Bogár Gábor: Márki evangéliuma (Részletek, II.)

 

Márki próbatételei, első tette, és Konku csatlakozása

  

   Elhatározta: próbára teszi magát, hogy megállapíthassa, eléggé fejlett-e már a jelleme. Első próbaként elhatározta, hogy negyven percig nem fog enni. Útban Ceruzálem belvárosa felé, körülbelül húsz perccel később egy Kentucky Fried Chicken előtt haladt el. Érezte, ahogy a gyomorsav szinte kimarja a gyomrát, de egy gyönyörű, régimódi partvisra gondolt, és legyőzte a kísértést. Negyven perc elteltével egy Burger Kinghez érkezett, és betért elfogyasztani a tízóraiját.

   Alig hagyta el a gyorséttermet, észrevette, hogy egy hatalmas bordói dog követi, ugrabugrálva. A kutya hűségesen mellészegődött, és soha többé nem hagyta el Márkit. Állandó, izgága ugrabugrálása miatt elnevezte őt Konkupiszcenciának (= rendezetlen vágy); de a név hosszúsága miatt mindenki csak Konku-nak, egyes feljegyzések szerint Kunki-nak hívta. Egyedül Márki próbálta teljes nevén szólítani, de Konku mindig hamarabb odaért hozzá, mint hogy sikerült volna végigmondania.

   A városháza felé vette útját. Felmászott egy csigalépcsőn, amelyről senki sem tudta, hogy hova vezet. A legfelső lépcsőfok egy teraszra torkollott, ahonnan Márki belátta az egész várost, és ismét megállapította, hogy iszonyú koszos. A terasz körül nem volt korlát, de – legyőzve gyötrő tériszonyát – mégis kiment egészen a szélére. Aztán lejött azon a csigalépcsőn, amely nem sokkal korábban még fölfelé vezetett – és nem is csodálkozott a változáson. Ez volt a második próba, és Márki elégedetten állapította meg magában, hogy jelleme már annyira erős, hogy azt is el tudja viselni, ha nem történik semmi különös.

   Végül – maga sem tudta, hogyan került oda – egy templom tornyán találta magát, ahonnan levetette összes gátlását. A gátlások hatalmas koppanásokkal hullottak a templom alatt elterülő tér macskaköves burkolatára. Hűséges ebe lentről figyelte, és megpróbálta elkapkodni a gátlásokat, de elügyetlenkedte.

   Márki, Konkuval a nyomában, most már meg sem állt a városházáig. A két óriás termetű, kigyúrt kapuőr rémülten ugrott szét, látván, hogy egy tizennyolc év körüli fiatalember közeledik egy jókora kutyával, meg kétezer fegyveressel.

– Nem harap! – igyekezett őket megnyugtatni Márki – kevés sikerrel. Majd felsétált az első emeletre, és kopogtatott a „Polgármester” feliratú ajtón.

– Tessék! – kiáltotta nagyvártatva Maródes, amikor sikerült kiköpnie a szájában szorgoskodó virgonc nyelvet. Egy nagy kanapén feküdt, két oldalról egy-egy hetéra simogatta hájas testét. Hatalmas íróasztala roskadozott a gyümölcsöstálaktól és hidegtálaktól. Fekvő helyzetéből felsandítva először Márki lábait és derekát, és az ezekkel egy magasságban lévő kutyafejet látta meg.

– Kutyával tilos bejönni! – akarta mondani, de csak a „Ku”-ig jutott el. Torkán akadt a szó, amikor észrevette a szárnyas ajtón keresztül Márki nyomában betóduló, állig felfegyverzett szárnyas lényeket.

– Elnézést, hogy zavarom, polgármester úr, de elzavarom – mondta Márki.

– Igen, igen. Értem – hebegte Maródes, és gyorsan magára kapkodta hiányzó ruhadarabjait. – Már itt sem vagyok, kérem…

    Márki, magára maradva, körbejáratta tekintetét a szobán. Megpillantott egy szép fehér telefont az íróasztalon, a gyümölcsöstálak között. Megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt a mikrofonjába.

– Halló, halló!

– Parancsoljon polgármester úr! – hallatszott a központos hangja.

– Mondja, kedves, van itt valaki, aki ért valamihez?

– Azonnal utánanézetek, polgármester úr – mondta a hang -, és tudatni fogom önnel.

– Gyorsan, legyen szíves! Nem maradhatok sokáig.

Még ma velem lesztek a Citromban

   A bordói dog előreszaladt a városháza kapuja előtti térig, és alig várta, hogy szeretett gazdája mikor jön már ki.

   Ekkorra Márki már kialakította stratégiáját, amellyel megtalálhatja társait. Mindez Konku megfigyelésén alapult. Kutyáját követve, könnyen észre lehetett venni, hogy csak bizonyos embereket szimatol meg – a többi mellett egyszerűen elüget, mintha nem is léteznének. Néhány esetben, amikor elhalad mellettük, annyira közel, hogy szinte hozzájuk ér, és valami okból mégis megszagolja őket, egyik hátsó lábát felemelve, csalódottan levizeli nadrágszárukat vagy cipőjüket, hogy mégiscsak legyen valamilyen szaguk. Nos az összefüggés kézenfekvő volt. Akiket megszagolt, (és nem vizelt le,) azok voltak az élők, a halottaknak ugyanis nem volt szaga. Így Márkinak már nem kellett csak saját benyomásaira támaszkodnia. Konku, mint egy eleven kémiai analizátor, bizonyossá tette a valószínűt. Egy darabig csak ment Konkupiszcencia után, és figyelt. Aztán az eb nyomában betért az „Anti nem alkoholista, bár…” elnevezésű sörözőbe. Itt ismerkedett meg Bandival, akit azonnal el is hívott, majd innen már együtt mentek Petiért.

   Így hármasban folytatták a forradalmi terv szövögetését, és a társak keresését. „Nemsokára nekikezdünk”- mondta nekik Márki. „Csak először össze kell toboroznunk a tizenötöt”. „Miért pont tizenötöt?” – kérdezte Peti. „Azért, hogy ha váratlanul futballmérkőzésre kerülne a sor, meglegyen a tizenegy kezdőember, a három tartalék, meg a pótkapus” – avatta be Márki első két követőjét. „Bár ennek kicsi a valószínűsége, de hadd lássa az ellenfél – ha lesz ellenfél -, hogy erre is fel vagyunk készülve” – egészítette ki Márki. Peti és Bandi nem mertek tovább kérdezősködni – hátha olyan titkokat tudnak meg, amelyeket jobb nem megtudni.

   Néhány kilométer gyaloglás után – Konku még egyre virgoncan ugrabugrált -, Peti összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:

– Hova megyünk, mester?

– Először is: ne szólíts mesternek! Ez nagyon nagy hiba. Jézus megmondta, hogy senki se szólíttassa magát „doktor”-nak vagy „atyá”-nak. Én pedig hozzáteszem, hogy „mester”-nek se. Egyedül Ő a Mester! – majd így szólt: – Meglássátok, még ma este együtt leszünk a Citromban!

– Ezt is Jézus mondta?

– Nem. Ezt én mondom.

– Nem a Paradicsomban? – kottyant közbe megszeppenten Bandi.

Márki elbizonytalanodott, hiszen sokkal kevesebb időt töltött eddig Ceruzálemben, mint Peti vagy Bandi. De úgy vélte, ő emlékszik jól a szomszéd faluban, Hazarestben működő éjjel-nappali szórakozóhely nevére.

– Nem. A Citromban – erősítette meg. – Ott folytatjuk a keresést.

– Nekem nem sürgős – vacogta Bandi, még mindig igen reszketve.

– Ne féljetek! Minden oké lesz – csendesítette őket Márki.

A fiúk azonban csak akkor nyugodtak meg teljesen, amikor a mulató közelébe értek. Közben már besötétedett; és ahogy haladtak felé, lassan kivehetővé vált az épületen sárgán világító felirat.

   Itt Márki előreengedte Konkupiszcenciát, hogy rábízza az asztalválasztást. Az ovális, nyolcszemélyes asztalnál egyelőre csak Zoli ült. Engedélyével a háromfős társaság is letelepedett. Márki azonnal megszólította Zolit, aki előtt már számos üres pohárka és több söröskorsó sorakozott.

– Már ki kellene takarítani ezt a várost. Elérkezett az ideje. Szeretném, ha velünk tartanál!

– Szívesen elmegyek – felelte Zoli.

– De – ugye – nem vagy részeges? – érdeklődött Márki.

– Nem, dehogy! Isten ments. Én egész nap itt ülök, és vodkát meg sört iszom. Nem érek rá részegeskedni – kérte ki magának Zoli.

– Ne haragudjatok, de hallottam, hogy miről beszélgettetek. Csatlakozhatnék hozzátok? – jött oda hozzájuk Tomi.

Márki előbb megvárta, amíg Konku körbeszaglássza a jövevényt, s csak ezután válaszolt.

– Tudsz focizni?

– Persze, hogy tudok – vágta rá Tomi. – Azt hiszem.

– Akkor ne kételkedj benne! Bízzál! Mostantól téged is társunknak tekintünk.

Már öten ültek együtt, és az éjszaka folyamán még csatlakozott hozzájuk két Jakab, meg egy Jancsi. Hajnalban elindultak vissza Ceruzálembe. Márki az út szélén megpillantott egy magányos fügefát.

– Mit szólnátok hozzá, ha elhívnánk ezt a fügefát is? – kérdezte társait.

– De testvér…- kezdte Jancsi.

– A helyes megszólítás: haver! – igazította ki Márki.

– De haver, te részeg vagy!

– Igen – ismerte be Márki. – De mi köze ehhez a fügefának? Ő ott se volt, amikor mi ittunk. Hogy tehetne róla? Valld be, hogy neked nem szimpatikus ez a fa!

– Nem, szó sincs róla! – mentegetődzött Jancsi. – De a fák nem tudnak járni.

– Látom, te lenézel valakit, csak azért, mert fa. Ez nem helyes. Ez negatív diszkrimináció – jelentette ki Márki. Csak azért is odalépett a fügefához, és megszólította.

– Kövess minket!

– Rendben – válaszolt a fügefa, minden aggályoskodás nélkül.

Így már kilencen indultak tovább. Nem számítva persze a kétezer állig felfegyverzett angyalt. De ők annyira megszokottá váltak, hogy rajtuk senki sem akadt már ki.

    Ceruzálem kapujánál a pénzügyőr feltartóztatta őket, és át akarta vizsgálni a zsebeiket. De Márki így szólt hozzá:

– Bizony mondom neked Makeus, hogy mától nem fogsz ilyesmivel foglalkozni, hanem velünk jössz. Mi pedig nálad fogunk megreggelizni, és kipihenni az éjszaka fáradalmait.

Makeus kitörő örömmel vezette be őket városszéli villájába, és azonnal ételt hozatott a személyzettel.

   Délután a csapat kipihenten ébredt – a fügefa pedig nem is aludt, hiszen ő nem vett részt a tivornyázásban. Inkább virrasztott a többiek felett.

   Márki nagyot ásítva nyújtózkodott. Vendéglátójától olyan hosszú takarót kapott, hogy nem is tudott addig nyújtózkodni, ameddig a takarója ért. Hamarosan már annyira ébren volt, hogy közölte a társasággal a következő célt.

– Ma elmegyünk Betlihendbe.

– Miért, haver? – kérdezte Jancsi, az egyik Jakab testvére.

– Hú. Ez így nagyon unalmas lesz! Még egy csomó dolgunk van, amíg felkészülünk. És te minden alkalommal meg fogod kérdezni, hogy miért? Aki az eke szarvára tette a kezét, és utána megkérdezi, hogy „Miért megyünk Betlihendbe?”, az nem alkalmas komoly feladatokra.

Jancsi szomorúan elhallgatott. Csak nyalizni akart, de nem jött be neki.

Bogár Gábor prózájának előző darabjai a Szöveten:

Bogár Gábor: Márki evangéliuma (Részletek)