarja zsivajából, amelyet a nő nap, mint nap meghallgat, és gondolatban már a következő asztal rendelésével foglalkozott. Megígérte, hogy majd megemlíti a főnökének a dolgot, majd máris rohant, hogy kiszolgáljon egy fiatal párt, akik éppen ekkor érkeztek a kávézó elé. Aladárnak azonban kisvártatva feltűnt, hogy a pár és a pincérnő őt méregetik valamiért, ám fogalma sem volt, miért. Jobbra-balra tekintett, hogy meggyőződjön róla, valóban ráirányul-e a figyelem, vagy csak képzelődik, mígnem a felszolgáló hölgy egyszer csak megszólította:
– Uram, ne haragudjon, kissé kellemetlen az egész, hiszen bőven van még hely itt a teraszon… Nem is tudom, hogy mondjam Önnek… Az a kisasszony és az az úr, akik ott állnak az itallap előtt, történetesen éppen az Ön asztalát nézték ki maguknak, és nem tágítanak a szándékuktól. Igazából ők sem tudják megmagyarázni, miért, és nem is kívánják Önt szívtelenül kitúrni a helyéről, de valamiért hallatlan szimpatikus lett nekik ez a hely. Azt mondják, vagy ide ülnek, vagy továbbmennek. Nem kötnek kompromisszumot. Ne vegye személyesnek, ez nem Ön ellen irányul, és nem is mondtak Önről semmi rosszat.
Kérem, uram, szánjon meg bennünket! Mostanság nem megy túl jól az üzlet, és az ilyen szeszélyes óhajokat is bizony teljesítenünk kell. Cserébe fel tudunk ajánlani még egy kávét és mellé egy kis süteményt. A tiramisut szereti? Vagy inkább egy minyont óhajtana? Majd én állom a cechet, csak szépen kérem, üljön át valahová máshová. Nem szeretnék elveszíteni több vendéget, a vezetőség felróná nekem és még a végén megint levonnák még ezt is a fizetésemből. Nagyon szépen kérem, uram, tegye meg a kedvemért! – kérlelte Aladárt a pincérnő, már-már könyörgő és elcsukló hangon.
A fiatalembernek fogalma sem volt, hová legyen a csodálkozástól. A legelső gondolata az volt, hogy a pincérnő kicsinyes bosszújáról van szó, amiért okoskodott, hogy melyik növénynek hol lenne a legjobb helye, ám a fiatal pár szemmel láthatóan sóvárogva méregette kifejezetten az ő asztalát és székét. Aladár arra gondolt, hogy talán azért, mert az ő asztalától be lehetett látni a sétálóutca többi részét és sokkal könnyebben megközelíthető, ahol ő ül, nem kell hozzá keresztülmászni a fél teraszon. Az is megfordult a fejében, hogy talán a pincérnő szeretne valamit tőle, és ürügyet keres, hogy valami rendkívüli, párbeszédre ingerlő helyzet szövődjön közöttük.
Végül a lány kétségbeesettsége, Aladár rendkívüli jószívűsége és a megígért sütemény megtette a hatását, a fiatalember pedig asztalt váltott. A pár megelégedéssel és Aladár felé hálásan biccentve foglalt helyet, az egyetemista fiatalember pedig az ajándék kávé és minyon társaságában olvasta tovább a Földközi-tenger nyugati medencéjének szigetvilágáról szóló tanulmánykötetét, amely természetesen botanikai szempontból mutatta be a térséget. Nem telt bele azonban tíz perc sem, és a pincérnő, név szerint Ibolya ismét megjelent nála:
– Uram, tudom, hogy most már valóban udvariatlannak fogok tűnni, de ismét arra kell kérnem, hogy üljön át máshová. Nem tehetek róla. Fogalmam sincs, mi ütött ma a vendégeinkbe. Látja ott azt a kedves családot? Nos, ők úgy döntöttek, hogy mindenképpen ide, az Ön asztalához szeretnének ülni, és nem hajlandóak engedni ebből, bár ők sem igazán tudják az okát. Ajánlottam nekik vagy három másik asztalt, de nekik csak is az Öné kell, és teljességgel hajthatatlanok. Különösen a gyerekek nyaggatják a szüleiket, hogy nekik csakis ez az asztal felel meg, de a nagymama is lelkesen támogatja ezt az ügyet.
Mindamellett persze sajnálkoznak amiatt, hogy átülésre kényszerítik Önt, de bíznak az úr megértésében és jó indulatában. Uram! Tudja, hogy egy ilyen ötfős társaság, kiváltképp egy család mennyi pénzt hagy itt a kávézónak? Ilyenkor a kávé, a fagylalt és a sütemény garantált, sőt, a gyerkőcök miatt olykor még melegszendvicset is kérnek. Igazán ritka pillanat az ilyen a magunkfajta szerény kávézónak, még ha tehetősnek is látszunk. Nagyon szépen kérem, üljön át ismét, ha másért nem, hát az én kedvemért! – kérlelte a pincérnő Aladárt, miközben nagy, kerek, mandulabarna szemeit rebegtette felé.
Aladár nagyot sóhajtva, mégis higgadtan nézett fel könyvéből, amelyben éppen a píneákat és az amarántféléket tanulmányozta. Megfogadta magában, hogy most az egyszer még beadja a derekát, és még csak az újabb süteményt sem fogadta el, de megmondta Ibolya kisasszonynak, hogy ha harmadszorra is ráveszi őt, hogy máshová üljön, akkor bizony a lány kénytelen lesz elmenni vele egy randira. Egyszerűen felfoghatatlan volt, miért mindig éppen az a hely kellett mindenkinek, ahol Aladár ült, amikor alig néhány hely volt foglalt az egész teraszon.
A család boldogan és hálásan telepedett a fiatalember helyére, aki igyekezett ezúttal a legelőnytelenebb helyet kinézni, hogy biztosan ne ismétlődjön meg ugyanezt a jelenet. Ez volt az első alkalom, hogy ebbe a kávézóba tért be, de biztosra vette, hogy többet nem szeretne erre a furcsa helyre jönni. A sors azonban utolérte őt. A pincérnő hamarosan pironkodva jött oda hozzá, és halkan, már-már szégyenkezve adta elő Aladárnak, hogy egy nagyon gazdag külföldi úrnak éppen a fiatal kertészmérnök asztala tetszett meg, és mily meglepő, egyetlen más hely sem érdekli.
A lány szavát adta, hogy hajlandó moziba menni Aladárral, aki már amúgy is indulni készült, de Ibolya rosszul érezte volna magát, ha a fiatalember csak úgy, éppen ebben a pillanatban ment volna el. Úgy vette volna ki magát, hogy az átültetős eset miatt megy el, és, hogy kívülről úgy fog tűnni, hogy tulajdonképpen elüldöznek egy vendéget egy másik miatt, ezért inkább egy másik asztalt mutatott Aladárnak, ahová máris egy hatalmas csésze teát készített oda, hogy meghozza a kedvét a maradáshoz. A fiatalember kissé zsörtölődött magában, de most már őt is izgatni kezdte az ügy, ezért úgy döntött, marad még.
Ennyi átülés már nem lehetett véletlen, és az sem lehetett, hogy csak az univerzum játszott Aladárral. Érdekes társadalmi kísérletnek tűnt a végére járni, hányszor ismétlődik meg vajon ez az egész, és még inkább, hogy mi lehet ennek az oka. Az elkövetkezendő két óra hossza pedig a hipotézist igazolta: először egy hangos, legénybúcsúra készülő olasz baráti társaság, majd egy görög katolikus keresztelőről érkező nyolctagú család, végül pedig egy aranylakodalmát nemrég ünneplő nyugdíjas házaspár toppant be a kávézóba, akik valamennyien Aladár aktuális ülőhelyét nézték ki maguknak.
Mivel egyébként is sötétedni kezdett és a körülmények sem voltak túl alkalmasak az olvasáshoz, Aladár pedig bőven letudta a napi testmozgását az asztalok közti állandó vándorlással, úgy döntött, most már tényleg éppen ideje indulni. Ekkor azonban váratlanul ismét megjelent Ibolya, és közölte a fiatalemberrel, hogy még ne menjen el, mert a főnöke azonnal kéreti őt.
Folytatjuk
Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?