Mezei Attila: Havazás (II., Befejező rész)

A budafokiakért egy fogat ment az állomásra, a Wéber malmában laknak majd, de egyenesen az erdőbe vitették magukat. Elégedetten nézték a tölgyest és a két ötfős fogatos bandát is az erős lovaikkal. Az egyik átvevő, aki sárga bőrcsizmában és bricsesznadrágban volt, az utóbbit a falusiak fingfogónak hívták, az álló törzseket járta körbe, és ha tetszett neki, akkor kacorral jelölte. Közben jólesően hallgatta, hogy mihelyt kicsit eltávolodtak az első fától, a favágók fejszéi már zuhogni is kezdtek. Ketten fejszével hajkoltak, ketten a hosszú fűrésszel döntöttek, aztán ha már két fa feküdt, akkor a másik átvevő az átlalójával mért és jelölte, hol kell leválasztani a törzset. Nekik a 26 centinél vastagabbat kell elvinniük és a rönkök nem lehetnek két és fél méternél hosszabbak. Még azokat sem volt egyszerű dolog felimádkozni az oldal nélküli szekerekre, amiket azután az állomás rámpáján könnyedén legurítottak. A kocsisok általában röviden javasolták is a vagonrakáshoz szegődötteknek, hogy mit csináljanak hátulról a nagy ormótlan fadarabokkal. Az erdőben hagyott koronarészekkel a másik csapat foglalkozott, kivágták belőle a szőlőoszlopnak, vagy karónak valókat. A karót azonnal ki is hasították, mivel frissen könnyebb, aztán tucatjával drótozták. A többit méterre vágták, a vastagját hasították, a repegetésnek is volt aranyszabálya, először akkorát kell csapni, amekkorát csak tud az ember, utána pedig mindig nagyobbakat. Ebből a tűzifából kapták meg a plébániák a nekik járó mennyiséget, innen jutott az erdésznek és a két kerülőnek az éves járandóság, a többit a fuvarosok vették meg és hordták Bonyhádra, általában zsidó családok vásároltak tőlük.

András akkor is ázott a vízben, amikor a szászvári erdész, a Salamon ütögette meg a zsalugátert. Nem akart bemenni, biztos volt benne, hogy a kolléga nem egyedül feredőzik, de talán érdekelheti, hogy agyonlőtték azt a balfék Ferdinándot, hamarosan háború lesz. Most jön Pécsről, ott ordítozták a rikkancsok. Már másnap megváltozott minden, elkezdődtek a behívások, csak a katonailag is fontos gyárak tudták megőrizni a munkásaikat és a püspök az erdészeit. A többi fiatal angyalbőrbe bújt és eleinte virágesőben elindult a mészárszékre. A faluból is mentek, közel negyvenen, a szomszédban lakó lány vőlegénye is berukkolt. Ősszel lett volna a lakodalom, hiába örültek a szép szőlőnek, hogy nem kell a názáretinak jönni a bor miatt. A hízók sem a násznép miatt fognak jobblétre szenderülni és a kárászi zenekarnak is lett hirtelen egy szabad időpontja, igaz, a hangászok közül is elvittek hármat. A levelek lehulltak, de az öldöklésnek nem lett vége, 1917 februárjában jött az értesítés, hogy a vőlegény, Papp István valahol a Kárpátokban elesett. Az orosz ágyú telibe találta a fedezéket, nem is nagyon lehetett tudni, a dögészek mit raktak abba a hét, koporsónak hívott ládába.

Klára a csaknem három év alatt minden nap elment a Pistáékhoz, rendben tartotta azt a két szobát, ahová majd mennek, ha visszajön az embere és ásózta, kapálta, egyelte, locsolta a kertet is, ahová csak kiszalad majd egy-két zöldhagymáért, ha az ura azt enne éppen. Amikor megtudta a hírt, talán egy kicsit megzavarodott, minden nap elolvasta mind a nyolc levelet, amit kapott, amikor volt bármilyen mise, elment. Hiába mondta neki az apja, hogy ő csak akkor megy legközelebb, ha az Isten megmagyarázza neki, hogy miért engedi ezt a hiábavalóságot. A lány szeméből eltűnt a csillogás.

Az erdész a Dobogóról hazafelé igyekezett, már harmadik napja nem tudott időben hazaérni, mindig bezárt már a posta, nem tudta feladni a bátyjának szóló levelet, akinek hamarosan születésnapja lesz, meg az is nagyon érdekelte, hogy mi van a testvére lányával, aki Olaszországba ment férjhez valami hajóskapitányhoz. Amikor meglátta az ereszkedő közepén az útra dőlt nagy bükköt, úgy elkezdett szentségelni, hogy még a Csillag is megütközött ezen. Nem lehetett a nagy lejtőn megkerülni, félt, hogy feldől ez a taliga. Szépen „visszacurikkoltatta” a lovat, és már lemondva a postai szolgáltatásról a Somos felé gördültek haza. Az egyik bokron jó nagy, már feketedő gyümölcsök voltak, a mindig magával hurcolt gombászkosarat félig szedte vele, vacsorakor átviszi az asztalosnak, hadd fanyalogjanak a gyerekek. Most már mindegy volt, bement a kocsmába is, megbeszélték az egyik fuvarossal, ott hagy neki néhány kapcsot, amit a rönkök végébe ütnek, hogy ne repedjen tovább. A csapos újságolta neki, hogy világháború ide, vagy oda, búcsúra hozat néhány üveg sört, csak próbára. A kapcsok keresgélése miatt a kosarat maga mellé tette az ülésre, a Csillag, amikor meglátta a házukat, örömében rántott egyet a kétkerekűn, a som leborult a Bíróék kapuja előtt. András először gondosan rávágott ostorral a lóra, aztán az anyaszentegyház sűrű emlegetése közepette lepattant a bakról, a leugrásnál hátul elrepedt a nadrágja. Csillag nyerített egyet, olyan volt, mintha a jobb sorsra érdemes ruhadarab vesztén röhögne. Klára, a nyerítésre és a mormogásra, amiben nem ismerte fel a gyalázatos trágárságokat, kijött a házból és az apró piros gyümölcsöt hasonló színű fejjel szedegető zöldruhás segítségére sietett. Eddig egyszer beszéltek, az anyjával mentek hozzá elnézést kérni, mert a kacsáik a patakon úszkálva megkívánták az erdész kertjében fejesedő salátákat. A most zaklatottnak tűnő férfi, miután félmeztelen előkeveredett az istállóból, akkor derűsen fogadta a hírt és az asztaloshoz irányította őket, mert ők művelik a kertet. Hazáig azon vihogtak, hogy egy barna, inkább fekete férfinak hogyan lehet szőke szőr a mellkasán. Az anyjára még rá is kellett szólni, mert azt kezdte firtatni, hogy lejjebb milyen színű lehet, talán kék? A lány elmosolyodott, rég történt ilyesmi, megjegyezte, idejét sem tudja mikor evett utoljára somot. Nekik a szőlőben sincs, pedig jó lenne, mert jelzi a lisztharmatot. Az erdész megköszönte a segítséget, a ládában talált üres krétás dobozban adott is vagy három marok gyümölcsöt, megígérte, hogy hoz gyökereset is. Aztán valami furcsa okból hátrafelé lépkedve megkerülte a kocsit és felmászott a padra, mosolygott. Harmadnap a kapun berakva, valami nedves rongyba csavarva ott volt három gyökeres, visszametszett csemete. A Tücsök nevű kutya már kétszer végighúzta az udvaron, mire észrevették. Az ember még morgott is a fehérnépekkel, hogy csak néznek, nem látnak és még jó, hogy nem egy kisgyerek keveredett be az udvarba. Amikor azok mély levegőt vettek és csípőre tették a kezüket, akkor kiment a szőlőbe és a két fölső sarokba ültetett a kutyanyálas cserjékből, amik meg is eredtek. Addigra már került a kapura gomba, mecseki tea, erdei szeder, karácsonyi boróka és fagyöngy. Amikor Klára a templomba ment, a jáger mindig kint ólálkodott, beszéltek pár szót, elröhögcséltek azon, hogy amikor a nagy meleg miatt András a tornácon alszik a priccsen, áthallatszik a horkolása. Néha együtt mentek, cifra dolog lett volna, ha a püspök erdésze legalább a nagyobb ünnepeken nem látogatja meg az isten házát. Klára anyja erősen azon volt, hogy búcsúkor, amikor jön haza az asztaloséktól az ebédből, legalább egy rétesre hívják be.

A búcsú előtti nap reggelén, lefogyva, befáslizott bal vállal, katonaruhában hazaérkezett a halott Papp István, aki az ágyúzás előtt egy szemhunyásnyival ment ki járőrbe egy Pettendre való társával, fél óra múlva már hadifoglyok voltak. Néhány hét múlva pedig már fát termeltek, először az Urálban, utána pedig az Ob mentén. A rétes az erdész nélkül is elfogyott.

Hamar megjött a tél, Andrást az erdőben érte a havazás és jobbnak látta, ha a testvéréhez, Annához menekül, gyalog volt és Kisújbánya közelebb volt, mint Egregy. Ott éjszakázott, reggel Varju Jánossal befogták a lovakat a szánba, lábzsákot, bundát vettek, felhajították András puskáját, hátizsákját. A meleg kabát zsebébe éppen belefért Okos, a pár hetes tacskó, aki ezután az erdészházat fogja majd halált megvető bátorsággal oltalmazni. Már a falu közelében voltak, amikor ismét szakadni kezdett a hó, látni alig lehetett. A kutya, ördög tudja mi lelte, kibújt a melegből és mielőtt az erdész elcsíphette volna, beugrott a hóba. János megállította a szánt, András meg az eb után vetette magát, a lábzsák miatt úgy esett be a hóba, de még egy vetődéssel elcsípte a jószágot. Akkor már kicsit eltávolodott a szántól, megint elcsúszott.

Papp Istvánnál és a Táskásnak csúfolt társánál is puska volt, szarvast akartak lőni, hogy a két nap múlva esedékes disznóvágásnál egy kicsivel több kolbász töltésével kelljen bajlódniuk. Amikor elkezdett szakadni a hó, már csak a hazajutással foglalkoztak. Meglepődtek, hogy a nagy hóban evickélő vaddisznót látnak a laposvölgyi sűrű mellett. Papp azonnal rálőtt, ha nincs más, ez is jó lesz. Még kettőt léptek és meglátták a szánkót, azonnal tudták, hogy ennél nagyobb bajban még nem voltak, menekülni kezdtek. Varju János pillanatok alatt előkapta András puskáját, a zsákból egy marok lőszert és addig lőtt a két alak felé, ameddig látta őket, utána meg még négyet, ordítva, bele a havazásba. A két erdőkerülőt az ájulás környékezte, amikor meghallották a mausert, tüzelt és tüzelt, de előtte egy másik lövést is hallottak. Öltöztek és rohantak, ahogy a hóban lehetett, a csendőrpihenőn is abbamaradt az ulti, szálltak a lapok. A botosjágerok találkoztak a halottat hozó szánnal, János őket is befektette a hóba, míg rájuk nem ismert. Aztán átadta a mordályt és megmutatta merre tűntek el a gyilkosok. A nyomokat tudták még követni, vért is láttak. Papp Istvánékat a csendőrök fogták el, sebesültek voltak, Papp hibás válla rombolódott tovább, a Táskásnak meg a jobb fülét vitte el a golyó.

Papp Istvánt, mivel a nyomozás alatt kiderült, hogy akár szerelemféltés is fennforoghat, vagyis előre megfontolt is lehet a szándék, a pécsi tömlöc udvarán felakasztották. Bíró Klára pedig szépen felöltözött, kigyalogolt a kárászi állomásra, vett egy másodosztályú jegyet Bajára és a hídról a Dunába ugrott.

Mezei Attila elbeszélésének első része a Szöveten: