Támba Renátó

Mese

Kiszakadt az égbolt,
szervek hullanak belőle: májak, szívek,
vesék. Agyamból gyenge növények
kúsznak a felhők felé,
istenfélét keresnek, aki meg-
látná, megsimogatná őket,
már elég félelmet plántált beléjük
testem, ez a lomha ördög.
Mikor felébredek, egy tájat látok
rendre: szédelgő hínárok,
puha part és a víz
kemény felülete. Álmaimban pedig
égboltom ápolgatom,
Már nem bírja el belsőségeim,
üres szeretne lenni, hiába tanítom
neki, hogy akkor még csak nem is
létezne. Nincs mennybolt bélsár nélkül.
De hiába a mese. Már nem tarthat sokáig
az álom. Minden aláhull egyszer.