Farkas László: Jöjjön be egy pohárkára! (Tavasz)

De most még tavasz volt, és milyen tavasz! A környező dombokat uraló végeláthatatlan erdők lomha hullámzásba kezdtek a feltámadó szél érintésére, tompa, némiképp sértett zúgással adva hangot nemtetszésüknek. A bokrok libbenő ágairól szanaszét repültek az esőcseppek, csillogva a felszakadozó felhők mögül előbukkanó nap sugaraiban. A téli csend helyett most a madarak kaotikus, mégis harmonikus egésszé összeálló koncertje töltötte be a levegőt. Órákig tudtam volna nézni és hallgatni ezt a csodát, csak épp akkor nem jutottam volna el a célomhoz. Leráztam hát magamról az iménti lírikus gondolatokat, és elindultam a szőlőhegy felé.

Már az elején meg kellett állapítanom, hogy a hóban könnyebb volt a járás. Az utat csak itt-ott borította vékony kőréteg, ám a legtöbb helyen a felázott agyagban kellett haladnom. A bakancsom súlya pillanatok alatt megduplázódott a ráragadt sártól, ami ráadásul igen nehezen akart elszakadni az utat uraló közeli rokonságától. Ahol lehetett, próbáltam inkább az útszéli fűben közlekedni, így viszont sikerült a bokrokról minden nedvességet a ruhámba költöztetnem, miközben a tüskés ágak a ruhámba kapaszkodva az agyaghoz hasonlóan próbálták visszafogni a lépteim. Nem voltam boldog. Rájöttem, hogy az imént csodált szépség mögött azért megbújik a kemény küzdelem is. Mindegy, vállaltam, hát csinálom.

Nem mondom, hogy épp a legvidámabb gondolatoktól telve érkeztem meg végül Gyuszibá pincéjéhez. Bíztam benne, hogy legalább megérte a küzdelem, és otthon találom az öreget. Miután két, stabilnak tűnő fűcsomón egyensúlyozva sem láttam semmi mozgást az épületnél, közelebb merészkedtem. Az úttól a házig terjedő tíz méternyi területet összefüggő fű borította, ezen legalább könnyebb volt a járás. Hármat ha léphettem, mikor az öreg kifordult az ajtón. Nem felém nézett, így gyorsan megragadtam az alkalmat és ráköszöntem, mielőtt újra eltűnik:

– Jó napot, Gyuszibá!

Ő megfordult, hunyorgott egy kicsit, de aztán kiült a felismerés az arcára.

– Á, hát maga az? De rég láttam! Na, jöjjön csak be egy pohárkára!

Természetesen nekem nem kellett kétszer mondani, így pár pillanat múlva már ott paroláztam az öreggel. Jóleső érzéssel töltött el, hogy örömöt láttam a szemében. A fal mellett, a tető alatt álló padra mutatott:

– Üljön csak le! Mindjárt jövök. – azzal visszalépett a házba, majd kisvártatva egy cserépkorsóval és két pohárral tért vissza. Öntött, majd az egyiket a kezembe nyomta:

– Na, kóstolja meg! Egészségére!

Ráfeledkeztem a poharakra, amik ugyanolyan zöld mázasok voltak, mint a télen látott pálinkások, csak a méretükben különböztek. Egyszerűek voltak, de szépek. Az öreg elkapta a tekintetemet, és kérdés nélkül már mondta is:

– Tetszenek a poharak? Egy fazekas barátomtól kaptam, bent volt a műhelye Egerszegen. Még együtt katonáskodtunk valamikor, és akkoriban ez a tény még mély barátságokat eredményezett. Sajnos már régóta csak mennyei cseréppoharakat készít. De ne csak gyönyörködjön, hanem igyon is!

Nem láttam a kiöntött bor színét, de lélekben felkészültem a Göcsejben megszokott nohabor erőteljes ízére. Legnagyobb meglepetésemre azonban kellemes rizling íz cirógatta az ízlelőbimbóimat.

– Nem erre számított, mi? Látom, azért már vannak tapasztalatai a göcseji italokat illetően. Ez tiszta rizling. De van noha is, ha nagyon szeretné!

Tiltakozó kézmozdulatomat látva elmosolyodott, majd leült mellém a padra.

– Na! Meséljen! Hogy tetszik a tavaszi hegyhát? Mit látott útközben?

– Sarat! Végeláthatatlan, iszonyúan ragadós sarat! – fakadtam ki, ahogy visszagondoltam az útra.

– Aha. – nézett rám elgondolkodva. – Hát ez a vidék már csak ilyen. Eső után előbújik az igazi természete. Mondja, olvasta Moldovától az Őrség Panaszát?

– Olvastam, igen. – feleltem.

– Na látja. Ami abban van, az majdnem mind igaz a Göcsejre is. Szűkmarkú föld ez, megdolgoztatja az embert. De azért meghálálja a törődést, és amit ad, azt szívből adja. De az, hogy csak a sarat látta, az elég szomorú. Ahogy elnézem, azért próbálta kikerülni!

Követtem a ruhámat vizslató tekintetét, és a kabátomon rengeteg, részben barnára színeződött, apró virágszirmot láttam. Csak az útszéli bokrokról kerülhetett oda.

– Igen. – feleltem. – Ahol lehetett, ott az út mellett mentem, de a bokrok kicsit megtépáztak.

– Hát persze. Kökény. – világosított fel az öreg. – Nem ismeri? Ragaszkodó fajta. De bolond egy növény ez. Az elsők között kezd el virágozni, aztán persze az első tavaszi fagy el is viszi. Azért vannak megbarnulva a fehér szirmai. Pedig gyönyörű, amikor roskadásig van hófehér virágokkal. Főleg, ahol sok van egymás mellett. Ha véletlenül mégsem fagy el, akkor megtelik kékesfekete bogyókkal, ami olyan fanyar, hogy összehúzza az ember száját. De azért ennek is megvan a trükkje.

– Trükkje? – kérdeztem vissza.

– Persze. Ahogy a tavaszi fagy megöli, úgy az őszi feljavítja. Amint megcsípi az első őszi dér, máris megédesedik, és ehető lesz. De a szirmokat elnézve ezt idén nem fogja megkóstolni. Na mindegy. Majd talán jövőre. Jöjjön, sétáljunk ki az úthoz!

Azzal felállt a padról, és fürgén elindult, hátra sem nézve. Nem volt választásom, hát követtem. Az út szélén megállt, és a sárra mutatott:

– Nézze csak! Nézze meg jobban ezt a sarat! Mit lát?

Végignéztem a belátható útszakaszon, alaposan szemügyre véve az agyag minden részletét. Sejtettem, hogy az öreg nem véletlenül kérdez, nem akartam hát csalódást okozni, bár fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni. Jobban megfigyelve mindenütt hol keresztben, hol hosszában futó, különféle nyomokat láttam, középen pedig két keskeny, párhuzamos csík ment végig, ameddig csak elláttam.

– Hát, látok egy csomó állatnyomot, az ott meg mintha valami kocsi vagy szekér nyoma lenne. – feleltem kis idő múlva.

– Úgy úgy! – bólintott az öreg. – Az ott őz, az vaddisznó, amaz meg egy róka csapája. Rendszeres látogatók ezek a környéken. Végülis ez az ő földjük, mi csak használjuk. A kocsinyom meg a Józsi gyerek szekeréé, közte a Bandi lábnyomaival.

Eszembe jutott, hogy a gyereknek nevezett Józsi hatvanöt éves, és elmosolyodtam. De a másik név?

– Bandi? – kérdeztem kissé meghökkenve.

– Az hát. Bandi, a ló. Öreg már szegény, néha szerintem menet közben is alszik. Azért a szekeret elhúzza, nem is akárhogy. Látja, milyen kacskaringós a nyom? Na, hát azért, mert a Józsi gyerek már hajnalban disznóölésen volt a komájánál. Nem volt betervezve, de hát eltörött a lába valahogy a szegény párának. Aztán a disznóölés meg errefelé szoros összefüggésben van a borral meg a pálinkával, amit a Józsi bizony nem vet meg. Sikerült is betöltenie rendesen, végig dalolta az egész hegyhátat. De kóstolót azért hozott fel nekem. Szegény Bandi meg irányítás nélkül is idetalál, de azért itt-ott megkóstolgatja az útszéli növényeket. Na, azért nem egyenes az a nyom. Bár az is lehet, hogy csak a nóta zavarta azt a szerencsétlen lovat. – nevette el magát.

Ezen már nekem is nevetnem kellett, mert az öreg úgy adta elő a történetet, hogy szinte láttam magam előtt.

– Nem is ez a lényeg. – folytatta Gyuszibá. – Azaz pontosan ez. Mert látja, mennyi minden bent van ebben a két kesze-kusza vonalban? De hát mit ér, ha hagyunk is valami nyomot az agyagban, vagy bárhol?

– Ezt most nem értem. – feleltem. – Most a kocsinyomról beszél?

Firtatóan rám nézett, mintha nem értené, hogy én mit is nem értek. Ennek ellenére nem válaszolt, hanem folytatta:

– Képzelje el, ha most ez a pár tíz méteres útszakasz hirtelen megkövülne. Maga szerint néhány száz év múlva az akkori régészek, kutatók, bármik mit tudnának kiolvasni belőle? Lesz-e még őz, vaddisznó, róka, vagy csak valami könyvből tudnák beazonosítani a csapákat? Aztán meg mihez kezdenének a kocsi­nyommal? Tudnák egyáltalán, hogy mi ez? Sokan már most sem ismernék fel. A részletekről már nem is beszélve, hogy ha már párhuzamos, akkor miért kanyarog? Azért megnézném, ahogy itt törik a fejüket! Ez pont olyan, mint amit a múltkor a Skanzenről meséltem magának. Meg lehet őrizni dolgokat akár évezredekig is, de a tartalom, ami mögötte van, azt ki őrzi meg vele együtt? Egyáltalán, ki adja át, mikor már most is alig emlékszik valaki? A nagyobbik probléma ráadásul inkább az, hogy kinek adja át? Lehet-e akár most, akár később olyanokat találni még, akiket érdekelnek ezek a letűnő dolgok, és esetleg tovább is adják, hogy ne vesszen végleg a múlt ködébe?

Ahogy beszélt, egyre szomorúbbá vált a hangja. Tudtam, hogy a kérdésekre nem vár választ, meg hát igazán nem is tudtam volna felelni rájuk. Hivatkozhattam volna múzeumokra, könyvekre, de beláttam, hogy ezzel is csak megerősíteném a kétségeit, mert mindenhonnan pont az hiányzott, amit Ő annyira tovább szeretett volna adni. Gondolataimat végül Gyuszibá szakította félbe:

– Na érti már, amit a nyomokról beszéltem? Hogy tudunk-e olyant hagyni, aminek értelme is van? Mert nem az az igazi nyom, ami ott van az agyagban, hanem az, hogy esetleg maga majd elmeséli az unokájának, miért is kanyargott hajdanán az a csapa egy göcseji szőlőhegyen.

Aztán hirtelen témát váltott, és az állatok lábnyomairól kezdett beszélni, majd később a növényekről, a régi gyümölcsfákról, az öreg Mosánszki almafáról a hátunk mögött. Sokáig mesélt, én pedig ittam a szavait, mint a jófajta bort. Végül aztán újra a házhoz invitált:

– Na jöjjön, mert kiszáradt a szám a sok beszédben, magának meg a tátott szájú hallgatásban! – mosolyodott el.

Újra töltött, aztán pár percig némán kortyolgattuk a bort az épület melletti padon ülve, élvezve a tavaszi nap sugarait. Eszembe jutott az előző látogatásom:

– Gyuszibá! Ha nem tűnnék szemtelennek, kérnék valamit!

Rám nézett, a szája már nem is mosolyra, hanem széles vigyorra húzódott. Megcsóválta a fejét, és így szólt:

– Látja, milyen bolond lettem vénségemre! Tudom, mit akar kérni és azt is, hogy mit felejtettem el!

Azzal belépett a házba, hogy aztán egy perc múlva a két kicsi cseréppohárral és egy üveggel térjen vissza. Pontosabban kettővel, mert a hóna alatt is szorongatott egyet.

– Erre gondolt, ugye? – kérdezte, látva az elképedésemet.

– Igen, erre. Honnan tudta?

Nem válaszolt, csak szépen lepakolt mindent mellém a padra, aztán öntött a pohárkákba. Már onnan megcsapott a tüskéskörte pálinka illata.

– Na, egészségére! – nyújtotta felém az egyik poharat.

Miután lassan elkortyolgattuk a fenséges italt, a másik üvegért nyúlt, és a kezembe nyomta.

– Ez a magáé! Fogyassza egészséggel! Már a múltkor kiöntöttem, mert úgy éreztem, hogy még visszajön.

Teljesen elképedtem, és egyben meg is hatódtam. Nem győztem köszönni az ajándékot, de az öreg csak legyintett:

– Hagyja már, szóra sem érdemes! Hanem ígértem még valamit! Jöjjön! Most is a faluba megy?

– Igen, az a tervem.

– Akkor lassan indulnia kell, de ezt még mindenképp meg kell néznie!

Azzal elindult a szőlő felé, én pedig szorosan a nyomában, még mindig a kezemben szorongatva az üveget. A sorok végén, a domb aljában gyümölcsfák voltak, mindenféle rendszer nélkül. Közülük is kimagaslott az, amihez az öreg vezetett. Hatalmas fa volt, nem tudtam volna átölelni a törzsét. Az egészet hófehér virágok garmadája borította, levelek nem is látszottak rajta. Gyuszibá megállt, és a fára mutatott:

– Jól nézze meg, mert ilyet nem sok helyen lát! Itt Göcsejben, meg az Őrségben esetleg. Ez a tüskéskörte, ennek a gyümölcse adta azt az italt, amit annyira kedvel. Meg ne kérdezze, miért tüskés, mert nem tudom! Ez a neve, és kész. Nem tudom, hány éves lehet, de nálam idősebb, az szinte biztos. Ha jár erre a nyáron, akkor majd megnézheti a gyümölcsöt is.

Odalépett a fához, gyengéden megsimogatta a kérgét.

– Ez mindig terem, sose fagy el. Vannak erre öregebb, nagyobb fák is, dió meg gesztenye, de akkor is ő a környék királya.

Láthatóan nagyon kötődött ehhez a fához, de nem volt időm rákérdezni, mert előbb szólalt meg:

– Most már indulnia kell, különben magára sötétedik útközben! Ha nem bánja, nem kísérem vissza fel, én még maradnék itt egy kicsit! Jöjjön majd még el, úgy látom szereti ezt a vidéket! Az pedig ide nagyon kell, hogy szeressék!

Azzal kezet nyújtott, és válaszra nem is várva visszafordult a fához. Úgy tűnt, mintha a lenyugvó nap sugara egy könnycseppen verődött volna vissza a szemében.

Elköszöntem, aztán visszakapaszkodtam a meredek domboldalon a rendezett szőlősorok közt a házhoz. Az üveget a zsákomba tettem. Már előre örültem, hogy végre meg is mutathatom a barátomnak, amiről ezelőtt csak mesélni tudtam.

A falu felé indulva már nem kerültem a sarat. Óvatosan lépkedtem, nehogy eltapossam a Bandi nyomát, a kocsinyomot, semmit. Mert hát ki tudja, meddig maradnak meg a nyomok, de rajtam ne múljon. Az agyag a bakancsomon már nem erőszakos volt, hanem inkább kérlelő.

– Nyugalom, visszajövök még! – mondtam halkan magam elé. Magam sem tudtam, hogy kinek címeztem: Göcsejnek, az agyagnak, Gyuszibának, esetleg a hátrahagyott nyomoknak. Csak azt tudtam, hogy el kell jönnöm újra, ha előbb nem is, de nyáron biztosan.

Farkas László prózaciklusának előző darabja a Szöveten:

Farkas László: Jöjjön be egy pohárkára! (Tél)