Farkas László: Jöjjön be egy pohárkára! (Nyár)

Gyorsan elindultam, becélozva az útszéli fák csalóka ábrándokkal kecsegtető árnyékát. Most nem a sár miatt mentem szérül a bokrokat súrolva, hanem a remélt hűvösebb miatt. Ezáltal persze sikerül vad táncra késztetnem az addig ott békésen pihenő szúnyoghadakat. Rövid idő alatt rájöttem, hogy teljesen kilátástalan a harc ezzel a feldühödött tömeggel szemben, így visszahúzódtam az útra, a tűző napsütésbe. Ha már választanom kellett a két rossz között, akkor inkább ez.

Nem mondhatnám, hogy ott könnyebb volt a járás. A legutóbbi esőzéstől felázott agyagot traktor és autónyomok szabdalták, kanyonszerű, mély barázdákkal törve meg az út felületét. Később aztán a szárazság hatására ez megkeményedett, s a pár lépés után bennük kibicsakló bokám egyből eszembe juttatta, hogy a nagy meleg ellenére mégiscsak bakancsot kellett volna húznom. Felötlött bennem Gyuszibá elmélkedése a megkövült agyagról, de hiába kerestem most az árkok közt a Bandi ló, vagy a szekér nyomát, ha ott is voltak valahol, mélyre rejtette őket a gépesített közlekedés agyagtörő erőszakossága.

Mindenesetre most már sokkal óvatosabban haladtam jól megnézve, hova is lépek. Kénytelen voltam rájönni, hogy erre egyik évszakban sem könnyű a közlekedés. Bár ez a feszült figyelem jelentősen lelassított, végül csak elértem a célomhoz. Megkönnyebbülten hagytam el az utat, s a tavasszal még oly élénk, de most fakó sárgászöldre színeződött füvön keresztül megérkeztem Gyuszibá pincéjéhez.

Az öreget az épülettől nem messze, egy nagy fa árnyékában találtam. Támlás padon üldögélt, éppen olvasott. Látszott, hogy már nem az igazi a szeme, mert a könyvet félig nyújtott karral tartotta. Kis fehér könyvecske volt, feketén nyomott szerzővel és kék címmel. Elég nagy betűkkel volt írva, így közelebb lépve pont el tudtam olvasni, mielőtt észrevett és a könyvet becsukva az ölébe ejtette. Weöres Sándor kötet volt, „Ének a Határtalanról”. Meglepődtem, de mire megszólaltam volna, az öreg már rám is köszönt:

– Jó napot! Örülök, hogy újra látom. Mi járatban erre? Talán már hiányoztam? – kérdezte mosolyogva.

– Üdvözlöm, Gyuszibá! Meg fog lepődni, tényleg hiányzott. Azért is jöttem, hogy beszélgessünk kicsit. – feleltem, de a szememet nem tudtam levenni a könyvről.

– Na, ha azért jött, hát megtalált. Jó meleg időt hozott, de majd elviselhetőbbé tesszük egy pohárka borral! – válaszolta, miközben valószínűleg észrevehette a könyvtől támadt meglepetésemet, mert így folytatta:

– Min van annyira meglepődve? Ilyen rosszul nézek ki?

– Nem, dehogy! – feleltem hebegve – csak tudja, az a könyv.

– Ez? – emelte fel, és úgy nézett rá, mintha hirtelen nem is tudná, mit tart a kezében – Mi baja van ezzel a könyvvel? Vagy az döbbentette meg, hogy olvasok? Esetleg az, hogy pont ezt?

– Megmondom őszintén, mindkettő. Olvastam több Weörest is, de ezt pont nem ismerem. De maga nagyon jól néz ki! – vágtam rá zavartan, szerettem volna mielőbb kikerülni ebből a számomra egyre inkább kínosra váltó témából.

– Köszönöm, de ne tereljen! Mondtam már, hogy sokfelé jártam, sok mindent megéltem. Többek közt barátságba kerültem a könyvekkel is. De nézze csak! – nyújtotta felém a könyvet – Olvassa! Rögtön az elsőt. Lehet, hogy másról írta, de mintha az életemet látnám viszont benne.

Átvettem a könyvet, és ellapoztam az első versig. Olvasni kezdtem, de az öreg félbeszakított:

– Hangosan! Hadd halljam azt a meglepett hangját!

Szégyenkezve, de hangosan olvasni kezdtem a verset:

Amikor még senkise voltam,

fény, tiszta fény,

a kígyózó patakokban

gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,

kő, durva kő,

hegylejtőn jég-erezetten

hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,

láng, pőre láng,

a szerte határtalan űrben

mutatom valódi hazánk.

Elgondolkozva csuktam be a könyvet, majd visszanyújtottam:

– Igen, azt hiszem értem, mit akar mondani. Nagyon szép vers, és érdekes is.

– Ugye? Én is így gondolom. – ejtette újra ölébe a könyvet – Tudja, nem is igazán az a lényeg, amit a költő mondani akar a verssel. Az sokkal fontosabb, hogy mit vált ki abból, aki olvassa. Lehet, hogy a kettőnek köze nincs egymáshoz, de ha valahol megérint, akkor már elérte a célját. Na menjen csak be, szemben az asztalon talál egy kancsó bort, meg poharakat!

Ledobtam a zsákomat a szék mellé és elsétáltam a házig. Belépve először semmit nem láttam, a kinti vakító fény után vaksötétnek tűnt a benti félhomály. A másik meglepetés a hőmérséklet volt. A kánikulához képest itt kellemes hűvös fogadott. Legalább addig élvezhettem, míg végre a szemem alkalmazkodott kicsit, és megláttam az említett korsót. Magamhoz vettem két pohárral együtt. Ahogy megfordultam, pillantásom a nyitott ajtón át egy másik helyiségre esett. Láttam már annyira, hogy kivehessem a fal mellett sorakozó polcokat, zsúfolásig megpakolva könyvekkel. Már meg sem lepődtem, csak megállapítottam magamban a tényt, hogy rengeteget kell még beszélgetnünk, mire kiismerem az öreget. Ahogy kiléptem, most a szikrázó fény miatt nem láttam semmit. Inkább vártam kicsit, minthogy egy vaktában megtett botorkáló lépés után esetleg elhasaljak. Nem is magamat féltettem, hanem kezemben tartott, meglepően hideg kancsóban lévő bort. Amint odaértem, az öreg átvette a kancsót, töltött a két pohárba, aztán maga mellé mutatott a padra:

– Üljön már le, ne ácsorogjon! Egészségére!

– Egészségére, Gyuszibá! –feleltem, miközben letelepedtem mellé, lassú kortyokban élvezve a jófajta, kellemesen hideg bort – Látom, rengeteg könyve van.

– Hát, az akad néhány. Ha lenne még egy életem, akkor talán a végére is érnék az olvasásukkal. Így csak ki-kiveszek egyet véletlenszerűen, aztán azt olvasgatom. Ahogy ezt is. – mutatott az ölében lévő könyvre.

Ekkor valami a térdemen pihentetett kezemre esett, lilás nyomot hagyva maga után.

– Na, még mindig van pár szem! – nézett oda az öreg – Remélem nem kényes a ruhája, mert ez aztán nem megy ki belőle!

– De hát mi ez? – kérdeztem, miközben a kezemen lévő foltot vizsgálgattam.

– Nem ismeri? Ez egy szederfa, ami alatt üldögélünk. Úgyhogy szeder. – Kicsit elgondolkozott, majd folytatta – Legalábbis itt, ezen a vidéken. Az ország más részein eperfának mondják. Az érdekes az egészben az, hogy se az eperhez, se a szederhez nincs köze. Viszont finom. Régen majd minden háznál volt. A gyerekek ették a fáról, a tyúkok meg a földről. Jutott mindenkinek. Sőt, még pálinkát is lehet belőle főzni, bár nem igazán volt szokás. De ha már pálinka mondja, segítene egy kicsit? Aztán közben beszélgethetünk is.

– Persze! – feleltem – Mit kell segíteni?

– Igya ki, aztán jöjjön, megmutatom! Hozza a korsót is! – azzal felállt, a könyvet pedig a padra tette. – Ide megyünk csak, a szomszéd pincéhez. – mutatott egy aprócska épületre – Az is az enyém. Megvettem, mert a gazdájának már nem volt ideje a hegyre járni, ahogy sok másnak sem. Nekem meg kellett a hely, mert hát a másikból lakást csináltam, de valahol a borral is foglakozni kell.

Odaérve mindenhol vödröket és egyéb edényeket láttam a pince mellett, színig pakolva apró szemű, vízben úszkáló körtével, aminek az illata az egész környéket betöltötte.

– Na, tudja-e, mi ez? – kérdezte mosolygó szemmel.

– Talán ez a tüskéskörte? – tippeltem, mert biztos azért nem voltam benne – Rengeteg van.

– Ez bizony az. Úgyhogy most pont jókor jött, mert a pálinkáját már ismeri, a fát is, a virágzását is, csak a gyümölcs volt hátra. Bár még jobbkor is jöhetett volna, mert akkor segíthetett volna összeszedni!

– Összeszedni? – hökkentem meg.

– Úgy ám. Ezt nem leszedni kell, nem is lehetne. Segítőkész gyümölcs, lejön ez magától. Ilyenkor két-három héten át folyamatosan potyog, csak fel kell szedni. Jó derékfájdító munka, de pár naponta csak sort kell rá keríteni, mert egyrészt gyorsan megrohad, másrészt a vadak is föleszik, no meg a rengeteg darázsnak is kedvére való gyümölcs ez. Nézze! – vett ki egy részben barnára színeződött, amúgy szép zöldessárga körtét az egyik vödörből és a kezembe nyomta – Kóstolja meg! Ne féljen, nem rohadt. Azért barna, mert a tűző nap megégeti.

Átvettem, és ahogy megmarkoltam, már nyomódott is össze a kezemben, némi édes levet folyatva rá, miközben megláthattam a belsejét is, ami szintén meg volt barnulva. Ízre viszont nagyon finom volt.

– Látom ízlik! – mosolyodott el Gyuszibá – Bár van, aki nem szereti ezt a túlérettet, de egy nap alatt ilyen lesz, ha lepotyog. Na, üljön csak le arra a sámlira a vödrök mellett, én meg hozok magamnak egy másikat! Fogjon egy üres vödröt is! – azzal belépett a pincébe, és egy újabb sámlival tért vissza, amit letett egy másik vödör mellé és elhelyezkedett rajta, velem szemben. – Egyszerű a dolog. Szedje a vízből a körtét, tépje ki a szárát, nyomja össze, aztán mehet a másik vödörbe. Ha neadjisten találna benne rohadtat, penészeset, azt tegye félre, de erre nem sok esély van!

Nekiálltunk a munkának, közben pedig beszélgettünk könyvekről, az életéről, ennek a csodás tájnak a vonzásáról. Megtudtam, hogy komoly életutat járt be, de sosem felejtette el, hogy honnan is indult. A megszerzett javak, az összegyűjtött tudás ellenére is megmaradt természet közeli göcseji embernek. Nem dicsekedett vele, de minden szavából érződött a bölcsesség. Élvezte, hogy legalább valamennyit átadhat az összegyűjtött ismereteiből, a természet szeretetéből, a régi életről. Ha megtelt egy vödör, bevitte a pincébe, ahol egy hordóba öntötte. Elmondta, hogy ott majd a gyümölcs 2-3 hét alatt kierjed, és már lehet is főzni belőle azt a csodálatos italt, amit már az első alkalommal volt szerencsém megkóstolni.

Besötétedett, mire végeztünk. Ennek ellenére tovább beszélgettünk, időnként kortyolgatva a finom borból, amit egyből pótolt, mihelyst a kancsó kiürült. A végére már úgy éreztem, mintegy a tanítványaként tekint rám, én pedig csodálattal hallgattam a történeteit, ahogy egy mesterét szokás.

Vaksötétben, a telihold fényénél indultam el végül, hogy legalább az utolsó buszt elérjem. Megígértem, hogy ha előbb nem is, de ősszel mindenképpen visszajövök. Talán ennyi idő elég is lesz arra, hogy leülepedjen bennem a sok információ, helyet adva majd az újabbaknak. Az éjszakára elpihenő táj apró neszekkel tarkított nyugalma rám is átragadt, kényelmesen bandukoltam. A harkály persze most is megeresztett mellettem egy sorozatot, mintegy elköszönésképpen. Úgy tűnik ennek nem csak melege nincs, de nem is alszik. Még éppen elértem a buszt.

Farkas László prózaciklusának előző darabja a Szöveten:

Farkas László: Jöjjön be egy pohárkára! (Tavasz)