Tóth Olivér: Ventilláció

Egyszer eljön majd a mindennek ideje kibicsaklott bokád súlyán 
Füvek lázadnak egyszer majd tőrt szúrnak a virágok is szívedbe 
S minden ág kavicsot terem egy végestelen hezitáló lépés utáni 
Vasút sínpárjainak hol a boldogság ál-lámpáit törik bőrödre ott 
Az esték lenyúzott árnytömegeinek gyermekei talpfák vagonok 
Mikor fölfelé vonz az ég gravitációja s lefelé tol parittyázott föld
Deleje változatlanságaid párhuzamában hagymává zsugorodsz

Egyszer majd eljön mindennek az ideje hogy a szerelembe esett
Tulipán leszel és mindenek felfigyelnek utolsó megtorpanásodra
Másodperceid vesztőhelyén ha térdre borítanak vérzivatarjaink
A szeretetlenség őrületének lídérce vágyakozásodban megcsalt
Otthonról többé nem kell helyet foglalj a zsúfoltság déli buszain
És rézvörös sivatagjaid szfinxeit biztos ébren hagyhatod végleg
Hisz foglalt helyedre nem lesz szükséged egyedüli hazatérésed

Egyszer majd eljön a poggyászaidból teregetett mindenek ideje
És rezzenéstelen méhekből potyogó fattyúidat is megétetheted
Toporgó sikátoraid kéjbábúit fehérbe fagyasztva megválthatod
Ha dicséreteidből kikukucskált önvádlásod Istenét hívva hazáig
Amikor minden kérget szél nyalábok oldanak kötéssé szemedre
Elhiszed majd jobb a vaknak a sántáknak a némáknak tagjaiktól
Ékes teremtőnk nyelve alá szorított pirula lesz megbocsájtásod

Egyszer minden idő eljön mikor bátran megszólítanak szép kéregetőid
Hogy belásd neked adakoztak egy elorozott jó hála utolsó donorjaiból
Számot adva szertelenséged betelt nyomornegyedeinek akolszívedbe
Talán majd épp velem imádkozol megérzed talán majd megérted így
A kárhoztatást gyóntató párzó kerubok szeráfok idült nászéjszakáján
Hogy a szeretet korosító szentség és lepedőiken repedt burok a lélek
A létezés emlékezés a múlandóság ventilláció egy foszló sírkertjének

Egyszer az idők felégett tengeréből melledre űzött vak halait eszed
És szálkáikat szó nélkül megtörött pászkaágyakkal tolod le torkodon
Ha mindenki megdicsőített énekeivel a szégyen nem ismer többé el
Szirén-vajúdástól humuszfénytől pihegő univerzum a koporsóm tán
Mert kiontott gyöngyeim őrzői újra gyarmatosított özvegy-inváziók
Nem kell többé félj haláltól nem kell elengedődött fém hited lánca
Alvajáró paradicsom ejt bűnbe mivégre Istenhalálod lesz a Kánaán