Farkas László: Vadállat

A falka semmit nem érzékelt az idegen jelenlétéből. Az erdőszéli sziklák alkotta üreg előtt pihentek jóllakottan egy sikeres vadászat után. Az erőteljes, szinte koromfekete hím sötétszürke párja mellett aludt elnyúlva, orruk szinte összeért. Néha felpillantottak, inkább csak a bizonyosság kedvéért, hogy minden rendben van a falkával. Két kamasz az előző alomból kicsivel odébb hevert, méla figyelemmel és némi együttérzéssel kísérve harmadik társukat, amint az próbálta lerázni magáról a mindenáron játszani akaró három idei kölyköt. Azok persze nem vettek tudomást a nagyobb testvér mímelt ellenkezéséről, és tovább cibálták, harapdálták kiszemelt áldozatukat. Bár élvezte a kicsik játszadozását, azért már szívesebben pihent volna. Szerencséjére rövidesen a megtelt hasak megtették a hatásukat, és végül a falka összes tagja elnyúltan szuszogott a sötétség beköszöntével.

Az idegen farkas most már futott, hosszan elnyúló teste csak egy gyorsan mozgó szürke foltnak tűnt a sötét háttér előtt. Az izmos test méltóságot sugárzott, még így rohantában is maga volt a harmónia. Fogyott az idő, sietnie kellett. A nap már lebukott, a szétterülő sötétséget pedig hamarosan széttöri a felbukkanó telihold fénye. Az lesz az a pillanat, amikor már biztos helyen kell lennie, távol mindentől és mindenkitől. A szomszédos dombtetőn lévő erdő tisztása már kívül esett a falka területén, de még elég közel volt hozzá. Ide érkezett meg, még pont időben. Nem volt ismeretlen neki ez a hely, egy holdtöltével ezelőtt járt itt, nem véletlenül. Már érezte a változást, az eddig ideálisnak tűnő test nem úgy működött, ahogy kellett volna. Zihálva megállt a tisztás közepén és várt. Ahogy a hold pereme megjelent a horizonton, áramlani kezdett egész testében a fájdalmas, oly sok éve minden holdtöltekor előtörő feszültség. Már nem próbált küzdeni ellene, ahogy valaha tette. Rájött, hogy csak a saját kínjait fokozza vele, de nem odázhat el semmit. Mert a változás és vele a fájdalom jön kiszámíthatóan, az ő akaratától függetlenül. Ahogy a hold egyre feljebb kapaszkodott az égen, úgy feszült benne egyre inkább a kín. Végül elérkezett a pillanat, amikor a holdkorong kiteljesült, bár még nem fényesen, hanem inkább a nyugvó naphoz hasonló vörösben, tovább erősítve a naplementével megalapozott nyomasztó hangulatot. A farkas artikulátlan hangon felüvöltött, teste görcsbe rándult. Nem számított már, hogy a falka vagy bárki tudomást szerez a jelenlétéről. Nem farkasüvöltés hagyta el a torkát, inkább annak és valami emberi szenvedéssel töltött ordításnak a keveréke. Tudta, hogy rossz dolog történik, de nem tehetett ellene semmit. Rángatózva két lábra emelkedett, szemeit meredten a teliholdra függesztve. Az egész teste nyúlni, szélesedni kezdett, miközben a szőre csomókban hullt a földre. Csontok repedtek, inak szakadtak és forrtak össze új formában a lüktető, egyre csupaszabb bőr alatt. Orra, farka visszahúzódott, fülei legömbölyödtek. Az egész nem tartott néhány percnél tovább, de azt végig kísérte az üvöltés, ami egyre inkább emberivé vált, ahogy a farkas is. Az átalakulás végeztével a holdfény a tisztáson már egy meztelen, torzonborz, szálfa termetű emberi alakot világított meg. Fehér bőre szinte világított a sötétben. Egy utolsó, elhaló nyögés után megrázkódott, majd sietősen az egyik fa méretes odvához lépett. Már nem a farkas ösztönök, hanem emberi gondolatok vezérelték. Sietnie kellett, három napja volt csak ebben a formában, és addig mindent meg kellett tennie, amit ez a test diktált. Az odúból először egy ócska zsákot húzott elő, majd magára öltötte az abban talált viseltes, vastag bőrből készült ruhákat. Ezután egy hosszúkás, vászonba tekert csomag került elő, ami távcsöves vadászpuskát és töltényeket rejtett. Kiemelt egy széles pengéjű tőrt és egy fejszét is, amiket az övébe dugott. Céltudatosan, rutinosan cselekedett, hisz mindezeket ő helyezte el itt egy holdtöltével korábbi emberi alakjában. A kés és a fejsze régi társai voltak, ám a puskát csak nemrég zsákmányolta egy vadásztól, aki szerencsétlenségére épp emberi alakjában találkozott vele. Nem minden átalakulás után vonult tovább, volt, hogy hónapokig ugyanazon a környéken tanyázott. Most viszont majd mennie kell, mert egy falu is van a közelben, ami hosszabb távon nem lesz biztonságos. Farkas alakjában már kinézte a következő helyet egy másik falka közelében, tényleg távol mindentől. Ez viszont messze volt innen, sok időt kell majd szánnia a vándorlásra. Jelen pillanatban azonban még más a fontosabb. Most új ösztön diktál, ennek a testnek az ösztöne. Leellenőrizte és megtöltötte a fegyvert, majd sietős, csörtető léptekkel a másik domb felé indult. Hamarosan az éjszaka csendjét lövések, emberi és állati üvöltések robbantották szét. Nem tartott sokáig, aztán újra elnémult minden.

A hold már magasan járt, fényesen ragyogott, elveszítve rőtvörös színét. Ezüstös leplet borított a tájra, és ebben a kísérteties megvilágításban eltűntek a színek. A szomszédos dombon szétszórtan heverő testek csak a föld sötét kitüremkedéseinek tűntek. A kölyköké szinte egy kupacban, a nagyobbaké körülöttük szétszóródva. Legtávolabb a falkavezéré és nőstényéé, ahogy utolsó erejükkel, támadásba lendülve, megpróbálták megvédeni a falkát. Hiába volt azonban minden erőfeszítésük, nem kerülhettek el egy olyan végzetet, amit nem a túlélő, hanem a gyilkos ösztön vezérelt. A testek körül a kiömlő vér a holdfényben ébenfekete ravatalnak tűnt, majd lassan a földbe szivárogva már csak a testek maradtak éles kontúrú, kisebb-nagyobb halmokként, akár egy elhagyott temető szétszórt sírhalmai.

A keskeny úton egy ember haladt sietősen a kis falu felé. Ruháját vér borította, karját és lábát természetellenesen gyorsan gyógyuló sebek tarkították. Az arcára vetülő holdfény elégedett mosolyt világított meg a tűzben égő szemek alatt. Vitte még az ösztön, a lendület. Volt ideje, ha nem is sok. Tudta, hogy a falusiak bezárkóztak, de ez nem fogja meggátolni. Ahogy megölte azt, amiből lett, meg kell ölnie azt is, amivé változott. Ahogy előzőleg nem akart emberré változni, most nem akart újra farkas lenni. Élvezte a hatalmát, a mindenen és mindenkin felül állóságát. Aztán persze majd gyengül a hold, s vele együtt az átok is. Újra farkas lesz, a természet szabad vándora, aki csak túlélni akar, legalábbis a következő holdtöltéig.

De addig még van egy kis idő. Addig ember. Addig öl.

Farkas László legutóbb a Szöveten:

Farkas László: Ablak