2024.04.14.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ferber Katalin: Váltás

Ferber Katalin: Váltás

3 min read
Emlékszem, egy fiatalasszony tekintetére, aki mielőtt végeztem vele, nevetett. Kinevetett. Beszélni nem tudtunk mi ott senkivel, ők nem értették a nyelvünket, mi sem az övéket. A szuronyos puskával gesztikuláltunk, időnként a parancsnok felordított, hogy nem jobbra kell az embereket terelni, hanem lefele, a szurdokba, ahol már előre megásattuk velük a sírjukat.

Velem szemben ül, nem néz rám, keze egy papírt hajtogat, kíváncsian figyelem, mi lesz belőle.

– Gyerekkoromban anyám tanított hajtogatni, én pedig a gyerekeimet tanítottam, amikor már nagyobbacskák lettek.

– Kérdezzen nyugodtan, nincs nekem ma már titkolni valóm.

– Hány évig volt a fronton?

– Összesen hét. Kellett a pénz, ígérték ott fönt, hogy annyi pénzt kereshetek, hogy nemcsak az adósságaimat fizetem majd vissza, de egy kis darab földet is tudok venni.

– Hol szolgált?

– A kezdetektől Mandzsúriában, oda sok embert toboroztak, a falunkban csak az öregek, az asszonyok és a gyerekek maradtak.

Rettenetes volt az első tél, mínusz negyven fokban, de a nyár sem volt könnyebb, akkor meg plusz negyven fok volt. (Keserűen nevet.)

– Előléptették?

– Igen, mert mindig minden parancsot azonnal teljesítettem, tudtam, hogy ezen múlik, mennyi pénzt kap majd a család.

– Embert is ölt?

Hosszú csend, sóhajt, s mióta beszélgetünk, most néz rám először.

– Mi mást tesz egy katona? Nem csevegni mentem oda. Családokat kergettünk ki a házaikból, lőttünk mindenkire, aki ellenállt, a házakat felgyújtottuk, szépen és gyorsan égtek. A gyerekeket nem tudom hova rejthették a szüleik, mert egyetlen gyereket sem láttunk.

A parancsnok azt ígérte, hogy ha megtisztítjuk a falut a kommunistáktól, a lázadóktól, az egész terület a mienk lesz. Szó szerint a mienk, mert a kormány Tokióban földet is ígért nekünk, milyen jól jött volna, de másképp alakult.

– Jó katona volt?

– A legjobb az egységemben. Iparkodtam, mindenkinél gyorsabb, pontosabb akartam lenni, sikerült.

– Tényleg ellenségnek tartotta a helybelieket?

– Mi mást tehettem volna, meg kellett őket semmisíteni, a megoldás ez volt.

– Mire volt ez megoldás?

– Emlékszem, egy fiatalasszony tekintetére, aki mielőtt végeztem vele, nevetett. Kinevetett. Beszélni nem tudtunk mi ott senkivel, ők nem értették a nyelvünket, mi sem az övéket. A szuronyos puskával gesztikuláltunk, időnként a parancsnok felordított, hogy nem jobbra kell az embereket terelni, hanem lefele, a szurdokba, ahol már előre megásattuk velük a sírjukat.

– Szabadságra nem mehetett haza?

– Háború volt. Nemcsak én, de a bajtársaim is nehezen tűrték a koplalást, a menetelést, de amit mi, fiatal férfiak a legnehezebben tűrtünk, az a házasélet hiánya volt.

Nekem feleségem és három gyerekem maradt otthon.

– Megoldotta a parancsnok a hiányukat?

– Igen, ez könnyen ment. A egyik állomáshelyünktől nem messze, tudja, olyan megkönnyebbülés-állomás volt, a bejáratnál fizettünk, nem sokat, de fizetnünk kellett. Megkapta mindenki az óvszert, mert csak azzal lehetett belépni a lányokhoz. Volt ott épp hogy serdülő lányka, érett asszony, nekem mindegy volt, mert a sürgetés már elviselhetetlen volt.

– Hányszor járt ilyen állomáson?

– Amíg katona voltam, évente kétszer-háromszor. Többször is mentem volna, de a parancsnok nem engedte. Persze, ő máshova ment, mint mi, nekünk oda belépni sem volt szabad, ott csak japán nők voltak, egyszer véletlenül megláttam, amint az egyik épületből kijött a gyönyörű kimonót viselő. álomszép nő. Persze, a parancsnokoknak japán nő járt, nekünk csak koreaiak, filippinók, nagy ritkán kínaiak.

– Honnan tudta meg, hogy a háborút elvesztették?

– Először csak szóbeszédekből, a bajtársaim több mint fele már nem élt, a parancsnok mondta végül, hogy menekülni kell. Haza kell menni.

– Hova haza?

– Hát vissza az otthonunkba, Japánba.

Kezdetben volt némi segítség ehhez, teherautók, aztán vonat, Habarovszkig kellett eljutni, onnan már volt hajó.

– Örült, hogy vége?

– Nem. Rettegtem. Először azért, hogy életben maradjak. Aztán a hajón, mert eltartott egy darabig, amíg megérkeztünk, azon gondolkoztam, hogy most hogyan tovább. Azt én nem mondhatom meg senkinek, se otthon, se a hivatalokban, hogy mit tettem. Hiába voltam katona, a legyőzöttnek nem marad sok esélye. Ezért eldöntöttem, hogy a tengerbe szóróm a papírjaimat, s nem haza megyek, hanem az ország másik végébe.

Jelentkeztem, persze, a megérkezésem után a helyi hivatalnál, bediktáltam egy új nevet, megkaptam a papírt, s ezzel élek azóta is.

Újra megnősültem, két gyerek van, föld is van, jószág is elegendő, egyszóval jól élünk.

Néha, de szerencsére egyre ritkábban, felriadok éjszaka, kiabálok, „bevetés”, ezt hallom és ismétlem, a feleségem pedig nem kérdez szerencsére semmit.

Tessék, elkészült a hajtogatósom, magának adom. Egy csöppnyi hajó. Új életet kezdtem, új családom van, a régiről nem tudok semmit, de ez így van jól. Túléltem, senkinek nem beszélek ezekről az évekről, s szerencsémre senki nem is kérdez engem erről. Csak maga.

Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.