,,A nyilasok? Ők meg mindenen megsértődnek” –
fejezte be előítéletekből szőtt előadását a kuruzsló
bácsi, a napközis kölykök pedig kuncogtak rajta,
hogy ez mennyire igaz az osztálytársukra,
mert amikor ő kap egyedül csillagos ötöst
és kimegy a tanári asztal elé ,,nem is örül neki”,
súgnak össze a háta mögött és még ő érzi magát
megaláztatva úgy, mint száz éve még a bukott
diákoknak kellett s a kisfiú valóban közönnyel
nézi a piros pipákkal teli feladatlapot, hiszen
megszokta, mert otthon ez minimum elvárás,
mert erre nevelték a kutyafuttató kennelben,
hogy ez az alap, ezért semmi dicséret nem jár,
de lejjebb nem adjuk a szintet, hát az milyen
dolog, egy négyes, vagy ne adj’ Isten, egy
hármas az elfogadhatatlan, mert ,,legalább
normális lenne az ilyen gyerek, de miért
nem lehet olyan, mint a többi”, még csak
nem is mosolyog az elsős osztályképen,
legalább akkor legyen már jó valamiben
(lehetőleg mindenben) ha már ilyen kis
szerencsétlen autista (amúgy nem is az,
csak az irigy, tudatlan kis szörnyetegek
meg a húsz éve ugyanazokat az ostoba
rigolyákat harsogó tanító nénik szerint).
 
Álmomban át tudtam változni egy vörös,
bikaszarvú tűzdémonná, ami olyan volt,
mint egy ördög, de mint egy jó ördög,
aki egy fejjel magasabb és vállasabb
mindegyik halandónál és mindenféle
varázslatokat művel, mint a pusztai dzsinnek,
emberfölötti izmaival pedig egész épületeket
megemel és kicsit úgy néz ki, mint Balrog
a Gyűrűk Urából (legalábbis gyerekként
ilyesminek rajzoltam le, őt, mint amolyan
szuperhősök közti antihőst, csak akkor még
nem ismertem ilyen fogalmakat) vagy kicsit
olyan, mint a Diablo nevű régi számítógépes
játék telepítő menüjében a vicsorgó sátánfajzat,
valamikor a kétezres évek közepén, ami Lokuszta
nevű pszichopata exmúzsámat leszámítva az egyik
legfélelmetesebb pokollakó, akit életemben láttam.
 
Leginkább mégis olyan voltam, mint egy marunkó:
egy Mars gyomrában lakó óriási, több száz éves
teremtmény (csak kisebb kiszerelésben,
hogy elférjek egy udvaron), mint akik
szerepeltek Mélységbe eltemetve című
sci-fi novellámban, akiknél hatalmasabbak
és ősibbek csak unokatestvéreik, a ramunkók
voltak, akik a Plútó magjában élnek; nem vörös,
hanem fekete a színük és jégbe fagyott alvilágjuk
úgy viszonyul a marunkók marsi civilizációjához,
mint a Cocytus befagyott tava Dis városának
lángoló falaihoz (ha nyilas kentaur lennék,
egy szaggitárius, akkor ott, a kárhozatban
vadásznám az üdvöt). Még érdekes módon
zsarnoki, angyali űrlények is megjelentek
egy alternatív dimenzióból (a holornogok)
ennek a novellatrilógiának a harmadik részében,
akikhez hasonló figura az én jóördög-karakterem
másik oldala volt, de egyébként visszaváltoztam
emberré és egy falusi, régi, földszintes vályogház
konyhájában találtam magamat, ahol albérletben
voltam és elkeseredetten szereltem szét a bojlert,
a polcokat, a kredencet, a szekrényeket, mert már
minden helyiségben a csövekből ömlött a víz,
meg valami fekete-sárga, veszélyes, mérgező
vegyi anyagot jelző tábla is volt ott
és én gázszivárgásra gyanakodtam.
 
Kétségbeesetten kerestem a vízvezetékszerelőnk
névjegyét, amiről biztos voltam, hogy direkt nem
dobtam ki és az asztalon hagytam, hogy még jól
jöhet, de nem tudhattam, hogy az az éber valóságban
van az Izabella utcában, ahol ilyenkor, hajnaltájt már
a vízzel lelocsolt nyári aszfalt illatába a házak
vakolatának hűs reggeli aromája szivárog. Ott
voltam tehát még mindig ebben a dülöngőfélben
lévő vályogházban, miközben egyébként egész
éjjel nem tudtam aludni, mégis ott voltam,
mintha két helyen lettem volna egyszerre,
amíg a falusi udvaron mindenféle vendégek
jelentek meg: először rokonok és ismerősök,
majd ismeretlenek, a végén pedig egyre furcsább
alakjuk volt és a kutyáikat is elhozták magukkal.
 
Az ebek egyre nagyobbak lettek, az egyiknek
pedig zöld szőre volt fekete tigriscsíkokkal
meg olyan hosszúkás, vihorászó csukapofája,
mint egy krokodilnak és úgy röhögött rajtam
narancs színű viperaszemeit felém meresztve,
mintha emberi arca lenne. Aztán már emberek
sem voltak, hanem egymás után ünnepélyesen
ugrálva és ide-oda rángatva fejüket, szögletes
állkapcsú sárkányok jelentek meg vigyorogva,
egymás után vonulva, mint a kínai holdújévkor
vagy mint a gyerekkoromban a Hullámszörny
azon a retró Dolly Roll koncertfelvételen,
csak a Wind-szörny inkább érdekes volt
és kék, ezek meg ijesztőek és smaragdzöldek,
amikor pedig valami fecskeszárnyú repülőbe
ültem és elmenekültem volna előlük (mivel
az udvar és a vályogház ekkorra tányérszerű
szigetként lebegett az égen s csak egy vékony
paszulyszár tartotta a magasban), a sárkányok
denevérszárnyakat növesztettek egymás után
és atomrakéta-gyorsasággal eredtek a nyomomba,
majd egyszer csak papírsárkányokká, termeszekké,
végül pedig hangyákká zsugorodtak a messzeségben.
 
Nem tudni, mi lett a házzal, de már ott voltam
fölriadva, zihálva, sípoló torokkal és remegő
ajakkal a budapesti lakásban, ahol esténként
közelednek hozzám és majd’ összepréselnek
az érdes falak, sárkányszeretőm pedig időnként
bekopog az ablakon és beoson a kulcslyukon:
előbb kívánatos nővé alakul, majd pikkelyes
hüllővé, aztán amikor riadtan elhúzódom tőle,
közli velem, hogy hiszen ő volt a kedves lány,
akivel nemrég meg hetyegtem és randiztam
és most, hogy valódi alakjában jelenik meg,
hát most miért nem kell nekem és miért nem
vagyok még ehhez sem elég tökös, miért nem
vagyok olyan, mint a többi férfi, aztán megint
felvonulnak a sárkányok, de már csak morgásukat
és kacajukat hallom a távolból, ahogy végigvágtatnak
az éjféli csillagösvényen, mint a Nagy Vadászat hadai,
akiket Nimród vezet, aki mint a kuruzsló bácsi, elmeséli,
hogy a nyilasok azok mindenen megsértődnek,
a sárkányok pedig, mint egy kamaszos poénon,
szögletes, tátott pofával nevetnek, hangyákként
a Tejút zabkásájába oldódva tovatűnnek, én pedig
könnyek közt, menyasszonyomként szorongatok
valami koszos párnát az izzadt pokrócok között
ezen az augusztusi éjjelen, mert minden perc
reszketeg és drága, amíg szédülve rettegek,
hogy ezek a rémálmok visszajönnek, mint egy
mumus; magukkal visznek, már nincs sok hátra,
szépséges lidércem pedig közben a mellemre ül,
fékcsikorgást szaggat az izületeimbe,
sűrített halállégnyomást az oldalamba
és tompa késszúrást fortyogó hasamba,
mialatt a mobilomból az ágy végében
a Chiquita melódiájával szól az Abba.