Kabdebon János: Szégyen (III.)

– Bizsereg a bajuszom sarka, Rozikám! – kiáltott fel Dezső bátya somolyogva. – Itt olyan zuhé lesz, hogy a boglya is úszni fog, meg vele a szekér! Nem baj, majd összebújunk. Igaz-e? Hozzám bújsz bogaram, ha zuhogni fog, ugye?

Rozi ügyesen felkapta az újabb adagot, és pördített magán egyet úgy, hogy a szoknyája is felröppent. Elsimította a kazal szélét, és visszanézett a vén bögölyre.

– Hát? – nyújtotta a választ. – Ha Zsuzska magához bújt, én mitől féljek?

– Mitől félnél? – kontrázott az öreg. – Hát ő se félt! Jó volt az úgy – nyugtázta, miközben letámasztotta a villát és megtolta a fején a kalapot. – Elég lesz lányom! Több már nem fér fel, meg a lovak sem bírnák. Ami itt marad, ha megázik, egye meg a rosseb! Gyere le! Csúsz ide az oldalán. Elkaplak! Ne félj!

Rozi habozott. Pont úgy, mint emlékeiben. Ijesztő volt a hasonlóság, még a hangsúlya is a vén szatírnak, mint az apjáé. A fenekére billent, és meglökte magát. Az öreg meglepődött a mozdulaton, még a kezét sem tudta felkapni, Rozi olyan sebesen csúszott le a szénaboglya oldalán. Egyenesen az mellkasába érkezett a villával együtt. A háromágú villából kettő rögtön átszúrta a vállát, és a nyaka tövét. Rozi csúszás közben a kinyújtott lábával támasztotta a villa fejét, hogy minél nagyobb erőt tudjon kifejteni. Egy kissé félresikerült, de nem is megölni akarta az öreget, hanem fájdalmat okozni. Mikor érezte a talpa alatt a másikat, ügyesen oldalra gurult, de így is nagyot esett. A könyökét és az állát is beverte a kemény földbe. Érezte, ahogy serked a vére. Nem törődött vele, mert a melléből feltörő düh elnyomott minden fájdalmat, és lábra parancsolta. Dezső bátya hanyatt feküdt, a szénás villa úgy állt ki belőle, mint egy magára hagyott gémeskút délibábja a nyári melegben. Ahogy közelebb lépett, látta, hogy az öregnek mozog a bajusza, de csak eltorzult néma sikolyok mozgatják a száját. Aztán megpróbált az oldalára fordulni, és megragadni a villát, de megelőzte.  

– Legyen jó, Dezső bácsika. Nem fog ez fájni. Meg sem érzi. Gyorsan megleszünk – mondta maró gúnnyal, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta belőle a villát. Az felé kapott.

– Te ribanc, kis kurva! Tudod, mit tettél? Majdnem megöltél!

Rozi a szekérről lelógó szénába törölte a véres villát. Felnézett a boglya tetejére, elképzelte, ahogy ott áll fönn, és az öreg kéjesen nézi a megnyíló combjait.

– Majdnem – mondta hidegen. – Zsuzsi hányadik volt?

– Mi hányadik? Miről beszélsz? Te bolond vagy!

– Hányadik, akit megrontott. Megszégyenített! Megzsarolt! – sziszegte vádlón az arcába.

 – Mondja el, hányadik volt, és életben hagyom.

A vénember kiköpte a szájában alvadó vért.

– Nem tudom. Sok…sokan voltak – köhögte. – Még a háború elején kezdődött. A fronton.

Aztán menekülnöm kellett. Volt egy orosz tiszt, akinek a gyerekét is… Az asszonyt megöltem, mert meglátta. Aztán megsebesültem, és hazajöttem. És most itt van az a tiszt!

– Milyen tiszt? Akinek megölte a feleségét?

– Igen. Tegnap itt volt a faluban. Láttam, de ő nem ismert fel. El kell tűnnöm innen!

Rozi ledöbbent. Erre nem számított. Dezső bátya gonoszabb, mint hitte. – Megérdemli a halált.

– Miért? Miért? – kérdezte a vénembert követelődzve. – Tudnom kell, miért?

Az öreg feje erőtlenül lebukott a porba.  

– Nem voltam mindig ilyen. Nem tudom… Talán a háború!

Rozi felugrott. Eszébe jutott az apja.

– Az én apám nem ilyen! Ő nem erőszakol meg lányokat! – üvöltötte.

– Dehogynem, gyerek! Dehogynem. Állatokká tesz. Eszeveszett állatokká. Nézz magadra.

Belőled is gyilkost csinált – vicsorogta a bátya.

 – Nem! Nem! Te vagy a gyilkos! Te öltél meg engem! – üvöltötte a könnyein keresztül, aztán a szekérhez sietett. Gyors mozdulattal felugrott a bakra, és megfordította a lovakat.   

– Mi az istent akarsz? Úgy is meghalok. Hagyj itt, és megdöglök neked, te cafka! Már mindent elmondtam? Mit akarsz még? Ezer halált láttam. Azt hiszed, a sajátomtól megijedek!

Rozi szorosra fogta a gyeplőt. Lenézett.

– Annyi halált, ahány gyermeknek megölte a lelkét. És még az is kevés – szűrte a fogai között a szavakat és megcsapta a lovakat a gyeplővel.

– Rozi! Gyere be! Apa téged hív  – kiáltott felé Pali.

Rozi lassan felegyenesedett. Nehéz volt a szíve, hiszen soha nem merte megkérdezni az apját, mióta visszajött a háborúból. Az elmúlt húsz év súlyos titokként nehezedett a lelkére.

A kérdés, amit megígért magának – feloldozta, megváltotta volna –, soha nem hangzott el. Ezzel a teherrel ment férjhez, temette el az anyját, és most a haldokló apja őt hívja.

– Talán most! Most megkérdezem – dübörögte a szíve. Bele sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha kiderül az apjáról, hogy szörnyeteg. Pont olyan szörnyeteg, mint Dezső bátya. Képtelen lett volna ezzel a gondolattal élni, de néha úgy érezte, a titok bezárja a szívét, apja iránti szeretetét mételyezi. Belépett a hűvös szobába. Apja – mikor meglátta, halvány szemében felcsillant a büszkeség fénye.

– Gyere! Gyere, ülj ide mellém – szólt neki halkan, és ő csendes mosollyal az ágy szélére ült. – Azért szerettelek volna látni még – folytatta az apja, és vaskos keze kinyúlt érte. Rozi a kérges tenyérbe bújtatta a kezét, úgy, mintha egész lelkével odasimulna.

– Szeretlek apa – mondta neki halkan. – Nagyon szeretlek.

– Tudom lányom. Tudom – sóhajtotta az apja.

Rozi nem bírta magában tartani a fájdalmát. Csendesen az apja mellkasára hajtotta a fejét, és zokogni kezdett. 

– Jól van. Jól van. Semmi baj. Csak sírjál.

Így voltak egy darabig, míg a zokogás csendes esővé szelídült a lelkében. Apja rásimított a lánya fejére, aztán megemelte úgy, hogy a szemük találkozzon.

– A háború vége óta. Azóta, hogy hazajöttem, valami más lett. Sokat gondolkodtam, hogy én lettem más? Hát persze hogy én! A háború borzalmas. Borzalmas és kegyetlen.

Rozi alig bírt magával.

– Vajon most bevallja? – fortyogott benne a kérdés.

–  De nem – folytatta az apja. – Úgy éreztem, te lettél más.

– Más? – kérdezett vissza. Ösztönösen kibúvót keresett. – Hogy érted, apa?

– Valami, vagy valaki elválasztott tőled. Talán a bizalom, ami azelőtt megvolt, az veszett el.

Mi történt lányom? Mond el nekem. Kérlek? Ez úgy fájt nekem, mintha a lelkemből kitéptek volna egy darabot. Szeretnék megszabadulni tőle. Ugye, megérted? Nem mehetek el kételyekkel a szívemben. Nem veheted el ezt a kegyet. Sem magadtól, sem tőled!

– A szégyen – mondta felzokogva Rozi. – A szégyen. Az vett el tőled.

Az apja erőtlenül felemelte a fejét.

– Édes gyermekem, hát mit őrizgetsz magadban? Mi történt? És miért nem mondtad el nekem.

Rozi egész testét majd széttépte a félelem.

– Meggyaláztak? – nézett szigorúan a szemébe az apja. – Anyád elmondta nekem, hogy őt is többször megerőszakolták a katonák – megrázta, mint egy üres zsákot.  – Téged is? Veled is? Zsuzsiról is tudok. Mondd el, ha téged is? – dörögte, mint egy igazságosztó isten, de aztán egyszeriben elfogyott az ereje. Hanyatt dőlt az ágyon, lassú súlyos lélegzete betöltötte a szobát.

– Mindig is gyanakodtam arra gyalázatos vén emberre. Tudod, titkon reméltem is: isten büntette meg azzal, hogy átment rajta a szekér. Akkor veled is azt csinálta.

Roziban átszakadtak a gátak.

– Nem, apa! Velem nem csinálta! – mondta erélyesen. – Mert nem hagytam!

Az apja egy pillanat alatt kiolvasta a szeméből.

– Értem – mondta, és megsimogatta az arcát. – Ez bántott?

– Nem – rázta meg a fejét Rozi. – Attól rettegtem, hogy te is olyan vagy. Olyanná tett a háború. Azt nem bírtam volna elviselni. Inkább éltem a kétellyel a szívemben, mint azzal a tudattal, hogy te is… – beleszakadt a szó. A zokogás újfent megrázta, de az apja magához ölelte.

– Én ember maradtam – súgta neki halkan. – Maradj te is az!

Vége

Kabdebon János novellájának előző része a Szöveten:

Kabdebon János: Szégyen (II.)