Bocsássanak meg, ha tévedek. Nekem úgy tűnik, hogy egyazon helyen és egy időben, két teljesen különböző valóság van jelen. Az élőké és a holtaké.

Márki születése és csecsemőkora

  

   Heuréka szobájában minden fehér volt; magát Heurékát kivéve, aki nekipirosult arccal várta Márkit, aki nehézkesen jött is már ki. Éppen életnagyságú lehetett, de csak egy pillanatra látszott; aztán szélsebesen, ismeretlen úton-módon elviharzott a helyiségből.

   A váróteremben üldögélő rokonság másfél nap után elunta a meddő várakozást, és a továbbiakban ezt meghagyták a teremnek.

Beáramlottak Heurékához, aki még mindig tiszta, de már vérrel átitatott ágyán feküdt; és a plafont bámulta. A plafon egykedvű fehérséggel nézett vissza rá, közömbösen szemlélve az eseményeket. Nem úgy Wilkie bácsi, és neje, meg a többi rokon. Ők mindannyian – mindannyian a maguk módján – kinyilvánították, hogy döbb.

– Hol van az újszülött? – kérdezte Wilkie bácsi, aki elsőként nyerte vissza jelenlétét.

Heuréka tovább bámulta a plafont, a plafon meg őt. Egyikük sem volt felhőtlenül derűs vagy szószátyár hangulatában.

– Heuréka! Hol van az újszülött? – ismételte meg kérdését már jóval izgatottabban és ingerültebben Wilkie bácsi.

Heuréka felemelte rá üveges tekintetét.

– Fogalmam sincs – informálta Wilkie bácsit.

   Márki eközben már kint volt a nagyvárosi emberrengetegben, megszabadulva kényelmetlen pólyájától, és cseppet sem csecsemgett többé. Küldetése az volt, amelyet végre is akart hajtani. Ezért minden erejével arra koncentrált – és hogy ne keltsen fölösleges feltűnést, felvette a körülötte nyüzsgő embertársai, férfitársai átlagméretét. „Már ki kellene takarítani ezt a várost. Elérkezett az ideje” – morfondírozott magában, látva az utca emberének áldatlan állapotát. És terveket is talált már ki. De még nem találta meg a legcélravezetőbbet, ezért a meglevőket nem próbálta már ki.

Gondolatban és érzelmileg el kellett szakadnia szeretett édesanyjától, Wilkie bácsitól, nagymamájától, Hanna asszonytól meg a többi rokonoktól, hogy teljesen függetlenné váljon, felszabadulva feladata elvégzésére, amelyről még mindig csak megközelítő elképzelései alakultak már ki. Már kitalálta, hogy terve végrehajtásához társakra, minél több társra van szüksége, de egyelőre az említett emberrengetegben nagyjából csak holtakkal találkozott, amolyan élő-halottakkal, akik mozogtak ugyan, meg az életnek mindenféle egyéb jeleit mutatták, de már kiszúrta, hogy ez csak látszat: inkább afféle dróton rángatott bábukról van szó.

(A halottak egy része hármas-négyes csoportokban csoportosulva feltűnően nagy szakállát babrálta, miközben szélesen gesztikulálva beszélgettek egymással.)

Kereste tehát az élőket, a leendő bajtársakat, akik ugyanúgy tisztában vannak küldetésével, mint ahogy ő sem.

Neki most olyan elszánt emberekre volt szüksége, amilyen ő maga is volt, vagy legalábbis szeretett volna lenni.

   Wilkie bácsi, Hanna asszony, a rokonok és főleg Heuréka, már megbánták hogy ebbe a szülőotthonba jöttek, és elhatározták, hogy ide többé be nem teszik a lábukat, ha esetleg Heuréka újabb gyermekáldást vár. Szerető és hűséges férje csak azért nem tudott eljönni, mert egy fejes számára határidőre kellett elkészítenie egy műbútorasztalt. Alkotása csodálatos lett, és időre elkészült.

   Juszuf, Márki édesapja nyakába vette a várost, hogy meglátogassa szeretett hitvesét.

   Wilkie bácsiék csalódottan távoztak. Heuréka azt is megbánta, hogy a fiát Márkinak nevezte el, mert ez egy kicsit fellengős név,  ezért bizonyosan csúfolni fogják kortársai; de ezt a hibáját többé nem küszöbölhette már ki.

   Márki – mint egy átlagos tizennyolc éves fiatal, úgy nézett már ki. Elvegyült a tömegben. Legalábbis addig sikerült elvegyülnie, amíg csak a külsejével foglalkoztak, és nem ismerték meg forradalmi nézeteit, amelyeket tudtára adott mind az élőknek, mind a holtaknak (, függetlenül attól, hogy ő maga egyetértett-e velük). Ezeket külsőre nemigen lehetett megkülönböztetni egymástól. De ebben a megkülönböztetésben is egyre jobb módszerei alakultak már ki. Arra is rá kellett eszmélnie, hogy a holtakkal fölöslegesen osztja meg elképzeléseit, mert ezeket – közhelyek ismételgetésén és szakálluk babrálásán kívül – semmi sem érdekli.

„Kicsit zavarnak még az angyalok” – közölte néhány órhóévszak elteltével a Főnökkel.

Márki első követője, Bandi

– Kicsit zavarnak még az angyalok – mondta Bandinak, akivel egy bárban barátkoztak össze.

– Egy kicsit micsinálnak a micsodák? – értetlenkedett Bandi.

– Az angyalok. A pusztán szellemi lények. Test nélkül.

– … aha…

– … szóval egyelőre még nem értem a szerepüket – pontosította közlendőjét Márki.

– Sok ilyen izével találkoztál már? – kérdezte tőle Bandi.

– Nekem sok. Nekik nem tudom, hogy sok-e.

Bandi felhörpintette sörét, letörölte bajszáról a habot, és visszatette az üres korsót az asztalra. Némi további habozás után közölte a végeredményt Márkival:

– Na jó. Én most már visszamegyek Peti brigádjába. Tervek szerint ma lesz Peti csodálatos balfogása. Látni akarom. Meg muszáj maltert kevernem, mert nélkülem semmit sem haladnak.

– Nem mész! És semmiképpen sem malter! Hát nem érted? Éppen erről beszéltem neked! Nem mész vissza Petiékhez. Velem maradsz. Mostantól fogva nem fogsz házakat építeni.

– Hanem miket?

– Azt még én sem tudom. Majd a Főnök megmondja. Ne nézz így rám, mert azt fogom hinni, hogy még mindig nem érted!

– Követni foglak, Márki, amilyen távolról csak tudlak! – lelkesedett Bandi.

– Miért távolról? – vetette fel Márki.

– Öööö…, hogy ne ütközzünk véletlenül egymásba – magyarázkodott Bandi.

– Jaja. Így már értem. Helyes. Azt hiszem – szögezte le Márki.

– Tőlem indulhatunk – buzgólkodott tovább Bandi.

– Hová? Nem találtam még ki.

– Már ki.

– Tessék!

– Nem, nem úgy értem. Nem „nem találtad még ki”, hanem nem találtad már ki.

– Jaja.

– Ha nem baj, én elhívnám a bátyámat, Petit is.

– Nem, persze! Hívjuk el. De hová?

– Hát nem ez az, amit te fogsz megmondani?

– Ja, de. Persze. Mindjárt megmondom.

– Még nem lehet?

– Még nem.

– Miért?

– Mert még nem tudom.

– Öööö… igen. Úgy nehéz. Mindenesetre menjünk Petiért! Jó?

– Semmi akadálya – foglalta össze Márki.

Márki második követője, a szellőhántó

   Petiről lassan már mindenki tudta, hogy ő a legnagyobb szellőhántó Ceruzálemben. Pedig látszólag szorgos építési vállalkozó. Házakat épít. De milyen házakat! Hát nem túl drágákat, az biztos, meg az is, hogy néhány héten belül, alig vette meg a szerencsétlen új lakó – összedőlnek. Jogosan kérdezhetnék, hogy miért? Talán Peti nem érti a dolgát? A válasz: de, nagyon is. Viszont meggyőződése szerint az a hivatása, hogy pénzt keressen, rengeteget, minimális befektetéssel, villámgyorsan. Mire az első nyolc-tíz vevőjére rászakadt a plafon, bedőltek a megfelelő tartópillérek nélküli ablakok, lepattogzott a gipsz az alatta lévő meg-nem-száradt vakolattal együtt (, fölöslegessé téve egyúttal a festők, későbbi dekoratőrök munkáját is); vagy csak egyszerűen összerogyott a betonból kispórolt vasszerkezeti elemeket nélkülöző ház, mintegy térdre hullva a fizika szent törvényei előtt – szóval mire mindez megtörtént, Peti már nyolc-tízszer tízezer talentummal  rendelkezett, amelyből bőkezűen juttatott a zsebre vágott ügyvédeknek, akik az egyre-másra beinduló perekben képviselték a villámgyors vállalkozót. Kifogástalanul. Peti neve fogalom lett az ingatlanpiacon. Kerülendő fogalom. Ezt nem úgy hidalta át, mint az ablakait, hanem háttérbe húzódott. Egy új név, egy másik nevet viselő új ember kellett, miközben a vállalkozás feje továbbra is Peti maradt, és a gyanútlan otthonkeresők újra vették a házait.

– Két év garanciát vállalok minden házra, amit felépítek – csevegett Peti egy alkalmazottjával, egy egyszerű kőművessegéddel, aki már régóta csapatához tartozott.

Attila, a fiatal alkalmazott körberöhögte Petit, mielőtt válaszolt volna.

– De főnök! Az én Nike cipőm csak tizenöt talentum volt, és öt év garanciát kaptam rá.

– Hát igen. Ez a különbség a cipők és a házak között – vonta le következtetését Peti.

   Attila meséli. „Petiékkel kb. három hét alatt felhúzunk egy ikerházat. Az egyik. Elkészítettük a betonalapot. Belefektettünk egy acélgerendát az egyik oldalon. – Tegyetek bele egy „vasat”, de csak félig öntsétek fel betonnal! – rendelkezett Peti. Nem kérdeztünk, csináltuk. – Jó. Most fényképezzétek le! Jó. Most vegyétek ki a vasat és öntsétek fel az egészet betonnal, aztán a másik oldalon ismételjétek meg a műveletet!” A fényképek később fényesen igazolják, hogy Peti szabályszerű alapot épített a háznak.

Attila folytatja. „A betonnak két-három hét kellene, hogy stabil legyen, de másnap már hat sor tégla állt rajta, és harmadnap ráraktuk a következő újabb hat sor téglát. Egyszer talicskával toltam a maltert. Kiöntöttem a kőművesek vödreibe. Aztán fordultam újabb adagért. Beleöntöttem a keverőgépből az újabb adagot a talicskámba, és indultam vissza a kőművesekhez.

– Bazdmeg! Nem látsz, fiam? – káromkodott az egyik kőműves, amikor talicskámat beletoltam a friss válaszfalba. Esküszöm, tíz perccel azelőtt, amikor ezen az úton mentem ki, ott még nem volt válaszfal.

Később: „Itt egy ablaknak kellene lennie!” – mutatott Peti a tömör falra. Mi csak néztünk egymásra, hogy most mit tegyünk? „Vágjátok ki a helyét!” – mondta Peti. A frissen rakott falban még meg sem száradt a kötőanyag. De kivágtuk, és beraktunk egy ablakot. Minden áthidaló gerenda, vagy egyéb finomkodások nélkül”

– Peti, gyere velünk! – invitálta Márki. – Már ki kellene takarítani ezt a várost. Elérkezett az ideje.

– Menjünk! – válaszolt Peti.

A vegetáriánus hajmosószalon

   Most elfordítjuk tekintetünket a szellőhántó (régiesen: szélhámos) Petiről, hogy megismerkedhessünk az elbeszélés többi szereplőjével – elfogadva a szereplőknek azt az igényét, hogy valamikor, valahol meg akarnak jelenni a történetben. Ceruzálemben nem csak szellőhántók éltek. Valamilyen látszólagos logika vagy halmazelmélet alapján azt gondolhatnánk, hogy a szellőhántók akkor érzik jól magukat, ha csupa szellőhántó veszi körül őket. De ennek éppen az ellenkezője igaz. A szellőhántó akkor érzi jól magát, ha lehetőleg egyedül, vagy kevesen van, és csupa becsületes polgár veszi körül. És Ceruzálem lakóinak zöme az utóbbi csoportba tartozik, tekintve mind az élőket, mind a holtakat.

   Itt van mindjárt Kimerítő János, aki Ceruzálem külvárosában élt; és a település – vagy talán a világ – egyetlen vegetáriánus hajmosó szalonját vezette. Azoknak a kedvéért, akik esetleg nem tudják, hogy mi köze van a vegetarianizmusnak a hajmosáshoz, meg kell jegyeznünk, hogy semmi.

   Jánost azért nevezték Kimerítőnek, mert ha vendége érkezett, minden tekintetben kimerítő választ adott neki mind az aktuális mind a lét alapvető problémáit feszegető kérdéseire, akár akarta a vendég, akár nem.

   Márki, még Bandival való összeismerkedése előtt tért be egyszer Kimerítő János vegetáriánus hajmosó szalonjába; amikor még minden rendszer vagy elmélet nélkül csak keresgélte leendő társait, és ez okból lehetőleg mindenhová betért.

János elésietett a szalon ajtajáig. Haja piszkos és gubancos volt, nem úgy, mint a néhány utcasarokra működő másik hajmosó szalon tulajdonosáé , akié ápolt, rendezett és tiszta; de ez cseppet sem zavarta Márkit. Tudta, hogy összesen két hajmosó szalon van Ceruzálemben, és helyesen következtetett arra, hogy az ápolt hajmosó Jánoshoz jár hajat mosatni, aki jól végzi a dolgát, következésképpen a konkurens hajmosó haja tiszta és rendezett; János pedig – más lehetőség híján őhozzá jár hajat mosatni, aki rosszul és lelkiismeretesség nélkül végzi a dolgát – ezért János haja loncsos és bozontos. (János egyébként csak azért volt vegetáriánus, mert nem fogyasztott állati eredetű ételeket.)

– Te jössz hozzám, hajat mosatni? – vetette föl az ésszerűnek látszó kérdést Kimerítő János. – Nekem kellene megkérnem téged, hogy mosd meg a hajamat!

– Igazad lehet – válaszolt Márki, egy futó pillantást vetve János fejére, majd a szemközti tükörbe.

– De nem ez a lényeg – folytatta Márki – Már ki kellene takarítani ezt a várost. Elérkezett az ideje. Ehhez keresek társakat az élők között.

– Jól mondod – helyeselt János -, mert bizony nem mindenki élő, aki annak látszik. Az Egységes Tudás birtokában mondom neked: négy féle embercsoport létezik: materialisták, álvallásosok, és még kettő, amelyek közül az egyik most nem jut eszembe…

– De melyik a negyedik? – kérdezte Márki.

– Nos, a negyedik csoportba nagyon kevesen tartoznak. Köztük te is. Ők azok, akik ki akarják takarítani ezt a várost. Akiket te magad is keresel. Kérlek, mosd meg a hajamat, mert utána még mást is el kell mondanom neked ebben a témakörben.

Márki szépen feltűrte ingujját, nekikészülődött, előtte azonban így szólt:

– Előbb mégis te mosd meg az én hajamat, azután én is megmosom a tiédet!

– Jó. Legyen! – mondta János. – Ezen kár lenne összeveszni.

Ekkor megszólalt egy hang: „Íme, az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm”

– Ne haragudj – mondta János, bekapcsolva hagytam a rádiót.

– Semmi baj – válaszolt Márki, és beült a bőrfotelba, hogy János megmoshassa a haját. – Olyan, mintha a Főnök hangját hallottam volna…

– Igen. Ez Ő volt – erősítette meg János. Majd akkurátusan megmosta Márki haját. Ezután helyet cseréltek, és Márki mosta meg az övét.

   Ekkor vették észre, hogy közben körülöttük megtelt a szalon. Egész tömegnyi ceruzálemi lakos várt hajmosásra. Közülük kettő már a szalon két másik foteljében ült.

   De máris túl soká időzünk a vegetáriánus hajmosó szalonban, és így a történet nem halad előre. Ám mielőtt távoznánk, mégis meg kell említenünk két eseményt, amelyek itt történtek, és lényegesek a továbbiak szempontjából. Az egyik, hogy János félrehívta Márkit, és nagy titokzatosan egy jól álcázott rejtekajtóhoz vezette. Köpenyéből előhalászott egy láthatatlan kulcsot, amelyet egy láthatatlan ajtón lévő, jól láthatatlan zárba illesztett. Az ajtót kitárva bevezette ide Márkit, és körbemutatott a raktárhelyiségben. „Látod, ezek az eszközök rád várnak”- mondta. A helyiségben, szép rendben automata partvisok, szemeteslapátok, seprűk, felmosófák, moppok, együléses elektromos porszívókocsik sorakoztak egymás mellett. „Hát azok? Angyalok?”- mutatott Márki két láthatatlan lényre a terem két sarkában. „Sejtettem, hogy te látni fogod őket. Én csak tudom, hogy itt vannak” „Nem, nem látom”- rázta meg a fejét Márki. „Persze, persze, hogy nem, hiszen láthatatlanok” – nyugtatta meg János. „Igen, de rájuk mi szükség van?”- értetlenkedett Márki. „Ne türelmetlenkedj! Majd meglátod!” – bíztatta János. „Ők végzik majd a láthatatlan munkát. Most menjünk vissza a vendégekhez. Már nagyon várnak minket!”

   A másik esemény, amelyet feltétlenül meg kell említenünk, Márki híres gagyi beszéde volt, amelyet itt mondott el, a szalonban összeverődött tömegnek, és amely mindenkire olyan megrázó hatással volt, hogy azonnal elfelejtették. Leglényegesebb elemeit mi is idézzük.

A gagyi beszéd

    Jól jegyezzétek meg, amit most elmondok nektek, mert nem mondom el kétszer! Tudni akarjátok az igazságot? Egyszer sem szívesen mondom el, mert szerintem nagy hülyeség az egész; de sajnos egynél kevesebbszer nem lehet. És hiába okoskodtok a ti elméitekben, és jöttök nekem a törtszámokkal. A szavakat nem lehet úgy törni, mint a számokat. Idejöttetek, Kimerítő Jánoshoz, hogy megmossa a hajatokat – és helyesen tettétek. Pedig ő maga kérte, hogy hadd kösse be a cipőfűzőmet, mert kioldódott, de nem engedtem meg neki. Ő nem akarja, hogy hozzá járjatok hajat mosatni, és azt tanácsolja nektek, hogy a továbbiakban hozzám járjatok, mert én a fületeket is meg fogom mosni. De hát egyáltalán, minek is jöttetek hozzá? Mire számítottatok egy vegetáriánus hajmosó szalonban?! Máskor jobban gondoljátok át, hogy mit cselekszetek, főleg, ha jó dolgotokban úgy érzitek, semmi más nem hiányzik az életetekből, csak egy hajmosás.      

   Én azért jöttem, hogy boldog és tiszta életetek legyen, nem azért, hogy a koszos hajatokkal meg a fületekkel bíbelődjem. De megteszem, hogy lássátok: szeretlek benneteket. És lássátok, hogy nincs alantas munka, kivéve persze az irodalmi újságok szerkesztését. De ti nem akartok szerkesztők lenni, hát ennek megfelelően viselkedjetek a továbbiakban! Ha valaki közületek kővel dobja meg a másikat, akkor inkább a másik legyetek, mint a kő! És ha ez megtörténik, bocsássatok meg annak, aki a követ hajította. Mert ha ti nem bocsátotok meg annak, aki kővel dobálódzik, valamennyiőtöket szerkesztőkké változtatlak egy neves irodalmi folyóiratban!

   Meg kell értenetek, hogy a jövő már a múlté.

Én nem szaporítom a szót, hiszen a szaporodás úgy történik, hogy két ellentétes nemű szó találkozik, és párosodnak egymással.

   De még nem tudjátok a legfontosabbat. Vagyis tudjátok, de nem tudjátok, hogy tudjátok, ezért azt hiszitek, hogy szeretnétek megtudni. Nincs olyan, hogy legfontosabb. Értitek már? Aki még most sem érti, az inkább most menjen el, mint később, mert később sem fogja érteni, és ráadásul akkor már később is lesz. És nekem sincsenek kötélből az idegeim. Senkinek sincsenek kötélből az idegei. Az idegek rostokból vannak, amelyek idegszövetekből épülnek föl. Nem pedig kötélből!

   Tőlem várjátok, hogy megmondjam, mit kell tennetek? Rendben. Én megmondom – bár, mint említettem – nem szívesen. Nem tőlem kell várnotok, hogy megmondjam, mit kell tennetek! Képzeljétek el, mi lenne, ha mindenki a másiktól várná, hogy megtudja, mit kell tennie, még én is! Akkor itt állhatnánk estig, egymással szemben, bambán bámulva egymásra. Menjetek azért el, és mondjátok el mindenkinek, hogy nem üzenek semmit!

Bogár Gábor prózája legutóbb a Szöveten:

Bogár Gábor: Noné