2024.02.29.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Gabriella-Óczy: A festő

Juhász Gabriella-Óczy: A festő

2 min read
Dermedten álltam a parton. Az olajfa vízre hajló ágait néztem, ahogy alámerültek a tó tükrében, meg a teknősöket.

Időnként visszajárok ide, hogy emlékezzem, valamikor egyek voltunk…, de azon a délután faképnél hagytál, és magaddal vitted egy részem…

Dermedten álltam a parton. Az olajfa vízre hajló ágait néztem, ahogy alámerültek a tó tükrében, meg a teknősöket. Furcsa, sötéten mozgó foltoknak látszottak. Akkor történt: a tudatalattimból kiszivárgó közöny úgy csapott arcul, hogy ijedtükben vadkacsák röppentek föl a tó vizéről. Ez volt az a pillanat, amikor minden mindegy volt. Fölkapaszkodtam az egyik ágra és másztam, egyre följebb. Az ágak összekarmizsálták a karom, egy helyen kihasadt a nadrágom is. Amikor elértem a kiszemelt, vastag ágat, ráhasaltam, átöleltem és tovább bámultam a teknősöket. Aztán megpillantottam azt a fura pofát.
– Te, ki vagy? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak bambán nézett vissza rám. – Én Gyula vagyok, a festő, és színjózan – dünnyögtem. – Már két napja nem iszom, ettől vagyok olyan pocsékul. Nem is ettem, de az nem hiányzik, csak a pia…, az nagyon kellene, anélkül magányos vagyok. Régen, voltak barátaim, sok barátom volt… aztán elmaradoztak. Képzeld, a múltkor, – úgy megörültem – láttam egy régi haveromat. Ő is látott, biztos vagyok benne, mert egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de mire az autók elmentek és átvergődtem az utca túloldalára, már eltűnt. Egy darabig tekingettem, kerestem a tömegben, mert meg akartam neki mondani, hogy kaptam egy megrendelést, megint volt munkám és sok pénzt fizettek érte. Azt a dokit a kórházból ismerem. Az egész egyhavi fizetését odaadta a képért. Olyan boldog voltam, de nemcsak azért mert volt pénzem! Megveregette a vállam és azt mondta: „ez igen, tetszeni fog a feleségemnek”. A fehér festék egy helyen még fénylett, de nem érdekelte, úgy vitte haza. Azt mondta, majd nagyon óvatosan fogja és mosolygott. Jó ember a doki, túl jó, mindenki kihasználja, akár engem. De neki legalább van családja, nekem nincs. Amikor megszülettem, akkor sem volt. Anyám gyorsan túladott rajtam. Csak arcokra emlékszem, sok-sok idegen arcra. Voltak köztük szépek és rondák is. Aztán kölyökkoromban szénkrétával lerajzoltam őket. Azt mondták, tehetséges vagyok, még sokra vihetem. Egyszer, egy férfi nagyon elvert, mert olyan csúfra rajzoltam, amilyen volt. A lelke minden gonoszsága kiült az arcára, nem tudtam szebbre. Pedig, a hullámos haja úgy díszlett a fején, mint királyon a korona, de a szeme sunyi volt. Gonoszság hunyorított benne. És én olyannak rajzoltam le, amilyennek láttam. Rájött, hogy meglestem az igazi énjét…, jól elagyabugyált. Aztán az élet tovább rugdosott. Most itt vagyok. Még mindig itt vagyok, pedig tudod, hányszor ki akartam szállni a mókuskerékből? De valaki mindig meghiúsította. Na, majd egyszer sikerül. Tudom, hogy sikerülni fog. Nem hiszed? Mér’ bámulsz így, undorító ez a közöny a pofádon! Hallod! Ne bámulj így rám! Na, ezt neked…, – és visszakézből lekevertem egy maflást az ábrázatára.

A hangos loccsanásra ijedten rebbentek szét a kacsák és a teknősök is sietve menekültek, mert néhány kalimpáló mozdulat után egy hatalmas test süllyedt lefelé a tó fenekére.

…Döbbenten bámultam utánad. Az én testem volt.

Juhász Gabriella prózája korábban a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.