Az más, gondoltam. Pár perc nem számít, de az igen, hogy jössz-e, biztosan jössz-e. Mert ez munkahely, és itt nem lehet bizonytalankodni, és bizonytalanságban tartani a másikat. Ilyet patkányokkal szoktak csinálni, bogaram. Okos, fehér kísérleti patkányokkal. Hogy kísérleti ketrecbe teszik őket, egy gombbal és ételadagolóval felszereltbe. Először, ha véletlenül megnyomja a patkány a gombot, leesik neki egy falat kaja. Ezt hamar megtanulja az állat. Ha éhes, odamegy a géphez és nyom. Aztán csak minden harmadik vagy ötödik nyomásra kap ételt. De nem zúgolódik, ezt is hamar megtanulja. Legfeljebb többet kell nyomogatnia, mi van akkor. No de eljön a nap, amikor a kutatók össze-vissza adnak neki enni. Hol egy nyomásra, hol csak háromra vagy csak tizenötre. És a patkány onnantól mást se csinál, csak nyomogat. A gombhoz köti a kiszámíthatatlanság. És próbálkozik reggeltől estig. Hát te is csak csináld, csináld a szeszélyt, de ne itt, hanem odakint. Csináld a barátoddal vagy élettársaddal vagy kiddel. Mert nem tudom, kid ő neked, a férfi akinek hol vagy, hol nem vagy. És valszeg ő se tudja, mert panaszkodsz rá, hogy nagyon féltékeny, be kell számolnod neki minden nem vele töltött percedről. És hogy is ne kellene, ha szeszélyes vagy vele is, ha te vagy neki a nagy, jutalmazó gombja. Amit folyton nyomogatnia kell, mert nem tudja, mikor is jutalmazod meg. Mikor és mitől dobod oda neki magadat.
Csak úgy. Kiszámíthatatlan. S hogy mi lesz az így tartott patkánnyal?

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?