Bogár Gábor: Mennyből az angyal

Nem mert aludni, még abban a három órában sem, hajnal kettőtől ötig, amikor ezt a vezetőség hallgatólagosan megengedte, mert a „három grácia” szobájában a csontsovány Ibi néni mostanában nagyon rosszul érezte magát. Rákos volt; és fél évvel ezelőtt, amikor lányával együtt bekerült az otthonba, úgy adták őt át, mint akinek bármelyik nap várható a halála. Nappal is vigyázni kellett rá, mert bizonytalanul állt a lábán, alig evett; legalább óránként meg kellett próbálni legalább egy kis folyadékot (amit mindig csak melegen volt hajlandó meginni) belediktálni; és ha közlekedni kívánt, karonfogva kísérni őt a lépcsőn. Kristóf az elalvás ellen küzdött a hálószobák közötti hallban, egy pokróc alá bújva a kanapén. Amikor lecsukódott ólmos szemhéja, eszébe jutott, hogy ha a nyolcvanegynéhány éves öregasszony halálát későn fedezi fel, és esetleg pontosan megállapítják beálltának idejét, nagy bajba kerülhet. Hogy két szobatársát fel ne ébressze, lábujjhegyen lopakodott oda az ágyához minden órában. Csendben megállt, és figyelte a ráncos, aszott test apró rezdüléseit, a mellkas emelkedését, a légcsövet, megigazította a takarót Ibi nénin, aztán visszament viaskodni a rátörő álmossággal.

   „Valóban csodaszép kert” – gondolta, gyönyörködéssel kezdve az új napot. „Valóságos kis éden. Kis gügye Ádámokkal meg Évákkal.” Csak öt perce volt, aztán indulhatott tisztába tenni a legalább százhúsz kilós Kati nénit. Kati néni folyamatos párbeszédet kívánt a gondozótól, ami két okból is nehéz volt: tartalmi és formai okokból. Formailag azért, mert tagolatlanul és kissé hadarva beszélt, nehéz volt kivenni a szavait, amit tovább nehezített a tartalmi ok, hogy Kati néni már régóta a múltban élt, és észlelése, érzékelése köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Bár néha meglepetésszerűen jelezte, hogy azért itt van. „Megyünk csurizni? Csurizunk?”- kérdezgette a női mosdó irányába menet. „Csurizunk, Kati néni” A gondozó dolgát megkönnyítette, ha ismerte a hatvanas, hetvenes évek nyáldús slágereit, mert Kati néni gyakran ezeket énekelte, amiben aktív részvételt várt el. Reggel egy nagy fotelben olvadt szét, itt kellett a pelenkáját kicserélni és felöltöztetni, amihez el kellett nyerni közreműködését, mert ha elhagyta, vagy ami még rosszabb, megmakacsolta magát, ellenállt, a feladat lehetetlenné vált. De Kristóf nem a feladattól vagy az erőfeszítéstől félt. A félmeztelen Kati néni sárgadinnye nagyságú keblére gondolt, intenzív elborzadással, amelyet neki kell majd a melltartó kosaraiba beleemelnie. Nyomasztó gondolataiból egy kedves hang zökkentette ki.

– Ez már a meleg nyár, ez már a meleg nyár! – énekelte ismét Fekete Tibor, boldogan, hogy a macska a kerítésen át a szomszéd telekre távozott, és szomorúan, hogy még mindig nem találja a válaszrímet.

– Téged ma kaland vár! – kiáltotta oda neki segítőkészen Kristóf. Fekete Tibor ezen elgondolkodott, Kristóf pedig elindult, hogy hajnali teendői után lásson a gondozottak körül, és valahogy kibírja még három órán keresztül, mert csak nyolckor jön majd a váltás.

   A különböző fokú értelmi fogyatékossággal bíró páciensek közül szinte mindegyiknek volt még valami más, súlyos betegsége is. Marci, a barátságos, intelligens, rendkívül segítőkész fiatalember (aki huszonnyolc éves volt, de tizennyolcnak látszott) kényszerneurózisban szenvedett. Az öltözködésnél néha buzdítani kellett, hogy az ne tartson órákig, és fürdésnél is igyekezni kellett besorolni őt az elsők közé, mert bár azon kevesek közé tartozott, akik teljesen önállóan tisztálkodtak, de ez nagyon sok időt vett igénybe. Roli, aki huszonkét éves volt, de alig nagykamasznak tűnt, skizofréniában szenvedett. Gyakran voltak dühkitörései, és ilyenkor vékony, gyenge karjaival csapkodott maga körül, verte a falat, vagy a szekrényt, szétdobálta holmiját, és amikor megnyugtatták, csodálkozva tudakolta, hogy mi történt. „Szétdobááltam?”- kérdezett rá, gyerekes, éneklő hanghordozással. „Nincs semmi baaj?” „Semmi baj, Roli. Gyerünk, készülődj! Nemsokára indulnod kell az iskolába” Marika nagyothalló és depressziós volt. Főleg ébresztéskor kellett odafigyelni, hogy valamiképpen elkezdje a napot. A drága, mindenkihez kedves szép kis Melinda (, Marci szerelmese, és Gyurika leggyakoribb menyasszonyjelöltje) valami csúnya végbélbetegségben szenvedett. Horváth Pisti rákos volt és süketnéma. A kemoterápiás kezeléstől kihullott a haja. Ravaszul hagyta magát megfürdetni, amíg – vagy már az ötödik alkalommal – Kristóf véletlenül meglátta, hogy teljesen önállóan tud fürödni. Mivel szavakkal nem fejezhette ki túláradó szeretetét, simogatta, ölelgette a gondozókat és társait. (Kristóf Irén főnővértől tudta meg, hogy süketnéma, mert Horváth Pisti annyira kommunikatív volt, hogy sokáig azt hitte, válaszol a kérdéseire, és csak néhány nap után kezdett gyanakodni, hogy ezt nem szavakkal teszi.) Egyébként igen szép kis házakat rajzolt, ezenkívül kötelességszerűen, minden nap gyöngybetűkkel felvezette egy füzetlapra a gondozottak nevét, kideríthetetlen célból, vagy cél nélkül. A kövér, folyton vigyorgó és nyáladzó, nagy zenebarát Tóth Pistinek is gyakran voltak dühkitörései. Ilyenkor néha keményen beleharapott abba, akire éppen dühös volt, vagy aki legközelebb volt hozzá, aztán megszeppent, sokszor sírt is, és édesapját hívogatta. Blága Gábor szívelégtelenségben és magas vérnyomásban szenvedett, aminek nem nagyon tett jót kávéfüggősége, amivel előbb utóbb minden gondozót kiborított. Egyik kezében radírgyűjteményével, másik kezében egy kávéspohárral nyomta oda hatalmas testével arányosan nagy, busa fejét áldozata arcának közelébe, és fogmosáshiányos, bűzös leheletével, alig érthetően, parancsoló tőmondatokban követelte kávéját. Ha elutasításba ütközött – ami napjában több százszor előfordult -, szintén alig érthetően ocsmány szidalmakkal illette a gondozót, és annak női felmenőit. Néha ígéretekkel le lehetett szerelni, de kávét azt nem kaphatott, csak a külön neki tartott Macis kávéból. Ezzel úgy-ahogy beérte, viszont ha tehette, ellopta másokét, amivel – főleg kirándulások, társas kimozdulások alkalmával okozott kellemetlen konfliktusokat, amikor ártatlan idegenek kávéját rabolta el, akik megijedtek, és dühösek voltak ugyan, de nem mertek szembeszegülni a nagydarab, mackóagyú emberrel. Radírgyűjteménye is szenvedélyéből származott, mert Irén főnővér egy alkalommal – ha csak átmenetileg is – azzal szerelte le, hogy ha békén hagyja, másnap hoz neki egy radírt. Ezután Gábor már követelte a következő radírt, ha nem kapott kávét. Az öreg, töpörödött, csupa-ránc arcú Sanyi bácsi mindenre azt mondta, hogy „Igen”, és hozzá jelentőségteljesen bólogatott. Sokszor fájó bokájára panaszkodott, és folyton azt kérdezgette a gondozótól, hogy mikor jön érte az anyukája, Kati, aki valójában a húga volt. „Holnap, Sanyi bácsi” vagy „Holnapután”- feleltük neki, vagy szájbarágósabban: „Még egyet alszunk”, de ezek Sanyi bácsi számára nem voltak értelmezhető válaszok, ezért néhány fertályóránként ismét megkérdezte. Kristóf, mint mindenkivel, vele is megpróbált elbeszélgetni, és feszült figyelemmel hallgatta Sanyi bácsi válaszait, szégyenkezve, hogy semmit sem ért belőlük. Aztán lassan rájött, hogy Sanyi bácsi halandzsa-nyelven beszél, és akárcsak Kati néni, köszönőviszonyban sincs a valósággal (- és nem fáj a bokája sem. Ez csak egy fordulat nála, mint amikor mi azt mondjuk, hogy „hát szóval”.) Ibi néni szobájában, rajta kívül még két „grácia” lakott. „Kislánya”, a down-kóros Ildikó, aki maga is jó hatvanéves, de anyja olyan szorosan fogja, néha szó szerint a karjánál fogva, hogy egész nap nem mozdulhat mellőle. Ezen a gondozók egyelőre hiába próbálnak változtatni. A veszélyekre való tekintettel neki is csak melegen szabad italokat fogyasztania, ahogy Ibi néni teszi, beleértve a vizet és az üdítőt is. Ha a hanyag konyhás hideg üdítőt küld nekik, felháborodva utasítják vissza. Az italokat olyan apró kortyokban fogyasztják, mint egy kismadár. Képtelenség megvárni, amíg egy pohár víz végére érnek. A harmadik „grácia” a down-kóros, imbecillis Gyöngyike. Nagyon szeret csinos lenni, ezért öltözködéskor sok ruhát visszautasít, az aktuális, aznapi ízlése szerint. Az így összeválogatott szerelés csinosságán ugyan lehetne vitatkozni, de nem érdemes, mert Gyöngyike úgysem fog mást felvenni. Pontosabban semmit sem fog felvenni, őt is vetkőztetni, öltöztetni kell, mint egy kisbabát. Kellemetlen szokása, hogy nem szól, ha vizelnie kell, hanem bárhol érje is az inger, leguggol, és elvégzi a dolgát, ha nem érünk oda idejében. A három grácia annyira lassan eszik és iszik, hogy a többiek már rég kinn ténykednek a kertben, amikor rájuk még egy félóra múlva is az ebédlőben kell odafigyelni. Gyurika, a hősszerelmes, mindennap ugyanazt a „tündért” rajzolja, rengeteg példányban, amelynek felismeréséhez nagy képzelőerő kell, és amelyet ő „Szélamún”-nak nevez. El szokta mondani, hogy ez egy rajzfilmfigura, egy rajzfilmé, amelynek a bátyja a rendezője és a főszereplője. „De Gyurika – mondta neki többször is Kristóf – egy rajzfilmben nincsenek élő szereplők; rajzolják őket”. De Gyurika nem változtat a meséjén. Képzeletében egy nyolcgyermekes család fia, és sokszor dühös bátyjára, aki talán valóban létezik, egy homályos okból, amely talán szintén létezik. Mindennap bejelenti, hogy kit fog feleségül venni egy meghatározott, közeli időpontban. (Ez legtöbbször Melinda, de néha a rendkívül csúnya, elhízott, szőrös keblű és szintén skizofrén Anikó. Utóbbinak is vannak dühkitörései. Ilyenkor iszonyatos hangerővel ordít, majd sír.). Gyurika azt is naponta közli, hogy mikor fogják őt elvinni innen. Mire eljön az időpont, amelyet előre jelzett, már megvan a következő. Önállóan öltözködik, pulóverére gyakran nyakkendőt is köt, hogy még elegánsabb legyen. Erről gyakran visszajelzést is kér. Előre haladáskor nem jár, hanem komor arccal menetel. De amikor megszólítják, kiderül, hogy valójában derűs hangulatban van. Nevet, és első hallásra nagyon valóságosnak tűnik, amit mond, de hamarosan kiderül, hogy nincs semmi értelme. (Ő is skizofrén, bár enyhébb fokban, mint Roli.) Albert, az alfahím és Böbe, a kulcsos, egy szerelmi háromszög két tagja. A harmadik tag Albi szerelme, aki nem viszonozza szerelmét, és nem is az otthonban lakik. Albi viszont Böbe szerelmét nem viszonozza, de azért hagyja, hogy Böbe álló nap utána koslasson, és ha azt hiszi, hogy nem figyelünk, el-elkapja egy-egy csókra vagy tapizásra. Mással is próbálkoznak, naponta többször is, ezért folyamatosan szemmel kell tartanunk őket, nehogy kisbabát csináljanak. Ők csak enyhe fokú értelmi fogyatékosok, de azt nem akarják megérteni, hogy ebben az otthonban nem lehetnek egymáséi. Albi egyébként folyamatosan bömböl. Nem mintha félne, hogy nem hallják meg, hiszen mondanivalója az artikuláció teljes mellőzése miatt amúgy is alig érthető, és nem is nagyon érdemes megérteni, de ezzel jelzi, hogy önmagát tartja a csoport vezérének. A kanapén ülve, amikor a többiek tévét szeretnének nézni, ide-oda himbálja felsőtestét, fülében fejhallgató, és rettenetes hamisan, artikulátlanul együtt bömböl kedvenceivel. Albinak tökéletes a memóriája, és ezzel nagy segítséget jelent a ház ügyes-bajos dolgaiban való eligazodásban – és nem is csak a kezdő dolgozóknak. Nem véletlen, hogy utolsónak hagytam Zsozsót. Ugyancsak down-kóros, kiskamasznak látszó emberke. Valójában közel harminc éves. (Mint sok down-kórosnak, neki is aránytalanul pici a feje és kezecskéi, lábacskái.) Ő teljesen idióta, de valahogy mégis mindenki kedvence. Nem viseli el a pelenkát, és ezzel gondokat okoz, mert nem tudja visszatartani székletét, vizeletét. Tehát – ha a gondozók sasszemmel ki nem szúrják, hogy szüksége van -, a vécéztetés sok szennyel és ruhaváltással is jár. Néha magától is bemegy a vécére, de ez még rosszabb, mert ilyenkor az említetteken kívül a WC-t is ki kell takarítani, mivel székletét, vizeletét nem egy helyre üríti, hanem az egész helyiségben szanaszét. Zsozsika csak pépes ételeket ehet. Legtöbbször jó hangulatban jön-megy fel-alá, kezében az elmaradhatatlan cipővel, amelyet egész nap jobbra-balra forgat és ráz. Az ágyán is nagy összevisszaságban lábbelik hevernek, amelyeket innen-onnan elcsent. Ha kint vannak, a kert egyik padjára telepszik le, és semmibe révedő tekintettel, arcán bárgyú mosollyal, fején az elmaradhatatlan szalmakalappal, rendületlenül forgatja és rázza valamelyik lopott cipőjét. Általában tornacipőket tulajdonít el, de ha az nincs, egyéb is megteszi, mert készletét állandóan gyarapítania kell. Szereti, ha a személyzet valamelyik tagja odaül mellé, és beszél hozzá (- bár válaszolni nem tud -), és simogatja, becézgeti. A feszültséget rosszul viseli, előfordul, hogy dührohamot kap tőle, és ordít, sír, vagy csapkod.

   Még kevésbé véletlen, hogy utolsó utáninak hagytam Visnyei Sándort, azaz Sanyikát. Mert legszívesebben teljesen megfeledkeznék róla, de nem lehet. Ő is ott volt, nagyon is ott volt – mindenhol ott volt. Ő az, akitől a végtelen türelmű Ilona nénin kívül mindenki kikészült, még a széplelkű, hatalmas energiákkal rendelkező Gabi is, Kristófról nem is beszélve. Sanyika kb. negyvenéves, de úgy gügyög, mint egy óvodás – Kristófot talán ezzel akasztja  ki a legjobban. Ha csak teheti, rossz fát tesz a tűzre, nem gondolva a következményekkel; és amikor ezért megszidják, vagy büntetést helyeznek kilátásba, hamar sírva fakad, és olyan kétségbeesést mutat, hogy muszáj megkegyelmezni neki.  

   Sanyika korán ébred, nemsokára lent lesz az udvaron, és még pizsamában elkezdi egész napos döngetését az aszfalton, amivel nagy sikerrel, de kevés hálára késztetve mindenkit felébreszt, aki esetleg még aludna, nemcsak az otthonban, hanem a környékbeli lakóházakban is. (Ezért már panaszt is tettek a házra, és a főnökség szigorú utasítása szerint jobban oda kell figyelni, mert valamelyik kormánypárti nyalista egyébként is kivetette már hálóját a kastélyra.) De még nem mondtam, hogy mi a döngetés tárgya. Sanyika – rövid szünetekkel – reggeltől estig kosarazik. Közben rengeteget fejlődik. Reggel még sokszor mellédobja – sok-sok pattogtatás után – a kosárlabdát az alig több, mint két méter magasságban felszerelt és tőle kevesebb, mint három méterre lévő palánknak, de estére már szinte minden labdája célba talál. Csakhogy másnap reggelre nyomtalanul elillan az előző nap megszerzett rutinja, és kezdheti előröl a fejlődést. De ez nem szegi kedvét. Óriási örömmel, széles vigyorral a száján lát neki napi edzésmunkájának, és kiapadhatatlan szorgalommal döngeti, dobálja, majd szedegeti magának a kosárlabdát. Pedig ő, középsúlyos értelmi fogyatékosságán kívül mozgássérült is, és éppen a végtagjaival van gond. A karjai sem éppen egyenesek, a bal lába pedig vézna, és majdnem derékszögben ki van fordulva.

   Ennyi kis gügye Ádám meg Éva mellett a gondozó feladata egy egyszemélyes hadseregéhez hasonlít. Folyamatosan parancsokat osztogatni, ellenőrizni a végrehajtásukat, koordinálni a folyamatokat, segíteni a rászorulókat, ellátni a betegeket és sebesülteket; amellett közkatona módra eltakarítani, rendbe hozni mindent a terepen, még pedig úgy, hogy a tábornok, azaz Irén főnővér se találjon semmi kivetnivalót sem a kliensek állapotában, illetve öltözetében, sem a házban vagy a ház körül.

   Nyolc óra után, amikor leváltották és már le is mosta magáról az elmúlt tizenkét óra minden izzadtságát, Kristóf holtfáradtan utazott hazafelé. Úgy érezte, az agya kiszikkadt, izmai szétszakadtak, és minden csontja összetört – amikor megszólalt a telefonja. Scholcz Mária kereste, az intézményvezető, aki nemrég rengeteg mézes-mázos madzaggal csalogatta erre a munkahelyre, és jól csengő ígéretekkel érte el, hogy elvállaljon egy olyan munkát, amely messze képzettségén aluli, rengeteg fizikai munkával és kevesebb fizetéssel jár. Az elmúlt néhány szolgálat alatt Kristóf derekasan dolgozott, és úgy tűnt, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket.

– Jó reggel, Kristóf! Hogy van?

– Jó reggelt, Mária! Köszönöm jól – igyekezett Kristóf nyögdécselés nélkül válaszolni.

– Milyen volt a szolgálata?

– Nehéz. De szeretem csinálni.

– És ugye hosszú távon gondolja?

– Igen. Szeretem a kihívásokat, és ez számomra nemcsak fizikailag, hanem szakmailag is nagy kihívás. Gondozás közben nem lehet megfeledkezni a kliensek mentális jóllétéről – és mivel egyedül vagyok velük, ezzel is foglalkozhatok, amiről tetszik tudni, hogy szívügyem.

– Jól van. Remélem, hogy sokáig együtt dolgozhatunk. És – mint már említettem a szociális és mentálhigiénés munkakörben lévő alkalmazottunk gyesen van, de nem fog visszajönni hozzánk. Ezért ha – mint én gondolom – nemsokára elbúcsúzik tőlünk, átteszem önt ebbe a munkakörbe. Na, további szép napot!

– Köszönöm. És önnek is további szép napot!

   A szép nap további szép részét Kristóf alvással és szép álmokkal töltötte. A következő szép napon már lábra is tudott állni, így hát rendet rakott maga körül, imádkozott, Bibliát olvasgatott, sőt elment a kutyájával kirándulni. Harmadnap hajnalán már frissen, kipihenten ébredt, és elindult a gyönyörű fogyatékos-édenkert felé.

    A nappalos szolgálat is tizenkét órás volt, reggel nyolctól este nyolcig két gondozó szorgoskodott a kliensek körül, három foglalkoztató és Irén főnővér közreműködésével, akik a vezetőséggel és az adminisztrátorokkal meg a kisegítő személyzettel, a szakáccsal, takarítóval, kertésszel, betegkísérővel, gyakornokokkal, nyolctól négyig voltak velük. A kastély benépesült. A kliensek száma is megkétszereződött, mert a másfél tucat bennlakón kívül bejáró ügyfelek is érkeztek, legtöbben kísérőikkel együtt.

   A gondozók nappali feladata a felügyeleten és az állandó programok – étkezések, benti és kinti szabadprogramok – megszervezésén és lebonyolításán túl két részből állt. Ki kellett mosniuk és teregetniük, majd összehajtogatva a szekrényeikbe rakni a lakók ruháit, és rendbe tenniük lakókörnyezetüket, másrészt megfelelő rehabilitációs jellegű időtöltést kitalálni azoknak, akik éppen nem vesznek részt valamelyik szervezett foglalkoztatáson, rajz-, zenei-, vagy kézműves-programban. Este, vacsora után a lakók fürdetése, körömvágás, borotválás, fogmosás, pizsamába öltöztetés, a szennyes ruha összegyűjtése következett, utána az érintett helyiségek kitakarítása, és este nyolckor az intézmény átadása a váltásnak.

   Kristóf az előkerten át közeledett a kastélyhoz. Az előkertben egy gyermekét szoptató anya szobra állt. Még oda sem ért a mindig zárva tartott rácsos kapuhoz, amikor a kertben nyüzsgő gondozottak már észrevették, és ujjongva üdvözölték. Ez már a legelső látogatásakor is így történt. Az értelmi fogyatékosok minden emberhez túláradó szeretettel közelednek, és ha az illető erre rászolgál, ezt még fokozni is tudják. Böbe, a kulcsos rohamléptekkel jött, és beengedte.

Kristóf, mint minden alkalommal, most is majd félórával a váltás időpontja előtt érkezett, hogy még mielőtt átveszi az intézményt és átöltözik, üdvözölni tudja a majd teljes létszámban a kertben foglalatoskodó klienseit. Egy darabig elnézte Sanyikát, hogy meddig jutott a mai kosárlabda-rutinja megszerzésében, és mivel úgy látszott, hogy még nagyon az elején tart, megtapsolta, amikor végre betalált. „Üdes vadok?”- gügyögte Sanyika. „Igen, ügyes vagy. De ne beszélj úgy, mint egy óvodás! Felnőtt férfi vagy!” „Fejnőtt féjfi vadok”- gügyögte Sanyika. „Megyünk ma a Dunája?” Mivel vasárnap volt, ez lehetségesnek látszott. „Ha hajlandó vagy rendesen beszélni, akkor te is jöhetsz”- válaszolta Kristóf. Megölelgette Melindát és a gráciákat, megsimogatta Zsozsika arcát, kezet fogott Marcival, és már be is ért a hátsó cselédlépcsőhöz, amely a konyhába vezetett. Béla, egy negyvenes, Erdélyből áttelepült, kedves, magas férfi már javában sütött-főzött, és ment a mosogatógép is, amely a reggel használt edényeket tisztította. Kristóf készített kettejüknek egy-egy kávét, és kihívta Bélát a ház elé egy kis pöfékelésre.

   Az átadás meglehetős részletességgel, minden gondozottra legalább néhány szóban kitérve zajlott, a munkáját befejező és a csoportot átvevő szociális gondozók között. Kristóf átöltözött tiszta fehérbe, majd aznapi társával megbeszélte, hogy szervez egy kis csoportot, és ebédig kiviszi őket a Duna-partra. Elvileg egy gondozónak maximum négy fővel lehetett elhagyni az intézményt, de ezt nem vették szigorúan. Kristóf végigkérdezte a „srácokat”, hogy kinek van kedve eljönni, aztán ellenőrizte ruházatukat, általános állapotukat, és nagy vidáman elindultak. Egyetlen forgalmas kereszteződésen kellett átkelniük; megálltak a lámpánál, és várták a zöld jelzést. A túloldalon már látszott a Duna. Sanyika itt döntött úgy, hogy a bokájáig letolja a nadrágját. „Hát ezt miért csináltad?”- dörrent rá Kristóf, miközben igyekezett visszaállítani Sanyika szalonképesebb állapotát. „Ezért most bedoblak a Dunába”. Sanyika nagyon megszeppent, és már nem állt tovább ellent nadrágja visszahúzásának, sőt félig sírva gügyögte: ”Ne dobjáj be engem!” Az a tény, hogy jó fél fejjel magasabb, és vagy húsz kilóval nehezebb Kristófnál, ami a Dunába való behajítását nagyjából lehetetlenné tette volna, egyáltalán nem zavarta. „Na jó. Ha rendesen fogsz viselkedni, és ahogy megbeszéltük reggel, nem gügyögsz, mint egy ovis, hanem normálisan beszélsz, akkor lehet, hogy nem doblak be.” A séta további része kellemesen alakult, csak Sanyikát kellett néha újra megnyugtatni, hogy nem fogják a Dunába dobni. Ez a talált „fegyver” annyira hatásosnak bizonyult, hogy használata esetén Sanyika egy időre abbahagyta még a gügyögést is. Gyurika hol Melindának, hol Anikónak udvarolt rendkívül gálánsan. Valamennyien élvezték a meleg napsütést, gyönyörködtek a fodros hullámokkal hömpölygő folyam látványában, és örömmel szívták be a friss levegőt. Néha bemerészkedtek egy-egy vízbe nyúló objektumra. Aztán még éppen időben hazaért ebédre a kis csapat.

   Estig a megszokott mederben folytak a dolgok.

   Nyolc óra előtt nem sokkal megérkezett a váltás: Marcsi, aki ezúttal Marikával, egy újdonsült kolléganővel kettesben készülődött az éjszakai műszakra, aki azért volt itt plusz emberként, mert még be kellett avatni a dolgok menetébe.

   Kristóf már a fürdéshez, átöltözéshez készült, amikor a nyitott erkélyajtón át kétségbeesett segélykiáltást hallott.

– Maaarcsiii! – kiáltotta lentről Melinda. – Segííítséééég!

Marcsiék az öltözőben voltak, Kristóf pedig éppen az erkély közelében, ezért ő szaladt oda, és lenézett. A kertben, a házfal melletti padon Böbe ült, összegörnyedve, mellette Melinda, Albi, Anikó és Tamás, aki csak bejárós volt, de ma is, mint sokszor, este nyolcig az intézményben maradt. Kristóf kilépett az erkélyre, lenézett, és megkérdezte a lányoktól, hogy mi történt. Közben Albi fölrohant az emeletre, megállt Kristóf háta mögött, és a szokásos artikulátlan, érthetetlen módján leüvöltött valamit.

– Albi, ne üvölts a fülembe! – fordult hátra Kristóf.

Albi valami dühös káromkodásfélét hallatott, majd térden rúgta gondozóját, és már lendítette öklét a feje felé. Kristóf elkapta mindkét karját, és hátratolva egy fotelba nyomta le a felbőszült Albertet. Ekkor már kiértek a kolléganők az öltözőből, és értetlenül figyelték a jelenetet. Albertből hirtelen elpárolgott a düh, és átvette helyét a következményektől való félelem. Karjai erőtlenül elernyedtek. Kristóf elengedte őt, és leszaladt a kertbe.

   A lányok és Tamás izgatottan állták körül, miközben Kristóf a padon összegörnyedten, hasára szorított kézzel ülő Böbét kérdezgette. De Böbe nem válaszolt. Ekkor a többiekhez fordult, akik elmondták, hogy Albi többször is hasba vágta Böbét. Tamás a védelmére kelt, és közéjük állt. Ekkor Albi fogott egy széket, és azzal támadt a hatalmas termetű fiúra, aki azonban kikapta a kezéből a széket. Ekkor Albi újra hozzáfért Böbéhez, és újra hasba vágta. Kristóf megint Böbéhez fordult, kérdezgette, hogy hogy van – mire Böbe azt mondta, szerelmét védve, hogy most már jól, de kezét még mindig a hasára szorította fájdalmában. Kristóf felment az irodába, elmondta a történteket kolléganőinek, és hozzátette, hogy hívni fogja a rendőrséget. Először nekik telefonált, majd hívta az intézményvezetőt is. Scholcz Mária helyeselte Kristóf intézkedését, megköszönte, hogy emiatt hajlandó tovább benn maradni; és kérte őt, hogy amikor majd elmentek a rendőrök, tájékoztassa arról, ami lezajlott a házban.

   A hamarosan kiérkező két fiatal rendőr először félrevonta Kristófot, majd megismerve a történteket, megkérdezték, hogy mit szeretne.

– Bevigyük néhány órára? – kérdezték.

– Semmiképpen – válaszolta Kristóf. – Sőt, ha lehet, ne is ijesszenek rá. Csak azt szeretném, ha hivatalos személyektől is hallaná, hogy nem viselkedhet így.

Ugyanis amíg a rendőrökre vártak, kiderült, hogy ilyen hasba vágás, pofozkodás, kisebb ütlegek már nem először érték Böbét Albi részéről, amiről a gondozottak és a régebbi gondozók is tudtak.

   Amikor a rendőrök elmentek, Kristóf – ígéretéhez híven – telefonon beszámolt az eseményekről az intézményvezetőnek, aki ismét megdicsérte, és megköszönte intézkedését.

   Kristóf ekkor már két hónapja teljesített szolgálatot a fogyatékosok otthonában. A következő szolgálata reggelén Scholcz Mária hivatta az irodájába.

  Még alig ült le, rövid, hűvös üdvözlés után főnöke így szólt hozzá:

– Megválunk magától.

– De hát miért? – kérdezte Kristóf döbbenten.

– Magának nem való ez a munka. Nem érzi?

– …?

– Különben sem elfogadható, hogy a gondozó rendőrt hívjon a gondozottjára.

– Na de… na de – hebegett Kristóf – tegnapelőtt megdicsért ezért.

– Helyeselte az intézkedésemet.

– Most másképp látom. El tudja fogadni?

 Kristóf valamelyest magához tért.

– Igen. Mi mást tehetnék? – mondta. Felállt, elköszönt, és felment a gondozói irodába elbúcsúzni aznapi társától, Ilonától, meg összeszedni a holmiját és önmagát.

   A kedves, melegszívű Ilona vigasztalni próbálta a láthatóan összetört Kristófot, aki lógó orral kevés személyes holmiját rakosgatta hátizsákjába. És elmondta, hogy másfél éve dolgozik itt, és ez alatt ebből az állásból mindenkit pontosan két hónap után kirúgtak, akár volt rá bármilyen, esetleg mondvacsinált ok, akár nem volt, hacsak nem nyugdíj mellett vagy megváltozott munkaképességűként látta el a feladatát.

„Ne is próbáld magadban keresni a hibát! Biztos, hogy hamarosan találni fogsz másik munkát” – mondta, mély együttérzéssel. De Kristóf fájdalma most nagyon mély volt, mert az elmúlt két hónapban nagy erőfeszítéssel, teljes szívvel-lélekkel szolgálta gondozottjait, akiket nagyon megszeretett, és akiket most el kellett hagynia. A hallban – látva készülődését – a „srácok” körülvették, és kérdezgették. „Hová mész?” „Mikor jössz legközelebb?” „Holnap jössz, Kristóf?” És amikor azt kellett hallaniuk, hogy nem jön többet, értetlenkedve kérdezték az okát, sőt, Melinda meg Anikó sírdogálni kezdett, úgyhogy a vigasztalásra szoruló Kristófnak most őket kellett vigasztalnia. Majd kiszakította magát a simogató, ölelgető karok közül, és a kulcsos Böbe kíséretében, szomorúan elhagyta az intézményt.

   Ahogy múlt a délelőtt, a nyári nap egyre perzselőbben tűzött a fogyatékos édenkertet benépesítő kis gügye Ádámokra meg Évákra, ezért akiknek maguktól nem jutott eszükbe, azokat a személyzet tagjai terelték árnyékos helyekre.

   A kertkapuban megjelent egy hatalmas termetű, még Tamásnál is magasabb, fehér gyolcsruhás alak. Nem is kellett csengetnie, mert a kulcsos Böbe azonnal észrevette – több más gondozottal együtt –, és rohant kinyitni a kaput. Ismeretleneket ugyan nem szoktak csak úgy beengedni minden kérdés nélkül – most mégis ez történt. A jövevény egyenesen Scholcz Mária irodájába tartott. Kopogás nélkül belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hát maga kicsoda? – nézett fel a csodálkozástól még hangját felemelni is elfelejtő intézményvezető, aki először azt hitte, hogy Barbara jött át a gazdasági irodából.

– Bosszúálló angyal vagyok. Azért küldettem, hogy megbüntessem azokat, akik mások életét megkeserítik hazugságaikkal, hamis ígéreteikkel. Asszony! Imádkozz, és készülj a halálra!

   A rémült intézményvezető ekkor vette észre, hogy az ismeretlen oldalán hatalmas kard lóg. Az íróasztalán lévő telefonja felé kapott, de látogatója intésére a készülék szélsebesen lerepült az asztalról, és a falhoz csapódva darabokra tört. Az angyal kirántotta kardját, és ugyanazzal a mozdulattal lecsapta a szerencsétlen nő fejét.

   A szokatlan zajokra a folyosóról beszaladt az intézményvezetői irodába a személyzet egyik hölgytagja, és az iszonyatos látványtól földbe gyökerezett lábbal hatalmasat sikoltott. Erre a nyitva hagyott ajtón többen is bejöttek, és értetlenül álltak az intézményvezető vérrel borított teste, és arról lemetszett, sarokba gurult vérző feje előtt. Hívták a rendőrséget.

   Amíg a rendőrök megérkezését várták, megkérdezték a kulcsos Böbét, hogy kit engedett be a kapun utoljára. „Egy angyalt”- válaszolta Böbe. Ezt a választ Böbe értelmi képességeinek tudták be, és kérdezgették a többieket is, akik a kertben voltak, hogy látták-e, ki jött be nemrég a kapun. De ettől sem lettek okosabbak, mert akik látták, ugyanazt válaszolták, amit Böbe: „Egy hatalmas angyal jött be, karddal.”