Farkas László: Tükör a falon

A valaha szebb napokat látott kert most az elburjánzott növényzet otthona volt. Bőszen tombolt a természet, visszafoglalva azt, ami valaha hozzá tartozott. Az embermagasságú csalán rejtekében keresztül-kasul futó indák állítottak csapdát az ide tévedőnek, kiegészülve a láthatatlanul megbújó törmelékdarabok bokatörő képességével. Első ránézésre lehetetlennek tűnt az átjutás, mintha az épület saját védelmi rendszert épített volna ki, nehogy valaki véletlenül megközelítse.

Ennek ellenére úgy döntött, hogy mindenképpen eljut a házig. Karját óvatosan magasba tartva, minden lépést jól megfontolva, határozottan vágott neki ennek a természetes akadálypályának. Lépésről lépésre jutott egyre közelebb, nem sietett, de így is fárasztó kihívás volt. Mire végül megérkezett az épülethez, lábait temérdek karcolás ékesítette, míg kezei, sőt a nyaka is égett a csaláncsípésektől, és persze a bokája is kifordult. Már nem volt teljesen meggyőzve róla, hogy volt értelme ennek az áldozatnak. Kemény küzdelem volt, de aztán végül mégsem bánta, mert hajtotta a kíváncsiság, mit is rejthet ez a zöld tengerben megbújó titokzatos építmény. Valaha csinos kúria lehetett, mára viszont már csak leromlott, megfakult emléke maradt a régi, csodás önmagának. Mégis örült, hogy beküzdötte magát idáig. Keresett valamit, nem tudta mit, de úgy érezte, hogy itt megtalálhatja.

Felment az itt-ott már szétmállott, töredezett lépcsőkön, és minden erejét beleadva kinyitotta a rozsdás zsanérokon csak nehezen mozduló, tekintélyes tölgyfa ajtót. Bent mindent vastagon lepett a por, ami a lépéseitől a magasba lebbent, majd a kosztól szürkült ablaküvegeken átszűrődő fényben céltalanul kavarogni kezdett. Hiába volt tele reménnyel, mégsem talált semmit. Ahogy haladt helyiségről helyiségre a kitárt vagy hiányzó ajtókon keresztül, csak a kopott falak és a kongó üresség fogadta mindenütt. Ennél azért többre számított. Már majdnem feladta, amikor az egyik sarokban meglátott még egy ajtót, ami az eddigiekkel ellentétben be volt téve. Óvatosan nyomta le a szépen kidolgozott kilincset. Az ajtó egy kezdeti reccsenés után nyikorogva tárult, lepergő festékdarabkákat hintve maga köré, miközben utat nyitott a mögötte megbújó aprócska szobába. Először azt hitte, hogy ez is teljesen üres, de aztán meglátta az ablakkal szemközti falon a tükröt.

Hatalmas, régi tükör volt, legalább két méter magas. Valaha díszes, faragott keretét már csak néhány helyen borította az egykori aranyozás, a kevéske fényben inkább feketének tűnt az egész. Maga a tükör sem volt jobb állapotban, a sarka megrepedt, az ezüst réteg is több helyen levált róla. Elképzelni sem tudta, hogy maradhatott ez itt, miközben minden helyiséget teljesen kiürítettek. A mérete a hatalmas ajtókon keresztül nem okozhatott problémát, ahogy a súlya sem. Mégsem tudták elvinni, vagy nem is akarták. Talán úgy gondolták, hogy szerves részét képezi a háznak, amit nem szabad elmozdítani. Ki tudja.

Kezével nagyjából letörölgette a port, és a még ebben az állapotában is méltóságot sugárzó műremek elé állt. Szemügyre vette magát a tükörben. Ő volt, de aztán rájött, hogy mégsem egészen. Egyrészt a régi üveg torzított is valamennyit, másrészt a kimattult foltok és a fennmaradt por is megváltoztatta a képet. Egy másik Ő volt, nagyjából ugyanolyan, mégis különböző.

Lassan felemelte a kezét, mintegy üdvözlésre. A tükörkép hűen követte a mozdulatait, ahogy leutánozta a félszeg mosolyt és a bohóckodó grimaszt is. Egy darabig szórakozott még, aztán elfordult, hátha talál még valamit. Nem úgy érezte, hogy pont ezt kereste. Csak a szeme sarkából látta, hogy a tükörkép arcára mintha fájdalmas kifejezés ült volna ki. Meghökkenten visszafordult, de nem látott semmi furcsát. Egy darabig meredten nézte, szemügyre vette minden részletét, végül úgy döntött, hogy csak a képzelete játszott vele. Ám ekkor mintha megmozdult volna a másik keze ott az üveg mögött. Ösztönösen próbálta utánozni, ahogy az lassan felemelte a kezét és elmosolyodott. Feszülten figyelt, nehogy elszalasszon egy apró mozdulatot is, bár nem értette, mi is történik. Mindketten mosolyogtak, ahogy a másik furcsánál furcsább mozdulatokat tett, Ő pedig próbálta követni. Érdekes játék volt. Most Ő volt a tükörkép, kiegészítő része annak a másiknak, aki jól láthatóan szintén élvezte, amit együtt csináltak. Mikor amaz megállt, Ő kezdte el a mozgást, a túloldali pedig másolta minden mozdulatát. Sikerült teljes összhangba kerülniük, bár hol az egyikük, hol a másikuk diktálta a mozdulatokat. Nem foglalkozott vele, hogy mindez hogyan lehetséges, egyszerűen csak jól érezte magát ebben a helyzetben. Mikor újra Ő került sorra, óvatosan előre emelte a kezét, a másik által tökéletesen követve. Lassan lépett egyet előre, és megérintette a tükröt, ahogy az is. Nem tudta, mit is várt, de biztos nem az üveg rideg érzetét, ami végül fogadta. Csalódott arcot vágott. Úgy érezte, valami másnak kellett volna történnie. Ugyanez a csalódottság jelent meg a tükörkép arcán is. Bár Ő még mindig a tükrön tartotta a kezét, amaz lassan leengedte, hátralépett és megállt mozdulatlanul. Arcáról eltűnt minden érzelem, csak nézett meredten maga elé. Ő is visszalépett, felvette a tükörképhez hasonló mozdulatlan pózt. Várt egy darabig, aztán lassan újra emelni kezdte a kezét a másik felé. Amaz viszont nem mozdult, mintha tudomást sem vett volna róla. Eltűnt az összhang, már nem tükörkép volt, nem az Ő másik része, csak egy mozdulatlan, rideg kép az üveg mögött.

Egy darabig még próbálkozott mindenféle mozdulatokkal, grimaszokkal, de eredmény nélkül. Nem tudta, hogy mi történt, ahogy azt sem érezte, hogy hibázott volna valamit. Ennek ellenére bármit csinált, a tükörkép csak állt, valahová a semmibe meredve, tudomást sem véve a jelenlétéről. Végül dühösen rácsapott az üvegre és hátat fordított. Lassú, tétova léptekkel ment az ajtó felé, onnan még hirtelen visszanézett, hátha mégis változik valami. Teljesen felesleges volt, ebből a szögből amúgy sem látta volna az üvegben tükröződő képet. A tükör ott lógott a falon, büszkén, őrizve valami titkot, ami miatt talán itt hagyták, amiért itt kellett lennie. Ahogy eljött onnan, a felvert por szép lassan leszállt, de érdekes módon nem függőlegesen, hanem a tükör felé kanyarodva, pillanatok alatt újra szürke réteg alá rejtve üveget, keretet, mindent.

Ahogy kilépett a félhomályos házból, elvakította a késő délutáni napsütés. Bizonytalanul nézett körül. Elképzelni sem tudta, hogy valójában hogyan is történt minden, de nem is érdekelte. Csak az számított, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett. Ha pedig egyszer lehetséges volt, akkor lehet máskor is. Ha itt volt egy tükör, miért ne lehetne máshol is? Csak keresni kell. Csak megtalálni azt, ahol nem az üveget érinti majd a kezével. Annyit most már tudott, hogy tükröt kell keresnie. Egy megfelelő tükröt.

Reménnyel telve indult el. Nem a letaposott részen, amerre jött, hanem a másik irányba, új csapást kialakítva…

Farkas László legutóbb a Szöveten: