Ocsovai Ferenc
Háborgó menedék
Kezdetben olyan volt minden, mintha
a Balaton vagy a Velencei-tó partján
lettünk volna: fűzfák és füves terep,
ameddig a szem ellát, a szárazföld
és a víz ringó határánál pedig hullámtörők,
noha tudtam, hogy valójában nem egy tó
veszi körül azt a kerek földnyelvet, ami
akár Tihany is lehetett volna, csakhogy
nem az volt. Innen szemléltem a nagy
kékséget, ami valójában egy tenger volt,
és amíg a láthatár elnyelte tekintetem elől,
meddig tart ez az ősi világ, ez a Pannon-tenger,
addig nem tudtam, hogy hátam mögött mi van,
csak azt tudtam, hogy egy fenyőerdő,
és abban az erdőben valahol nekem is
van egy kunyhóm. A Pannon-tenger már
nem is csak egy tenger volt, hanem egyenesen
az ősóceán, a Panthalassza, és rettegtem attól
a mélységtől, ami elém tárult, ugyanis ekkor
hirtelen minden borús, homályos, szürke lett,
a hullámokat pedig mintha korbáccsal verte
volna föl valamilyen haragos tengeristen,
majd teljesen elpárolgott a gigászi víztömeg,
és egy mélységes árok tátongott a helyén hideg
és száraz sziklaszirtekkel, szédítő kanyonokkal
és felfoghatatlan sötétséggel. Ez a hatalmas
szakadék, amely valaha az ősóceán medre volt,
és amelyben nem volt semmi élet, hirtelen erdőt
fiadzott magából, de ettől sem lett barátságosabb,
mert egy zord, történelem előtti, prekambriumi
óriásfákkal teli mocsaras sivatagra hasonlított.
Egyszer csak havazni kezdett, és mire
alaposabban körbenéztem volna, mindent
csupa hó és jég borított már, és kiderült,
hogy az egész bolygó egy hatalmas árok,
amelyből hegycsúcsként emelkedik ki
az a félsziget, amin álltunk, és volt ott
a hegyen egy fakunyhókkal teli falucska,
amely a hajdani civilizáció pusztulása óta
az otthonunk. Mivel élhetetlen, terméketlen
volt odalent a barázdákkal s kopár sziklákkal
teli Világvölgy (az ősfák semmit sem értek),
ezért mindenféle hadseregek kapaszkodtak föl,
és igyekeztek tőlünk megkaparintani a falut,
az emberiség utolsó falvát és védőbástyáját,
amelyet még várfalak sem védtek, és a különféle
törzsek, akik tetőtől talpig egyenruhában jártak
és a legmodernebb halálosztó gépfegyverekkel
voltak felszerelve, nem is igazán ellenünk,
hanem egymás ellen harcoltak a Faluért
ebben a posztapokaliptikus jégkorszakban,
amíg mi bujkáltunk és menekültünk előlük,
miközben hirtelen úgy tetszett, valahol
a Kárpátokban vagyunk és az egyik törzs
a nácikra, a másik meg inkább a szovjetekre
emlékeztetett, akik vadászat közben akartak
dönteni a jövőről, mintha ez a hírhedt Sasfészek
vagy a Farkasodú lenne, én pedig a művelődési
ház hatalmas folyosóin és lépcsőin fel-alá futva
próbáltam menedékre lelni. Közben találkoztam
egy hamvas, vörösesszőke, kerekded szépséggel:
kiderült, hogy egy pár vagyunk és mi igazgatjuk
a Falu kulturális életét, vagyis tulajdonképpen
a civilizáció utolsó letéteményesei és felelősei
közé tartozunk, de nem tartott sokáig örömöm,
mert a két törzs közül a szovjetekhez hasonlóknak
a katonái betörtek és mi felszaladtunk az emeletre,
ahol egy történelem utáni bölcsődét alakítottak ki.
Egy farostlemezekkel körülvett, négyzetalakú
sarokban próbáltuk elbarikádozni magunkat,
de közben vadul kopogtak és tudtuk, hogy ha
nem nyitnak ajtót, lőni fognak, ekkor pedig
kedvesem javaslatára elbújtam a játszó
csecsemőkkel teli kiságy és a fal közötti
sávban, és egy narancssárga pokróc alatt
rejtőztem el gyáván, férfiatlanul. Még most
is érzem, hogy tartottam vissza a lélegzetem,
miközben hallottam a betörő katonák hangját
és láttam, hogy zseblámpával világítanak
keresztül a pokrócon és talán mindjárt
észrevesznek, abban a pillanatban pedig
csak a saját bőrömet féltettem; úgy féltem,
hogy eljött a vég, hogy még szerelmemről is
megfeledkeztem, akit lehet, hogy elvittek
és megerőszakoltak. Ekkor ébredtem fel.
Ha tudtam volna, hogy csak álom az egész,
nekikrontok és megmentem az enyéimet.
Ez itt viszont most már nem álom,
és ha egyszer tényleg ugyanígy
a narancssárga pokróc alá kell bújnom,
nem tehetek majd semmit, ha felfedeznek,
és amíg bent, a kandalló meleg fényénél
gyalázzák meg drága, egyetlen múzsám:
engem kivisznek a hóra és a végtelen,
mély, kiszáradt óceánárokba lövetnek.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a szöveten:
Vélemény, hozzászólás?