Bogár Gábor

Noné

„Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben” (1Móz7.1)

1.

   Tele volt a város kocsmákkal, kaszinókkal és kuplerájokkal.

Az emberek, óriások, istenek és félistenek szüntelenül duhajkodtak, mulatoztak és tobzódtak, egész nap és egész éjjel mindent betöltött vad ordítozásuk és fülsértő röhögésük. Lövöldözések, sikoltozások hallatszottak mindenfelé. Sorra tönkrementek az üzletek tulajdonosai, mert amit a betörők és rablók meghagytak, azt a hatalmon lévők perverz jogalkotásukkal, önkényesen kivetett adóikkal elvették tőlük. A lopások, rablások sokasága miatt virágzottak a védelmi pénzeket kivető maffiaszervezetek. A technikai fejlődés soha nem látott csúcsra jutott, alig kellettek emberek a munkához, rengeteg volt a munkanélküli és a koldus. Az utcákon hullák hevertek, iszonyatos bűzt árasztva, és állandóan kerülgetni kellett őket. Mindenfelé részegek és drogosok verekedtek vagy durván közösültek a nyílt utcán, mind a hetero-, mind a homoszexuális párok; ha valaki egy rossz szót mert szólni a kötekedőknek vagy paráználkodóknak, gátlás nélkül legyilkolták. Mindenki félt mindenkitől, mindenki gyűlölt mindenkit, már a barátok sem bízhattak egymásban. Az erőszakosság, az egoizmus és a bunkóság volt a kommunikáció alaphangja. Senki sem érezhette magát biztonságban, sem anyagi javait, mert az erősebbek mindent elragadtak a gyengébbektől.

   Nagyképű, híres istenek, félistenek és óriások süttették hasukat a tereken; saját felsőbbrendűségük büszkeségével eltelve hallgatták az őket dicsőítő pórnépet. Amikor elunták a napozást, el-elkaptak egy-egy szép ember-lányt, aki éppen arrafelé járt, és teljes lelki nyugalommal megerőszakolták, mindenki szeme láttára. Így újabb félistenek és óriások születtek.

   Senki sem tartott már be semmilyen törvényt – teljes volt a káosz, ami igen nagy hasznára volt a hatalmaskodóknak, és kárára a szegényeknek és gyengéknek, akik – szociális ellátások hiányában – lopásból, csalásból, kéregetésből – a bátrabbak és erőszakosabbak rablásból – próbálták fenntartani magukat.

   Noné és családja mindenkitől elhúzódva, csendben, és az emberiség elfajzásától elkeseredetten éldegélt egy félreeső tanyán. Igyekeztek minél kevesebbet érintkezni velejéig megromlott nemzetségük tagjaival; megpróbáltak önellátóan megtermelni és megalkotni mindent, amire létfenntartásukhoz szükség volt.

   A Mindenható is nagy szomorúsággal nézte, ami a Földön folyik, és egy idő után felgerjedt rettenetes haragja. Elhatározta, hogy minden embert és minden élőlényt elpusztít, amelyet teremtett, kivéve Nonét, aki -családjával együtt – megőrizte tisztaságát. Ezért – őt egyedül – beavatta tervébe, mely’ szerint özönvizet zúdít a Földre, hogy elpusztuljon minden teremtmény, amelyben élő lélek van – de őt és családját megkíméli, valamint minden állatfajból egy-egy párt. Megbízta egy hatalmas, százhúsz méter hosszú, húsz méter széles, tizenkét méter magas, háromszintes góferfa bárka építésével, amelyen majd átvészelhetik a következő év eseményeit. Figyelmeztette Nonét, hogy siessen, mert mindössze egy hete van az úszómenhely elkészítésére. Noné beavatta a tervbe feleségét és fiait, Sémet, Khámot és Jáfetet, és az ő feleségeiket. Nagy lendülettel láttak hozzá a munkához, amire a szűk határidő miatt szükség is volt, és napról napra szépen haladtak.

   Már jelentős rész elkészült a hajóból, amikor arra vetődött két szomszédjuk a közeli tanyákról. Meglepetten álltak meg az építmény előtt, amelyen most is szorgosan dolgozott az egész család.

– Hát ti meg mi a jó francot csináltok? – érdeklődött Kőkemény, a legközelebbi szomszéd.

   Noné letette a stílfűrészt, amellyel éppen deszkát vágott, és hogy az őket körülharsogó munkazajban megérthesse, mit akar tőle Kőkemény, közelebb ment hozzá.

– Jó napot, szomszéd! Mit parancsolsz?

– Azt kérdeztem, hogy mi a jó francot műveltek itt? – ismételte meg Kőkemény, és a terjedelmes deszkaépítményre mutatott, amelyet körülnyüzsögtek a mindenfelől odasereglett állatok: kíváncsi kecskék, bámészkodó birkák, szemlélődő szamarak, mozizó marhák és leselkedő lovak; a dolgozó családtagoktól távolabbi részein pedig madarak üldögéltek, hangosan kommentálva az eseményeket.

– Kérlek szépen: bárkát építünk – válaszolta Noné.

   Kőkemény és a vele együtt érkező Jéghideg eltátották szájukat, és a nemrég elfogyasztott jelentős mennyiségű pálinkától elbódult állapotukban igyekeztek felfogni, amit hallottak.

– És ha kész lesz, hogy’ fogjátok odaszállítani a vízhez? – értetlenkedett Jéghideg.

– Nem szállítjuk oda. A víz fog idejönni – mondta Noné.

   Jéghideg és Kőkemény gúnyos kacajra fakadtak, a hasukat fogták, és egymás vállát csapkodták nagy nevettükben.

– Ez jó! – mondta Kőkemény. – Ezt mondd el még egyszer!

– Bocsássatok meg, de sürget a munka. Isten áldjon meg benneteket! – mondta Noné, és stílfűrészét felemelve visszament munkadarabjához.

– Ma nem vagy valami barátságos, szomszéd! – próbált belekötni Kőkemény. – Meg sem kínálsz bennünket egy itallal?

– Ne haragudjatok, most nem – kiabálta Noné, túlharsogva a munkazajt. – Tényleg sietnünk kell!

– Hogy még idejében be tudjatok szállni, amikor idejön a víz, ugye? – gúnyolódott Jéghideg; és újra röhögni kezdtek. De Noné már nem válaszolt, feladatára koncentrált, ezért a szomszédok harsányan hahotázva odébbálltak.

   Noné és családja – pontosan követve az Úr útmutatását – rekesztékeket készített a bárka belsejébe, ablakokkal látta el, kívül-belül bekenték szurokkal, oldalra pedig egy hatalmas ajtó került. A raktárnak kialakított helyiségekben egy évre elegendő élelmet halmoztak fel, mind maguknak, mind az állatoknak, amelyeket majd be kell terelniük a bárkába.

   Minden szépen haladt. Egyetlen egyszer csúszott be egy kisebb gikszer. Noné egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy fia, a nagy állatbolond Sém két hatalmas vödörben halakat hoz a bárkához.

– Mi ez fiam? – kérdezte tőle Noné megrökönyödve.

– Pisztrángok, pontyok, keszegek, meg egyéb halak. A folyóból hozom őket. Mindegyikből egy-egy párt, édesapám.

– Mégis mit tervezel velük, drága gyermekem? – ámuldozott Noné.

– Hát nem azt mondta édesapám, hogy minden állatfajból kettőt be kell vinnünk a bárkába?.

– Nade halakat, kisfiam? Nekik nem lesznek gondjaik a túléléssel. Sőt, egy időre övék lesz a világ. Kérlek, ne sértődj meg, de vidd őket vissza a folyóba!

De ezt az apróságot leszámítva tényleg rendben ment minden.

   Jéghideg és Kőkemény beértek a városba. Éhesek voltak, és a lépten-nyomon látott kifőzdék, gyorséttermek csak fokozták gyomruk korgását. A lopáshoz vagy rabláshoz most nem éreztek elég önbizalmat -valamelyest tudatában voltak alkoholtól elgyengült állapotuknak. De szerencséjükre szembe jött velük két gyerek, alig megkezdett pizza-szeletet eszegetve. A szomszédok kikapták kezükből az ételt, és jóízűen hozzáláttak a falatozáshoz. Az ijedt srácok mukkanni sem mertek.

   Jóllakottan érkeztek egy szép, tágas térre, és letelepedtek egy padra, hogy kissé kijózanodva eltervezzék aznapi teendőiket. A tér szélén ültek le, amely közel volt a metró lejáratához. A lépcső tetejéről egy rokkant araszolt feléjük a kezeire szíjazott deszkadarabokon és a törzsén – mivel mindkét lábát combból amputálták. A padon ülőkhöz csoszogott, hogy némi aprópénzt kérjen tőlük. Kőkemény – tele hasára való tekintettel – adakozó kedvében volt.

– Adjunk valamit szerencsétlennek! – mondta Jéghidegnek. – Nézd meg! Mindkét lába csonka.

– Á, hagyjuk! – válaszolta Jéghideg. – Biztos csak tetteti. Inkább azon gondolkozzunk, hogy mi hogyan szerezzünk pénzt valami jobbfajta piára.

Szakadt az eső a beborult égből, de a föld alól is mindenhonnan források törtek fel, és a kívül maradt emberek és állatok már az első nap bokáig jártak a vízben. A helyzet napról napra egyre ijesztőbb lett. A gépjármű-közlekedés megbénult, a metrót, a pincéket és egyéb föld alatti létesítményeket már a második naptól nem lehetett használni. Az emberek, óriások, félistenek és istenek rémülten húzódtak otthonaikba, vagy az utcákon hömpölygő vízben gázolva, fejvesztetten futkostak föl-alá. 

   Jéghidegnek és Kőkeménynek eszébe jutott, amit Noné mondott nekik arról, hogy a tenger fog idejönni, de most már nem nevettek rajta. Sőt. Odagázoltak a jó félméteres vízben a bárkához, és kopogtattak az ajtaján. Aztán – mivel válasz nem jött – dörömbölni és kiabálni kezdtek. Noné az alagsor ablakából kinézve meglátta szomszédait, és az ablakot kinyitva köszöntötte őket. Jéghideg és Kőkemény nagy félelemmel és tisztelettel kérlelni kezdték, hogy engedje be őket, mert nem akarnak meghalni. Noné kinyitotta az ajtót, beengedte őket, majd újra bezárta. Jéghideg és Kőkemény meglepően józanok voltak, és szokatlanul csendesen és rendesen viselkedtek.

   Az eső még harmincnyolc napig szakadt, és továbbra is mindenhonnan vizek buzogtak fel a földből. Egy-két hét elteltével már rengeteg ember és állat megfulladt – csak azok maradtak életben, akik magasabb hegyekre menekültek. A bárka is felemelkedett, és járni kezdett a vízen. Végül, a negyvenedik napon megszűnt az égi és föld alatti vizek kiáradása. De ekkor már a legmagasabb hegyek tetejét is hét méter magasan borította a víz, és elpusztult minden állat és ember, minden teremtmény, akiben élő lélek volt.

3.

   A szomszédoknak, most, hogy újra biztonságban érezték magukat, elmúlt a pánikhangulatuk. Kezdtek nagyon unatkozni, és súlyos elvonási tünetekkel is küzdöttek, mert hiába kutakodtak az élelmiszer-raktárakban, alkohol-neműt sehol sem találtak. Unalmukban – ha Noné családjából senki sem tartózkodott a közelükben – az állatok rugdosásával, kínzásával szórakoztak. Sőt, észrevették, hogy vannak barmok, amelyekből nem csak egy pár, hanem hét egyed van a bárkán. Például birkákból. Ezért úgy gondolták, hogy a hiány nem fog feltűnni, és egy szerencsétlen bárányt becipeltek egy félreeső helyre, ahol puszta szórakozásból addig vagdostak le darabokat a testéből, amíg a vérveszteségbe bele nem pusztult.

   A bárkán nem volt semmilyen irányító felszerelés – ilyesmi a tervekben sem szerepelt –: járta a maga útját az egész Földet elborító vizeken, feltehetően Isten vezetésével.

   Noné és családja nagyjából megszokott életét élte. Etették, itatták, gondozták az állatokat, elkészítették vagy megjavították azokat a tárgyakat és eszközöket, amelyekre szükségük volt; szabadidejükben pedig imádkoztak, vagy dicséreteket énekeltek El Shaddai-nak. 

   Jéghideg és Kőkemény már nem bírtak mit kezdeni magukkal. A szex is hiányzott nekik – bár nem annyira, mint az alkohol -, ezért elhatározták, hogy elkapják valamelyik fiatalasszonyt. Erre legközelebb akkor adódott lehetőség, amikor Khám felesége, a szép, barna bőrű Tímea aznapi ebédjüket hozta kajütjükbe.

   Amikor Tímea belépett hozzájuk, két oldalról megragadták, és azonnal betömték a száját, hogy ne tudjon segítségért kiáltani. Ezután megkötözték, és mindketten, ocsmány durvasággal kedvüket töltötték rajta. A megkínzott fiatalasszony a padlón hevert, amikor rádöbbentek, hogy tettüknek súlyos következményei lehetnek. Úgy döntöttek, hogy nemsokára, amikor a család a déli etetést-itatást végzi, bezárják egy raktárba, amíg ki nem találják, hogyan szabaduljanak meg tőle, mint olyasvalakitől, aki ha visszakerül a családjához és elmondja, mit tettek vele, nagy bajt szabadíthat rájuk. Azzal azonban nem számoltak, hogy Khám Tímeával együtt szokta végezni a munkáját, és máris őt kereste, és kiáltozva hívogatta. Amikor ezt meghallották, halálra rémültek, és Tímeát kabinjukban hagyva egy alagsori raktárhelyiségbe futottak. Elbújtak a gabonazsákok mögé, és életükért rettegve hallgatóztak. Pechükre Sém és Jáfet néhány perc múlva éppen ebbe a raktárba nyitott be, hogy a háziállatoknak eledelt vigyenek. És éppen ahhoz a zsákhoz tartottak, amely mögé a szomszédok elbújtak, mert ezt a zsákot kezdték meg tegnap.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte tőlük csodálkozva Jáfet, amikor megpillantotta őket a zsákok mögött kuporogva.

– Hát izé…mi csak…- egyiküknek se’ jutott eszébe valami hihető hazugság, és kínos csend állt be.

   Végül Sém szólalt meg.

– Gyertek velünk etetni! Nem lenne baj, ha ti is részt vennétek néha a munkában.

   A szomszédoknak nem volt más választása, mint engedelmeskedni, mert nagyon gyanús lett volna, ha kibúvót keresnek; másfelől pedig egyáltalán nem biztos, hogy újra el tudtak volna rejtőzni. Mindannyian megtöltöttek egy-egy zsákot kukoricadarával és árpával, majd vállukra vetve elindultak a középső szint felé. A lépcsőforduló tetején szinte belebotlottak Khámba, aki Tímeát támogatta.

– Átkozottak! Mit műveltetek?!- kiáltotta Khám és egyetlen rövid mozdulattal mindkét szomszédot úgy szájonverte visszakézből, hogy ájultan terültek el. Jáfet és Sém nagyot nézett, de Khám elmondta nekik, hogy mi történt. A testvérek azonnal letették a zsákokat, és Tímeával együtt Nonéhoz indultak.

– Nem kegyelmezhetünk – jelentette ki határozottan a családfő a rögtönzött családi tanácsban. Isten tudja, hogy még mi ki nem telik ezektől a gazemberektől, és nem kockáztathatunk. Menjetek, hajítsátok be őket a tengerbe!

   A három testvér visszatért a még mindig ájultan heverő Jéghideghez és Kőkeményhez, és teljesítették apjuk parancsát.

4.

   „…és szelet bocsáta az Isten a földre, és a vizek megapadának” (1Mózes 8.1.)

   Noné és családja ekkor már több, mint hat hónapja éltek a bárkában.

Sém éppen végzett délelőtti munkájával, és kedvenc kecskéjével elindult a nagy ebédlő felé, hogy csatlakozzon családtagjaihoz. Apjával szeretett volna beszélni, mert lelke nyugtalankodott. Megcsókolta feleségét, Esztert, a többieket is köszöntötte, de apja nem volt az ebédlőben.

– Hol van édesapánk? – kérdezte Jáfetet. De senki sem tudta. Sém felfedező sétára indult a hajón.

Az egyik kajütből recsegő hang hallatszott: „Nyolcszor nyolc, az hatvannégy”  Sém elámulva megállt, és hallgatózni kezdett. A következő hang édesapjáé volt: „Kilencszer nyolc, az hetvenhárom”, majd megint az iménti recsegő hangot hallotta, amely ezt ismételte: „Kilencszer nyolc, az hetvenhárom”. Sém nem tudta mire vélni a hallottakat, és el sem tudta képzelni, hogy ki lehet az, akinek apja számtanleckét ad. Erőt vett megdöbbenésén, és benyitott. Édesapja mellett az asztalon egy jókora ara papagáj gubbasztott. Sém eltátotta száját, majd megkérdezte:

– Mit művel, édesapám?

– A szorzótáblát tanítom ennek az értelmes madárnak.

   Majd magyarázatul hozzáfűzte: – Ha majd újra lesznek nyájak, hasznos segítőtársunk lehet ő is.

– Éppen ilyesféle dolgok aggasztanak – kapott a szón Sém. – Nagy fájdalmat érzek, édesapám, az emberek és állatok elpusztulása miatt.

– Igen, fiam. Én is – válaszolta Noné.

– És hogyan lesznek – ahogy édesapám mondta – : „újra nyájak”? Mikor múlik el ez a nagy víz? És ha elapadt, hogyan népesül be újra a Föld?

– A jövő miatt ne emészd magad, gyermekem! Bízzál Adonájban, ő tudja mit tesz, és miért. Ő Mindenható, fiam, és mindenre gondja van, amit teremtett. Gyere, menjünk a többiekhez! – mondta, majd kezét a papagáj felé nyújtva hozzátette: – És vigyük ezt a madarat is! Nagyon gyorsan tanul. Hadd ismerje meg az egész családot!

   Már jó ideje nem esett az eső, de egyelőre amerre csak a szem ellátott, mindenütt víz volt. Noné eleresztett a harmadik szint ablakából egy hollót, hogy lássa, talál-e valahol szárazföldet – de a holló visszatért. Egy hét múlva eleresztett egy galambot, az is visszatért, de csőrében egy olajfaágat hozott, s így Noné megtudta, hogy valahol már megszikkadt a föld. Újabb egy hét múlva ismét eleresztette a galambot, amely már nem tért vissza, amiből kiderült, hogy már van valahol talaj, ahol megvethette a lábát. És nemsokára a bárka megfeneklett a világ legmagasabb hegyén, az Araráton.

5.

   Noné és családja majd egy éves küldetése nem volt terméktelen. Volt idejük új dolgokat kigondolni is. Így, amikor már a föld egy része szárazzá vált, Noné valami egészen új dologba kezdett: földművelésbe – természetesen korábbi tevékenységét, az állattenyésztést is megtartva. Az özönvíz előtt a földet csak annyira művelték meg, hogy az állatoknak legyen takarmányuk, meg gabona az ember kenyeréhez, de most Noné szőlőt ültetett, és gyümölcséből egy italt készített, amelyet bornak nevezett el.

   Így történt:

Noné kedvenc gyümölcse a szőlő volt, ezért hát sok tőkével ültetett belőle. Majd az jutott eszébe, hogy hasonlóképpen az özönvíz előtti mámorító italok előállításához, amelyek gyümölcspárlatok voltak, a szőlőből készít valami ilyes italt, de új módszerrel. Az új házuk alá titokban épített egy pincét. Részben azért, hogy a szőlővel végzett kísérleteit megóvja az időjárás viszontagságaitól, részben pedig azért, hogy családtagjai kíváncsi szemétől elzárva, nyugodt magányban végezhesse őket. Egy prést készített, amellyel kisajtolta a szőlőfürtökből a levet. A kapott folyadékot megkóstolta, és látta, hogy az jó. elnevezte szőlőlé-italnak, és betöltötte egy szintén maga-alkotta hordóba. Aztán élte tovább szokásos életét. Egy hét múlva eszébe jutott, hogy vajon mi lett a szőlőléből, leosont hát pincéjébe és megkóstolta. De a finom ital nem változott semmit. Jóízűen felhajtott belőle egy pohárral, aztán élte tovább szokásos életét. Talán egy hónap telt el, amikor félálomban hallotta Adonáj hangját: „must”. Mivel ilyen szó nem létezett, Noné úgy gondolta, hogy talán nem elég tiszta ahhoz, hogy pontosan hallja Ura szavát, aki nyilván azt mondta, hogy „most!”. Mindenesetre leosont pincéjébe, és a hordóból saját találmányával, a lopóval felszívott egy pohárnyit az elraktározott folyadékból, amely ezalatt sötétebb színű és zavaros lett. Az íze pedig! Nos valami egészen új ízvilág jött létre. Rendkívül finom, zamatos, testes – alig emlékeztetett a valaha volt szőlőital ízére. Noné megivott belőle jó néhány pohárral, és arra gondolva, hogy talán mégis jól hallotta, amit Adonáj mondott, elnevezte az új italt „must”-nak – bár nem értette, hogy ez miért jó. De hogy jó, azt megállapította, ezért ledugaszolta újra a hordót, és élte tovább szokásos életét, tovább nem kísérletezve, hanem Adonáj újabb szavára várva. Két hónap múlva Noné félálomban ismét hallotta Adonáj szavát, aki megint egy számára ismeretlen szót mondott: „bor”.

   Most biztosan tudta, hogy miről van szó.

Leosont hát a pincéjébe, és kihúzott egy dugót. Megízlelte az italt, amely, mint már előre sejtette, megint átalakult. Áttetszővé vált, már nem volt zavaros – szép tiszta halványsárga folyadék lett, és az eddigieknél lényegesen erősebb ízű. Mivel az özönvíz előtt nem fogyasztott szeszes italt, nem tudta pontosan, hogy mi az a kellemes érzés, ami átjárja zsigereit és a fejét. De nagyon kellemesnek találta, ezért csak szorgalmasan öntögette magába, az új italt, amelynek – mint tehát kiderült – bor lett a neve. Egyre nagyobb hévség árasztotta el a testét, ezért elkezdte ledobálni a ruháit. Aztán egy demizsont teletöltött az új itallal, és fölment a sátrába, ahol tovább szopogatta a finom újbort.

   Eljött a reggel, és a legkisebb fiú, Kám, atyját kereste, de az nem volt az üres hitvesi ágyban. Ezért kiment az épületből, és benyitott a sátrába. Apja egy pokrócon hevert, kezében egy demizsonnal, és rendkívül emelkedett hangulatban ősi népdalokat énekelt. Anyaszült meztelenül. Kám sohasem látta még így az apját, ezért zavarában kacagni kezdett. Ekkor vette észre őt Noné, és együtt kacagtak tovább, bár egyikük sem tudta volna megmondani, hogy min. Kámot egyúttal valami bűntudat is mardosta, megfordult tehát, és rohant a testvéreihez, hogy megossza velük, amit látott. Még mindig idétlenül vigyorogva, kacarászva adta elő a történteket Sémnek és Jáfetnek – akik azonban nem tudták a dolgot humoros oldaláról látni. Azonnal pokrócot ragadtak, és két szélét megfogva háttal bementek Noné sátrába, hogy atyjuk meztelenségét nem is látva leterítsék őt. Noné ekkor már nagyban hortyogott.

   Délelőtt meglehetősen kábán és hunyorogva, szemeit dörgölve jött ki a sátrából. Homályos emlékezetében megjelent a pincéje, az új ital, melynek Isten a „bor” nevet adta, a kellemes bódultság, sőt a danolászás a sátrában. Kissé szégyenkezve gondolt vissza arra, hogy örömmámorában meztelenre vetkőzött, még jó, hogy valaki álmában ráterített egy pokrócot. Aztán kissé kitisztultak emlékképei. Képzeletében megjelent Kám, aki még kora reggel bejött hozzá, és szemtelenül kinevette. Akkor a mámor volt úr a lelkén, ezért fel se vette, sőt együtt énekeltek. De most, így utólag elfogadhatatlannak tartotta fia magatartását. Nem tudta, kinek a gondoskodó kezei takarták el meztelenségét, de az biztos, hogy nem Kám volt. Ebéd után kiült a teraszra, és magához rendelte három fiát. Nem szeretett büntetni, ezért nagyon szomorúan mondta a következőket.

– Kám, fiam, megátkozlak téged, amiért megláttad, és nem fedted be atyád mezítelenségét. Szolga leszel ezen a földön, te és egész nemzetséged. Sémet és Jáfetet fogod szolgálni, akiket megáldok.

Kám szomorúan hallgatta szeretett atyját, aki még soha nem bántotta, így most annál jobban fájtak neki kemény szavai. De mondani nem mondott semmit.

   Csendben üldögéltek, amikor megszólalt az Úr, tisztán, úgy, hogy valamennyien hallották.

– Nézzetek fel az égre, és lássátok meg az én ívemet!

Noné és fiai felnéztek, és egy gyönyörű, színes csíkot láttak, amely kelettől nyugatig átívelt az égbolton. Ebben gyönyörködtek, miközben Noné mindhárom fiának poharát megtöltötte az általa kreált új itallal. Ezt kóstolgatták, miközben a mennyei szózat hallatszott az égből:

– Ez az Én szövetségemnek a jele, amelyet az égre helyeztettem, és amelyet látni fogtok, amikor nap süt de felhős az égbolt.

„Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van” (1Móz 7.17/b)

Bogár Gábor legutóbb a Szöveten:

Bogár Gábor: Mennyből az angyal