(azokért, kiknek rémálom ez a nemtelen lét)
 
 
álmodtam
a falakon túl
lakozik az ég
a falvak városok fölé tornyosuló
űrös zománc-kék
fekete sötét fejünkben
dadogás
 
jártam már elérhetetlen helyeken
hol lanka kristályhegygerincen éhező keselyük ültek
lángoló csipkebokrok szűz ösvényeinek ölén
tüze kora hajnalban esti mese lélegzetelállítóan szép
szikrázó szemekkel
 
mint rég holtak  közeli története
neveink kőtáblák töredezett szélein
omlanak hullnak alá
kapaszkodók mentén
félelmem diktált 
 
rémtörténetekben szokás
ez a másmilyen borzongás
nőttön-nő bennem a feledés
kételye a homály
 
volt fejemen
szentjánosbogár-koszorú
ék
 
ne hallgass rám
ne engem
hozzám hasonlatosokat –
 
az utat lásd
mikor kérdésre kérdés a válaszom
csillaggöröngy ha koppan
mikor követni merészelsz
kapaszkodj el ne engedj
 
valahol ott ég
pirongó arcom mögött
a vén
a lelkiismeret
 
Uram – te velem együtt ismerted meg
mennyeidben a pokolok poklát
 
fogadd el szeretteimben
ezt a nem imát