AZ ÉGIG ÉRŐ JEGENYENYÁRFA
Hol volt, hol nem volt, Cigányország kellős közepén, ahova nem merészkedtek soha a romák, volt egy tetejetlen, égig érő jegenyenyárfa, melynek hegye az égben, a gyökere meg a pokolban leledzett. Egyszer, amikor nagyon fújt a szél, elhullajtott egy varázstollat. A cigányok ugráltak örömükben, mert tudták, hogy aki ezzel a tollal levelet ír a királynak, annak teljesül a legnagyobb kívánsága.
– Jaj-jaj! – kapott a fejéhez az egyik roma. – Hát egyikünk sem tudja a betűvetést, akkor hogy írjuk meg a levelet?
– De ha meg is írjuk, mit kérjünk az Istentől? – jutott eszébe egy másiknak. – Tudja valaki, hogy mit kérjünk?
Hirtelen gondba estek a többiek is. Mit is kellene kérni? Ej, egyiküknek sem jutott eszébe semmi.
A vajda azonban okosabb volt mindegyiküknél. Azt mondta:
– Kérjük meg az Istent, tanítson meg minket írni, hogy megírhassuk a levelet.
Igen ám, de hogy jussanak fel az Istenhez, hogy beszéljenek vele? Törték a kobakjukat egész nap, egész éjjel. Még a vajda is! No, reggelre aztán, irgum-burgum, így vagy úgy, de kisütötte, mi legyen:
– Másszunk fel az Istenhez az égig érő fán!
No, olyan vastag volt annak a fának a törzse, hogy a Péró összes rajkója sem tudta átkarolni. Sorban kezdték megmászni a fát, hogy elérjék a tetejét. Annyira iparkodtak, hogy mindegyik hamarjában le is puffant róla. Igen ám, de abban a pillanatban nem a földre estek, vagyis a fenekükre, hanem ha hiszitek, ha nem, madárrá változtak!
A hívő cigányok úgy beszélik még ma is Jókán, hogy csak az egyiküknek sikerült elérnie a fa tetejét.
– Istenem, Teremtőm! – kiáltott nagy meglepetésében a roma, és zuhanni kezdett lefelé. De a nagy Úr elkapta, tenyerében tartotta, majd fehér galambbá változtatta. Ő lett a Szentlélek.
Azóta a cigányok úgy élnek, mint a szabad madarak, se nem vetnek, se nem aratnak, de még a kendermagban is válogatnak. Aki ezt a mesét először hallotta, annak hét üres faluban sincsen párja.
HÓVIRÁGOK
Egy szegény asszony azt mondta egyszer a legkisebb fiának:
– Gyere, bújócskázzunk a Hami erdőben!
A kisfiú boldogan ment vele. Mikor az erdőbe értek, kérte az anyját:
– Hadd bújjak el én előbb!
Az anyja megengedte. A kicsi fiú meg egy hatalmas vadrózsabokor mögé osont, visszatartva lélegzetét. Nem is sejtette, hogy anyja meg akar szabadulni tőle, hisz nem tudja eltartani, mert otthon még tizenhat éhes száj várja. Lapult a fiúcska, hevesen dobogott a szíve. Örült, hogy jó helyre bújt, ott biztosan nem lel rá az anyja. Múlt az idő, már alkonyodott, aztán este lett. A kisfiú félt, rettegett a baglyok huhogásától, kiabálni kezdett:
– Itt vagyok, édesanyám, többé nem bújok el olyan helyre, amire nem lehet ráakadni!
Várt egy kicsit, majd újra kiáltott:
– Édesanyám, itt vagyok!
De hiába kiabált, az anyja nem jött a megmentésére, mert már rég hazament.
A szerencsétlen fiúcska azóta is a világot járja, vándorcigány szüleit keresi, de nem fut össze velük sehol sem. Azt hiszi, ő a hibás mindenért, mert úgy elbújt, hogy az anyja nem tudta megtalálni.
A Hami erdő azóta tavasszal teli van hóvirággal. A kisfiú anyja gyakran jár az erdőbe, ott siratja a kisfiát, akit elhagyott. Máig se tudja, hogy az ő, vagy a szerencsétlen fia könnyeiből nőttek-e ki a kis hófehér virágok.
AZ ÚRI CIGÁNY SZOBRA
Volt egyszer egy nagyon hiú cigányprímás, aki szeretett volna saját magáról egy mellszobrot, hogy felvágjon azzal a zenészek előtt.
Elment a teknővájó cigányhoz, és nagy gangosan azt mondta neki:
– Ide figyelj, te cigány. Készíts énrólam egy mellszobrot, de olyat ám, amilyen még zenészről nem készült! Jól megfizetem.
A teknővájó ügyes ember volt, gyönyörűen kifaragta a mellszobrot. A cigányprímásnak nagyon tetszett, körbe-körbe járta, majd fogta a műalkotást, és futott vele, büszkén mutogatta fűnek-fának, még a vak nagybőgősnek is.
Másnap megint elment a teknővájóhoz:
– Mondd már, milyen fából készült az én szobrom?
– Fűzfából, úri cigány uram – felelte az alkotója.
– No és honnan jött rá, hogy melyik fa rejti az én szobromat? – kérdezte a cigányprímás úgy, mint aki mindenre tudja a választ.
– Egyszerűen, amikor fát kerestem a szoborhoz, az egyik fűzfából ugyanolyan szuszogás hallatszott, mint abból a kis teknőből, amit önnek csináltam, amikor gyerek volt, hogy legyen miben aludnia, hiszen ágyra nem futotta a kedves jó édesapjának. Ha időnként meglátogattam a családját este, többször is hallottam ezt a szuszogást. Aztán meg a fűzfalevelek susogása is eszembe juttatta az ön hegedűjátékát.
Az úri cigányzenész hamar kifizette a szobrát, és gyorsan elhúzta a csíkot a teknővájó házából.
Fellinger Károly meséi korábban a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?