Kabdebon János: Szégyen (II.)

Zsuzsi a tisztaszobában feküdt. Mikor Rozi belépett úgy látta, mintha aludna ezért óvatosan mellé ült, és megfogta a kezét. Elnézte barna fürtjeit, szép ívű orrát és apró, finom vonalú ajkait. Sosem látta magát túlságosan csinosnak, de a nővérét különleges szépnek találta. Csodálta, és sajnálta is egyszerre. Ahogy az anyja mondta.
– Egy átok vagy! Majd meglátod! Kend be magad valamivel, ha jönnek a katonák, mert rossz vége lesz. Megvert téged az Isten, hogy ilyen pofával ide szült!
Rozi nem értette mire gondolt, míg egyszer az egyik orosz katona markolászni nem kezdte.
Teljesen lefagyott az idegen kéz érintésétől. Annyira remegett, hogy a fogatlanul vigyorgó katona végül megszánta, és elengedte. A többiek még mustrálták egy darabig, mint egy vásári malacot, aztán bólogatva otthagyták. Sokáig álmodott azzal a fogatlan mosollyal, mire végül az apja emléke kimosta belőle a félelmet. Néha elkapott egy-egy szót, amikor a szomszéd Tót néni átjött, és arról beszéltek az anyjával, hogy a katonák fiatal lányokat hurcolnak el, vagy egyszerűen csak hátra csalják az ólba. Néha öregeket is. Mikor megkérdezte az anyját, hogy miről beszélgettek a Tót nénivel, az olyan parázs dühvel tarkított szitokáradatot zúdított rá, mintha ott helyben agyon akarná csapni.

Szégyen. Ez maradt meg benne az egész rejtélyből. Akit elvittek az oroszok, az szégyenben marad. Végül az anyja annyit mondott.
– Ha egyszer téged is megragadnak, hagyd magad. Ha végeztek, és tudsz járni, azonnal fürödj meg. Főleg ott, lent.
Miközben beszélt, fura szomorúság ült a hangjában. Olyan volt mintha…, mintha már ő is maradt volna szégyenben.
– Fáj a hasam – mondta halkan Zsuzsi. – Ilyenkor mindig fáj. Belül. Dől belőlem a vér.
Nem panaszként mondta, inkább apatikusan. Rozi visszazökkent a valóságba.
– Tudom – mondta megnyugtató hangon. – Kész a sztrapacska.
Zsuzsi könyörgően rámosolygott.
– Hozol be? Egy tapodtat sem bírok menni.
Rozi csak bólintott. Felállt a nővére mellől, de kifelé menet még vigyorogva visszaszólt.
– Tudom, a kutya lábosába szedjek – ugratta.
Az elhúzta a száját, és játékosan felé hessintett.
– Bánom is én.
Rozi, miközben próbált szedni az ételből, arra gondolt, hogy most kifaggatja Zsuzsit a titokról.
Ilyenkor könnyebben megered a nyelve, csak ügyesen kell megválogatni a szavakat.
– Talán most elárulja a titkot a Dezső bácsiról – morfondírozott magában, miközben a nagy kanállal elhessegette a gyerekeket, hogy hozzáférjen az ételhez. Egy tálból ettek – és mint a mondókában, mindig összevesztek. A szükség hozta így, de közben jókedvűen évődtek egymással, ami csak még szorosabbra fűzte közöttük az összetartozás szálait.
– Rozi! Neked nem marad – kiabálták teli szájjal a kicsik. – Semmi nem marad! – énekelték viccesen elnyújtva a szavakat. Ő meg sem hallotta a zsivajt. Jócskán merített a tálból, mert arra gondolt, majd együtt esznek a nővérével, hátha még könnyebben oldódik a nyelve.
Szaporán szedte a lábát, és amikor belépett, látta, hogy Zsuzsi aprókat lélegezve alszik. Csöndesen mellé ült, és a hátára tette a kezét.
– Itt vagyok – szól halkan, és Zsuzsi aprókat pislogva felült az ágyban.
– Eszel velem? – kérlelte, mire Rozi mosolyogva bólintott, és fenyegetően meglóbálta az alumínium kanalat. A másik pajkosan elkapta tőle, majd az ételbe merítette. Jóízűen enni kezdett. Rozi egy másik kanalat húzott elő a kötényéből, és ő is nekiállt.
Úgy a harmadik falat után végre rákérdezett.
– Akkor most Dezső bátyja nem jön errefelé?
A nővérének megállt a kezében a kanál.
– Ezt meg honnan veszed?
Rozi ijedten magyarázkodni akart, de aztán úgy döntött – ha már ilyen keményen szembesített, nincs értelme hátrálni.
– Hát észrevettem, hogy miattad jön. Mindig téged visz el a szekérrel… ide-oda.
– És? – rebegte a nővére. – Az baj?
– Nem, nem – rázta a fejét Rozi. – Csak fura.
Megvonta a vállát, és testvérére villantott egy kaján mosolyt.
– Csak kíváncsi vagyok – mondta megnyugtatóan. Az bekapott egy falatot, majd tehetetlenül hanyatt dőlt az ágyon. Rozi rémülten letette a tányért a földre, és utánakapott, de Zsuzsi dühösen elrántotta a kezét.
– Hagyj! – mondta hidegen, és tovább bámulta a mennyezetet. Nehéz csönd ült közéjük, csak néhány beszabadult légy zümmögött a tányéron gőzölgő étel felett. Végül Zsuzsi felült, és felemelte a tányért. Volt valami kellemetlen dac a mozdulataiban. Kanalazni kezdett, és szájában a falattal dünnyögte.
– Már nem miattam jön. Már úgyse… – határozott tekintettel ránézett a húgára, és felé bökött az üres kanállal. – Miattad.
Roziban megfeszültek az inak.
– Miattam?
Amaz szótlanul bólintott. Mintha egy súlyos vasgolyó lett volna, úgy bukott le a feje, aztán megrázta, közben két kezével a combjai közé gyűrte a takarót.
– Vérzek Rozi. Emiatt nem kellek már neki. Biztos, hogy ez az oka!
Rozi felugrott. Fejében sebes patakként csobogtak a gondolatok, magával sodorva a félelem és a kíváncsiság hordalékát.
– Kérlek mond el – kérlelte a nővérét, majd hirtelen visszaült és átölelte. – Tudod, hogy rám számíthatsz.
Zsuzsi teste feszes maradt, de Rozi érezte, hogy remeg az elkeseredéstől.
– Még akkor kezdődött, amikor apa elment – kezdte halkan a másik, miközben könyörgően ráemelte a tekintetét. – Annyira hiányzott, és Dezső bátya olyan volt mintha egy kicsit ő lenne. Na jó, nem ő, de mégis… – várakozóan ránézett a húgára. – Érted?
Rozi némán bólintott, miközben elengedte az ölelést, és inkább kihámozta a nővére kezét a takaróból. A kezébe vette és gyöngéden, biztatóan megszorította.
– Mikor először elmentem vele – kezdte halkan Zsuzsi –, csak beszélgettünk, és én segítettem neki az állatoknál. Néha olyan furán érintett, de nem zavart. Tudod, mintha véletlen lett volna. De olyan sokat nevettünk, és nekem úgy hiányzott a nevetés. Emlékszel apával mennyit nevettünk? – kérdezte miközben szemében felcsillant az emlékek fénye.
Rozi könnyes szemmel bólintott.
– Hát persze. Apa – mondta magába révedve, de aztán sürgetően ránézett Zsuzsira.
– Aztán egyszer csak megfogott – fűzte tovább a szót a nővére. – Tudod nem úgy, hanem úgy. Védekeztem, de azt mondta, ez is része az életnek, és jól fogom magam érezni. Majd meglátom! – felnézett a plafonra, aztán a húgára. Szája szegletében megfeszült a kimondatlan szavak és történések ráncai.
– Hagytam – mondta végül. – Cserébe simogatott és dicsért. Azt mondta: – Jó gyerek vagyok. Engedelmes. Szép – szemöldöke összefutott a mellkasából feltörő zokogástól, ahogy visszafogta. – Adta mindazt, amit anyámtól sosem kaptam meg. Végre valaki, aki jó volt hozzám. Azóta, hogy apa elment a háborúba… Csak ennyit kért cserébe.
– Mit? – kérdezte kérlelhetetlen hangon Rozi. – Mit?
Iszonyat, mérhetetlen düh és fájdalom tombolt benne. Nem a nővérére volt dühös: őt ölelte volna, csókolta volna, vigyázta volna. A tehetetlenség dühe tombolt benne. Ösztönösen felállt, és fel alá járkált a szobában, mint egy sarokba szorított vadállat. Hirtelen rádöbbent a valóságra.
– A szégyent? – mondta végül síri hangon.
Zsuzsi kétségbeesett zokogásban tört ki.
– És most vége! Többé már nem kapok tőle semmit!
Rozi ledöbbenve torpant meg.
– Hogy gondolhatod? Mit akarsz tőle kapni?
De Zsuzsi meg sem hallotta. Kiugrott az ágyból, és a húgára förmedt.
– Mert te kellesz neki!
– Én?
– Igen, te! Nekem nem marad semmi! A múltkor, mikor takarni voltunk, akkor mondta, beszéljek veled, és akkor nem lesz baj. Azt ígérte, akkor is kedves lesz hozzám, de hazudott!
– Miféle baj?
– Nem hoz szégyenbe! Nem hoz szégyenbe, ha beszélek veled! Hogy csinálhassa veled! Akkor továbbra is kedves lesz hozzám, ha rábeszéllek.
Rozi megrázta a nővérét.
– Hogy én is… – kezdte, de elharapta a kemény szavak végét. – Hogy én is tegyem szét a lábam, mint te! – mondta ki magában. Hirtelen megragadta a nővére kezét és az ágyhoz húzta. Miközben ránézett, minden bűntudattal terhelt kimondatlan szó apró csermelyként gyűlt a szeme sarkában.
– Drága nővérkém. Annyira sajnálom. Annyira, de annyira.
Szorosan magához vonta az reménytelenségtől és fáradságtól elgyengült testvérét, majd lefektette, és maga is mellé bújt. Gyöngéden átkarolva megsimogatta a haját.
– Kitalálunk valamit. Ígérem. Minden rendben lesz.
Zsuzsi átfordult, háttal neki, és Rozi érezte, hogy rázza a sírás. Hagyta, hagy zokogja ki magából a fájdalom és elhagyatottság könnyeit. Még akkor is ölelte mikor már elcsendesedett, és mély álomba merült. Aztán nesztelenül kiszállt az ágyból, elrendezte magán a ruhát, és nővérére nézett.

Folytatjuk

Kabdebon János elbeszélésének előző részlete a Szöveten: