Mottó: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak.”
Tamási Áron

Te, az lehet, hogy elvesztem a vázlatpontjaim között, de most már nincs tovább.
Ha tovább halasztom, lapozni fogok, kórházi sorozatokat nézni, vagy azt a jó kis adrenalin növelő tűzoltósat.
Bár az a sorozat még a más jellegű szexuálisok idején készült, csak úgy röpködnek az azonos nemű csókok. De akkor is.
Ez nem is bérház, hanem piramis. Lakott piramis. És kapitalista persze, nem feudális, de hogy a csúcstól lefelé nagyon kiszélesedik, az halálbiztos. Az már-már látható. Abból, ahogy oson gyorsan felfelé, aki bérel. És cammog a liftnélküli tulaj.
De tényleg, a hierarchia akkor is megvan. Csak én nem tudom, ki van a csúcsán, de tényleg. Azt majd az idő dönti el, azaz a klímaváltozás iránya.
Hogy aki most szaporodik, annak gyereke mi végre lesz? Ki nevel a végén? A merész szapora vagy a meggondolt gyermektelen? De tényleg, ki a fene akarná most a génjeit győzelemre vinni? Végül is csak egy ártatlan, tehetetlen csöppséget akar a szaporodó. Holott valójában arra megy ki a játék, hogy hajítja előre a génjeit. A meggondolatlanság hanyag, pimasz génjeit. Hogy ugyan kit érdekel, ha nem ér célba az a gyerek. Nem nő fel, vagy csak keveset lesz felnőtt.
Végül is, nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. S ezért talán mégis az a pár van a csúcson, amelyiknek most lett gyereke. Saját lakásban élnek, az apa otthon dolgozik. Okos, de nyámnyila, az asszony sokat szapulja, de nélküle elveszett. Láttam, milyen tétova még a mozgása is, ha egyedül van pár napot. Ilyen, pontosan ilyen embernek kell a család. Akinek minden probléma egyformán fontos. A világ energetikai megváltása és a gyerekhordozó kendő csomózásának mikéntje. Igazi ártatlan gyermek, csalárdságtól mentes, jó szándékú jézusivadék. Holott az se érdekli, hol lakik az Isten. Neki a megoldandó bajokban lakik. Meg asszonya vágyaiban, terveiben. Amikben hisz, és hinni fog, míg él.

*

*

                De olyan átlátszó a földszinti pár is. Saját tulajdonúban laknak. De olykor vendégül látják a  szülőket. Biztos ők is segítettek a vételnél. De a két fiatal nem érzi jól magát. Senkivel nem állnak le beszélgetni. Csak próbálkoznak belakni a nagy lakást. Ekkora lakásínségben érvényt kell szerezni valahogy. Ezért már vettek két biciklit, majd két motort. Mutatva a világnak, hogy ők nagy, világjáró emberek. Abba meg ugye nem fér bele a gyerek. Közben az eszközök ott porosodnak, ők meg híznak. Mintha szülés után lennének, de tényleg. Álterhesség utáni álanya és álapa. Álszoptató apuka és álszoptató anyuka. Bár lassan kidurrannak. Miközben a férfi továbbra is szigorú, fegyelmezett, az asszony meg befut a lakásba, ha megjön. Mert azért bőven elférne ott egy gyerek, mert a nő fejében az lehet, hogy nem hozott ugyan semmit a házasságba, de szülne gyereket a pasinak. Hogy a mérleg nyelve egyenesbe jöjjön. És akkor tényleg el vagyunk veszve, ha a pasik birtokolnak továbbra is mindent, a nők meg úgy érzik, gyerekekkel tartoznak nekik. Nők milliói. És akkor jobb lenne a gyomorgyűrűzés, de tényleg. És akkor szép kis karcsú lenne mindenki. És zabálhatna mindenki. Bár mostanában kiraktak két paradicsompalántát az udvarra. Hátha megelégszenek velük.

*

                És aztán, ahogy megyünk lefelé, fogalmam sincs, ki jön. De biztos, hogy a kutyások. Vagyis a gyerek- és unokapótló kutyák. Rögtön valahol az elsőn egy bérlő pár, kis fehérrel. Hozzák, viszik a kicsit. Bár dühösek nagyon. És szépen kanalizálnak is. Vagyis eresztik át a haragot rá, a fene tudja miért a nagykutyásokra. Fiatal emberek, tehát meg kellene különböztetniük az ocsút a búzától. Ők lesznek a jövő nemzedék tagjai. De úgy fröcskölnek, mint tehetetlen vénemberek a zebrán vagy az ágyban. Ha nem elég gyorsak, és szidják őket, tata és nyanya lesznek a lassúságuk miatt. Az ágyban, ha etetni is kell őket. Az öregeket.
De ezek fiatalok, és máris diszkriminálnak. Míg én aggódva tesztelem itt magam, hogy a hőség, a demencia és a klímarettegés mennyire tompította el az agyamat, ők. Kimennek az utcára, és ha nagyobb kutyát látnak, felkapdossák a dugót. Mert az övék akkora. Majd szidják a nagyokat. Bár az övéknél mind nagyobb jóformán. És első gondolatom, hogy vajon a mi kutyánk elég kicsi-e nekik. Komolyan, tisztára zsidós volt a helyzet, lehet, de tényleg. Hogy arra szorulunk, hogy bújtassuk a kutyánkat. Míg ők. Azok. Azt fundálják ki, hogy minek is nagy kutya. De tényleg. És akkor állatélelmezésre használják őket. Lesz a babakutya meg a húskutya. És akkor milyen jó, hogy a régi szép, hatalmas kutyánk nem érte ezt meg. Mert a lelke pirinyó volt, kisebb a legkisebb kutyáénál. Befért. Mindenhova befért, s aztán megtanult kitolatni.

*

És ott van a nagy személyiségfejlesztő nő. Aki valójában nem szerette a kutyákat, a gyerekeket se nagyon. Bár kettőt nevelt. De nem utálta őket, csak, mint egy kisgyerek, nem szerette, ha elrontják a munkáját. A szép kis tiszta lakását, vagy az anyagi terveit egy-egy betegség. Eminens volt, na és roppant utálta, ha beleköpnek a leveskéjébe. Mert az anyja volt olyan. Hanyag és irányíthatatlan repülő. Hát ő meg pont az ellenkezője akart lenni. Bírta is sokáig, aztán megváltozott. Minden második mondata az volt, hogy már nem olyan, mint régen. Emlékszem, valami hitről szóló film zenéjét hallgatta egyszer egy hétvégi napon. Jó Hangosan. És senki se szól rá, nem kopogott be hozzá. Hagytuk, hogy isten tegye a dolgát rajta. Mert azelőtt meg jópár férfival próbálkozott. De most már jó ideje megy szembe magával, de tényleg. Itt vezekel nekünk. És ugye, ez nem monostor. Hanem társasház. És igazán felháborító, ha valaki válságban önmagát fejleszti. Vagyis megsebzi magát folyton, aztán még mutogatja is. De tényleg, mi ő? Könnyező szanzavéria vagy micsoda? Nem változott ez egy csöppet se. Még mindig magával van elfoglalva. S ezért van a piramis alja felé, hiába hogy a lakása saját tulajdonú. Mert most meg annyira, de annyira önzetlen, hogy egy háborús menekülttel kötötte össze a sorsát. Ilyet talált volna magának ott is, ahol a hajléktalanok tanyáznak. Még fiatalabbat is. Bár ha az önbüntetés volt a cél, annak szuperül megfelel ez az ősz, bár nyugodt, ruganyos mozgású, hozzá végtelenül alkalmazkodó férfi. Ez nem bánja, ha kidobják, letörli a kocsiját, megsimogatja a kutyáját, és megy tovább. Ha kell, az arcáról is letörli az asszony köpetét. És marad. Ha nem küldik el.
Mert te, nem az a baj velünk itt a periférián. Hogy észre se vettük, de kegyetlenül egymásra vagyunk utalva? Hogy itt már vagy húsz éve dolgozói szegénység van? És egyedül egy kis bérelt lakást se tudnánk fenntartani. Hogy egyedül életképtelenné idomítottak bennünket? És ugrunk a hűtlenség jeleire. A nem létező hűtlenségre is. És nem látjuk, nem, hogy jogunk volna egyedül is boldogulni. Valahogy. Ahogy a nő fekete kutyája se jelent semmit, és a férfi kis fehére sem. Bár a nő ebének neve sejtelmes, a férfié pedig nagy, erős férfinév. Úgy látszik, egymásra találtak.

*

                És itt vagyunk mi, drágám. Két öreg egy kutyával. Két gyerekünk külföldön. A kutya meg unokapótlék. Az egyetlen a családban, aki még kicsi. Vagyis öreg, de nagyobbra nőni már nem fog. Így ő kap mindent. Övé minden őszinte érdeklődésünk és figyelmünk. Ő nem fél, hogy hazahívjuk. Az ő állatorvosára mindig lesz pénz. És a diétájára is. Ő billeg a valódi és jelképes lét között. Vigyázunk rá, mert jelkép. Mert eleven híd az itteniek és a kintiek között. Örök tárgya lesz a kapcsolatunknak. Míg él. Míg élünk.

*

                És persze vannak a gyermektelen, kutyátlan, le-fel szaladgáló bérlők. Én azt sem tudom, kik ők. Olyan hirtelen jönnek és mennek. Elszegényednek hirtelen, egyik napról a másikra. És sötétben költöznek ki, hogy ne kapja el őket a tulaj az elmaradt számlák miatt. Sötétben, mintha a tulaj is itt lakna, és lefülelhetné őket. Sötétben, mintha bárkit is érdekelne a tolvajlásuk. A kényszerűen tolvaj életük. Hogy muszáj, muszáj nekik csalni a puszta megmaradásért. Mert a szociális háló túl tágra van kötve. Sötétben mennek, ahogy jöttek is. Mert az ilyenek ahhoz vannak szokva. Hogy ne ismerkedjenek senkivel. Hogy csak magukban maradjanak. Hogy felismerjék egymásban, ha a becsület szorongását felváltja a büszke, szilaj szociopátia. Vagyis a kényszerbűn. Ami jobban összeköt két embert bármilyen cinkosságnál. De leválaszt a nagy társadalmi egészről. Lehasít, lepattint örökre. S aztán az átvágás olyan lesz, mint a szerepjáték. Sikerül-e vagy sem. Izgató, mint a drog. És irigyelt, basszus. Nagyon is irigyelt. Hát lassan próbálkozik vele mindenki. Úton, útfélen.
Mert ha nem ügyel rá senki, hogy meddig mész el, elmész a végsőkig.

*-

                S végül ott van a csúcsragadozó család. A férj és feleség, akik nem is tudják magukról, hogy azok. Átmenetileg laknak itt két ikergyerekkel, kutyával. És már itt is szociális luxusban élnek, már ha van ilyen. Addig maradnak, mondta az asszony, míg el nem készül a házuk. De biztos kapnak szülői segítséget, mert a férj igencsak nyámnyila. Kétszer indult neki felfelé az összecsukott babakocsival, mire rájött, hogy jobb, ha belendül végül. És végigcsinálja a lépcsőzést. Te, ezek igaz, hogy kőgazdagok, de felkentek, a szegény, társas környezet teszi őket azzá. És nincs, nincs bennük semmi felelősségérzet önnön szerepük vagy identitásuk iránt. Hát hogy mondjam? A férfinak szárnyalni kellene az örömtől, hogy ilyen jó dolga van. És az asszony is tapintatosabb lehetne a többiekkel. Mert terjeszti szépen, hogy milyen jó így, együtt aludni a gyerekekkel éjjelente. Milyen megnyugtató, és nem gondol rá, hogy mást talán a szükség szorít egyetlen szobába. És ne mondd, hogy milyen kócos ez az írásom. Az is, mert te nem láttad, milyen szófogadón ült a kutyájuk a szukabugyin. Tudod, egy felkötött kendőn hátul, hogy a kan kutyák ne tudjanak behatolni. Hát ettől esett le nekem az állam. Ettől a luxustól. Hogy az ő kutyájuknak megmaradhat a nemisége, mert vigyáznak rá. Jut rá elég figyelem, és főleg türelem. Míg más örül, ha egy ócska kis, heti egyszeri találkozós kapcsolatot képes fenntartani. Ezeknek jut a kutyára is, az esetleges nyafogására.
Hát nem felzaklató, hogy mi tömegével ivartalanítunk, még a csak otthon, zárva tartott macskáinkat is. Hogy ki tudjuk pihenni magunkat a munkához. Addig ők szukabugyiban járatják ezt a kis fekete korcsot.
Csoda, hogy még nem lincselték meg a parkban az ivartalanok.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Hülye trichomonász