TÚRÓS POGÁCSA
Azt mondja egy reggel ez a gyerek az anyjának:
– Édesanyám, olyan szép álmom volt az éjjel! Egy szép piros almát kaptam egy apókától, s mindjárt meg is ettem.
– Hát, Diniló, az álmoskönyv szerint almát kapni szerencse, de enni belőle nagy veszélyt jelez, vagyis vigyázz magadra! – csóválta a fejét a jós cigányasszony.
Szombat este elment Diniló a gútai csárdába kártyázni. Olyan szerencséje volt, hogy mindenkitől elnyerte a pénzét. Örült is a legény, hogyne örült volna.
Ám hazafelé a sötétben a haramiák leütötték, mindenét elvették.
Otthon aztán kapott az anyjától:
– Élsz még, fiam? Mert, ha igen, mindjárt agyoncsaplak. Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra?!
Dinilónak ekkor megjött az esze. Csak úgy itta ezután édesanyja szavait. Kitanulta mellette a jóslást, az álomfejtést meg a gyógyítás mesterségét. Híres ember lett belőle.
Mikor az okossága a gazdag cigánykirály fülébe is eljutott, tüstént magához hívatta:
– Diniló fiam, már egy hete nincs étvágyam, hosszabbodik, hegyesedik az orrom, biztosan meg fogok halni.
– Nem úgy van az, királyom! – szólt bölcsen Diniló. – Három napon át reggelente igyon a saját friss vizeletéből hét kortyot, s meglátja, meggyógyul.
– Még hogy vizeletet! – méltatlankodott a cigánykirály. – Még vizet sem ittam eddig életemben, csak bort meg gyümölcslevet…
De megcselekedte, amit Diniló mondott, hátha elmúlik az étvágytalansága. No, negyedik nap már olyan étvágya lett, mint a farkasnak. Egész nap csak evett, evett. Ha éppen nem evett, akkor magvakat rágcsált vagy süteményt. No és az orra! Három nap alatt annyira összement, hogy egész Cigányországban senkinek nem volt olyan kicsi és olyan pisze orra, mint neki.
Ám egy hét múlva újra elküldte a szolgáit a legényért:
– Ide figyelj, te cigánygyerek, már jó az étvágyam, az orrom is nagyon csinos, de fáj a hasam evés után. Erre adj gyógymódot!
– Semmiség az, felség – mondta Diniló. – Hétéves vadkörte pálinkába tegyen fokhagymát, az álljon benne három napig, utána minden reggel igyon ebből a pálinkából egy kupicával. Ez biztosan beválik.
No, ennek nem örült a király jegyese, aki boszorkány volt, s ki nem állhatta a fokhagymát. Évente hetvenhét gonoszságot kellett végrehajtania ahhoz, hogy megmaradjon a varázsereje. Már csak egy gonoszság hiányzott neki, a király megmérgezése. Igen ám, de amikor a király elkezdte inni a fokhagymás pálinkát, a boszorkány már nem tudott a közelében maradni. Varjúvá változott, és olyan messzire repült a palotától, hogy a hírét sem hallották többé. Hogy mi lett vele? A jó ég tudja. Én csak azt hallottam róla, hogy az orrában maradt a fokhagyma illata, így boszorkaságból is megbukott a következő gonoszság-vizsgán.
Másnap észrevette a király, hogy eltűnt a jegyese. Mérgelődött is, mert már nagyon szeretett volna megnősülni. Hej, ha tudta volna, hogy egy boszorkánytól szabadította meg a Jóisten!
No de most mit csináljon? Hol találjon hirtelenjében egy másik jegyest? „Egy percet sem várok, elmegyek Dinilóhoz, most azonnal” – gondolta magában. Befogatott a hintójába, és hipp-hopp, már ott is termett a cigányputriban.
Ott volt Diniló, meg egy igen szép cigányasszony.
– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte a király a cigány fiút.
– Az édesanyám – felelte Diniló.
No, a király gondolt egy nagyot.
– Gyerünk ki a kertbe, beszédem van veled! – mondta.
A kertben aztán elmondta, amit akart.
– Ide figyelj, te Diniló. Megszökött a jegyesem, én meg minél előbb meg akarok nősülni. Ha lehet, még a héten. Készíts valami bájitalt, én addig szerzek egy szép feleségnek valót, és megitatom vele a bájitalt, hogy belém szeressen.
– Mi sem könnyebb ennél – felelte a cigánygyerek. – Szerzek egy békát, hangyabolyba teszem, hogy rágják le a hangyák a húsát, csak a puszta csontjai maradjanak. Azokat összetöröm, elviszem magának. A szakácsnője gyúrjon túrós pogácsát, az összetört békacsontot is gyúrja bele. Aki abból a túrós pogácsából eszik, nem tud majd felségednek ellenállni, az biztos.
Úgy is történt. Persze a cigánylegény nem tudta, hogy a király éppen az ő anyját szeretné feleségül venni.
Mikor kisült a varázslatos túrós pogácsa, a király újra látogatta Diniló anyját, s megkínálta pogácsával. Az asszony hamar átlátott a szitán, tudta, mire megy ki a dolog. De mivel megtetszett neki a király, megevett három túrós pogácsát.
Még aznap összeházasodtak!
Máig is élnek, mindennap békacombot ropogtatnak.
AZ ARANY ZSEBÓRÁK
Nem akkor állt meg Jókán az idő, amikor a gazdag uraknak és parasztoknak elromlott az arany és ezüst zsebórája, hanem amikor megjelent a faluban egy magát órásnak kiadó idegen. Elmagyarázta mindenkinek, hogy a jókaiakat előnyben részesíti, inkább ide jött, mint a szomszéd falvakba, azokba csak a jövő héten megy, mert azt hallotta, jók a jókaiak. Sőt, a legjobbak a környéken. Összeszedett vagy ötven órát, aztán elment Isten hírével.
Amikor már több, mint egy hete nem jött, azt gondolták, biztosan a szomszéd falvakat járja. Elküldték a cigányokat Illésházára, Nagyborsára, Nagyfödémesre, hogy érdeklődjenek utána. De bizony az órásnak hírét sem hallották sehol. Szaladtak hát a lóvátett urak a bíróhoz panaszkodni, hisz megállt az idő felettük.
A cigányok meg csak nevettek a bajszuk alatt. Nekik nem kellett óra, nekik mindenre volt idejük. Még arra is, hogy megmásszák fiókákért a fákat, közben meg észre sem vették, hogy a fák járni tudnak, hogy az Alvégen másztak fel rájuk, s a Felvégen értek földet.
Volt ott egy cigánylegény, akinek Hüppe volt a csúfneve. Ez a Hüppe mindig ijesztgette az ördöggel a többieket.
– Meglásd, ha falra fested az ördögöt, egyszer megjelenik – figyelmeztette az anyja.
De Hüppe éppen ezt akarta. A házfalakra ördögöt rajzolt egy széndarabbal, kormot kevert össze vízzel, belemártotta a tollseprűt, s azzal festett az ördögnek szarvat.
Szidta is őt a falu, de legjobban az ördögök királya akadt ki rá, mivel túlontúl csúnya képet festett róla:
– Én vagyok a pokolban a legjóképűbb ördög! Ezt mindenki tudja! Na megállj, te cigánylegény!
Azzal hipp-hopp, máris ott termett Hüppe háta mögött. A fülébe kiáltott:
– Ejnyebejnye, cigánylegény, milyen csúfot űztél belőlem! Na, most elviszlek magammal.
– Ugyan már, ördög koma! – szólt Hüppe. – Ha tudnád, mennyire örülök, hogy végre egy élő ördögöt láthatok, ráadásul éppen az ördögkirályt! A legördögibb ördögöt!
Értette a legény a dolgát, az ördögnek igencsak jólestek a hízelgő szavak. Már kezdett gondolkodni, mit is tegyen ezzel a Hüppével. Az meg könyörögni kezdett:
– Ne vigyél el, kedves ördög koma, többé nem festelek a falra, ha adsz egy hegedűt, amivel mindenkinek elhúzhatom a nótáját, s amire mindenki táncolni fog.
– Ej, de ostoba vagy te, Hüppe, hisz nagyon sok embernek nincs is nótája. Még nekünk, ördögöknek sincs – mondta az ördögök királya.
De máris hozott a legénynek egy hegedűt, hisz kíváncsi volt, mi lesz ebből.
Hej, de szépen hegedült ez a Hüppe! De csak a leggyorsabb csárdásokat húzta. Az ördög meg ugrált a zenére, mint a bakkecske, még a korona is leesett a fejéről, pedig szarva volt. Vagy három óra múlva már lógott a nyelve, alig kapott levegőt.
– Tudom, hol van az órás! – nyögte ugrálás közben.
Ekkor a cigánylegény abbahagyta a muzsikálást, és rárivallt:
– Akkor az egyik lábad itt, a másik ott! Kergesd világgá az órást, te meg javítsd meg az órákat. Akkor lássalak még egyszer, ha mindet visszahozod!
Az ördög menekült a pokolba, ahova a cimborái elvitték az órást. Világgá kergette, ő maga pedig azonnal nekifogott a jókaiak rossz zsebóráit megjavítani. Elvégre az ördögök felett sem szállt el az idő. Egy hét múlva már hozta is mind az ötvenet, egyik jobban ketyegett, mint a másik, hát így egyik késett, a másik sietett, de mindegyik jobban működött, mint újkorában. A jókaiak táncra perdültek örömükben, mikor a cigánylegény szétosztotta nekik az ellopott órákat.
Hüppe felett meg végképp nem járt el az idő – eladta az ördög aranykoronáját, s az árát szétosztotta a Péró lakói között.
Én meséltem, nem más, tíz óra van, alvás.
A KÉT KÍVÁNSÁG
Hej, mulatós emberek a cigányok, könnyen táncra perdülnek, ha vígan húzza a prímás. De hát nem mindig papsajt, azt tudják a romák is. Hogy a kerékről ne is beszéljünk. Mert az bizony forog, ilyen a világ.
Történt egyszer, hogy Cigányország fölé sötét felhők gyülekeztek. Azok a felhők csordultig megteltek cigány angyalok könnyeivel. Félő volt, hogy ha lezúdul az a töméntelen zuhatag, elmossa a romák lába nyomát is.
A cigányok közt megjelent Muló, a halál. Tetszhalottakat hozott magával, s kiadta nekik a parancsot, hogy fogják el a Péró összes szerencsétlen lakóját. Tudni való volt, hogy mindegyikükre halál vár, vagyis Múló kegyetlen módon ki akarta irtani a cigányokat.
Megrémültek a romák, bújtak, ahová csak tudtak, bokorba, fák lombjába, rozoga szekereik alá, putrijuk rejtett zugaiba, poros padlásaikra, de hiába, a tetszhalottak nem kegyelmeztek senkinek.
Az anyák magukhoz szorították rajkóikat, néhányuk valahogy át is szökött a gyerekekkel a szomszédos faluba, ahol fehérek laktak.
Az egyik bátor cigányasszony, akinek nem sikerült elszöknie, megszólította a halált:
– Nagyhatalmú végzetes Múló, legalább a kisfiam életének kegyelmezz, engedd, hogy elvigyem őt a szomszéd faluba a fehér keresztanyjához, hogy felnevelje helyettem. Legalább őt ne ragadd el velem együtt a másvilágra.
– Ne mondd, hogy rossz szívem van – felelte Muló. – Indulj a rajkóddal a szomszéd faluba. Majd mi is hamarosan követünk a tetszhalottjaimmal, van ott néhány roma, akiket még össze kell kapkodnunk. Ha ott leszünk, a gyermeket megkapja tőled a keresztanyja. De csak akkor.
Így is lett. Hálálkodott a cigányasszony a halálnak, aztán fogta a fiát, elment vele a szomszéd faluba, nem állták útjukat a tetszhalottak. Harmadnap, mielőtt lepihentek volna a gyerek keresztanyjánál, kopog valaki az ablakon.
– Ki az? – szólt ki a keresztanya.
– Tudja azt a cigányasszony! – szólt be mély hangján Muló.
Megijedt a cigánygyerek keresztanyja, kérdezi a roma asszonyt:
– Ki lehet ez?
– Ne ijedj meg – felelte az –, Muló, a halál van itt. Ha bejön, megengedi, hogy átadjam neked a fiamat, neveld fel helyettem. Nekem pedig vele kell mennem, ebben egyeztünk meg.
Hej, vacogott a foga a fehér asszonynak, de beengedte Mulót, ha ezzel megmentheti a kis roma gyereket.
Bejött Muló, a cigányasszony átadta a kisfiút a keresztanyjának. Hát ez nagyon békésen történt. Akkor a roma asszony, felbátorodva a történteken, könyörögni kezdett a halálnak:
– Igazán jószívű és kegyes vagy te, Muló, de akkor leszel igazán az, ha minden cigány anyát, aki gyerekkel menekült ebbe a faluba, szabadon engedsz.
Muló nevetni kezdett:
– Most sem mondok neked ellent, cigányasszony. Lásd, elrendelem, hogy aki gyerekkel van itt, azzal együtt visszamehet Cigányországba. Egyiket se bánthatják a tetszhalottjaim. Menj, és szólj minden cigány anyának, aki a faluban rejtőzködik, hogy induljanak haza.
Szólt is mindegyiknek a cigányasszony.
Örültek az asszonyok! Nem szaladtak, inkább repültek a pujákkal hazafelé, mint a vadludak.
A bátor cigányasszony is szeretett volna sarkon fordulni, s visszamenni a gyermekéért, de Muló megragadta a vállát:
– Te nem mehetsz, cigányasszony, neked nincs itt gyereked, odaadtad a keresztanyjának. Te velem jössz a másvilágra. Nem mondhatod, hogy nem tartottam be a szavam. De a halál, az aranyhaltól eltérően, csak két kívánságot teljesíthet!
Bizony ez lett a vége. Hiába sírt a bátor cigányasszony a fia után, Muló elvitte a másvilágra, mint ahogy sok más, szerencsétlen romát is.
Hát ezért is mondtam mindjárt az elején, de a végén is csak ezt mondom: Cigányország fölé sötét felhők gyülekeztek, cigány angyalok könnyeiből, hogy elmossák a romák lába nyomát is.
Fellinger Károly meséi legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?