Tóth Olivér: Kozmoszába

fölemelt már mindenki karjába
foltozott sárszívük kulcslyukába
forgattak lábtól fejig állva
fejtől lábig áztatva lankadásba

én alaktalan maradtam árva
a kegyetlenség vallat másvilágra
vallak fogadlak tagadlak mindhiába
szükségemben csak téged szeretlek áldva

tudod esőktől mállottak álmaim
nyerítenek árnyékvilágod küszöbein
bőrömet savazta születésük
pólyába fogott kínlódás életünk

sok kín már ismer és sok ismeretlen
kopasz fejemre tar tekinteted ingám szegem
keresztezett utak Istene a pokolba kincsed nincsen
önmagukra özvegyül tavaszok nyarak szertelen

vagy aki vagy és vagyok aki vagyok
kiknek fáj a józanság csak a test eszméletlen
állhatatossága bénítja szemhéjukat rezdületlen
várandóságunk örökké tart méhünk telhetetlen

fölemeltük már mindenki arcába
árnyékkal forrasztott föld zegébe-zugába
te alakkal maradtál árva anyára várva
egy feloldozhatatlan romlandóság ronthatatlan kozmoszába

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: