Juhász Zsuzsanna: Szabadulás
Ó, én már Auschwitz felé ballagok. De jó lesz nekem Treblinka is, hátha azt már le tudom írni pontosan.
Vagy le akarom. Mert látod, ilyenkor már a kedvvel vannak a gondok. Hiába az úgy, ahogy működő izmok, hogy kisétálhatnánk a világból, mert hiába a tengernyi idő. Ha kedv nincs, bárhová, bármibe harapunk.
Közöny, ingerlékenység, acsargás lesz a sorsunk. De tényleg, mintha elátkozottak lennénk. Csak azért, hogy elértük az öregkort. Mintha partra vetett hal, az lennénk. Közel van minden jó, s mégis elérhetetlen távol.
Mert senki se meri beismerni, hogy itt vagyunk szikkadt, soványka, csak elzsírosodott nemi szerveinkkel, amikbe hormon már alig jut. A jó nemi hormonok sokfélesége és persze mennyisége, ami az érdeklődéshez kell. A beinduláshoz, nemi sikerhez, andalgáshoz, féltékeny indulatokhoz. Civódáshoz és ágybéli kibéküléshez. És ha pechünk van, akkor még a mellékvese-kérgünk is szaggatottan működik. És kedvetlen, érzéketlen fetrengünk, és nem mondja nekünk senki, hogy cortizol fáradtságunk van. Azaz belefáradtunk a mindennapi sikerre törekvésbe. Hogy minden, de minden sikerüljön, ébredéstől lefekvésig, éveken, évtizedeken keresztül.
És akkor inkább nekem Treblinka. Az elkoszolódott kabátom, cipőm. A szép kis érdektelenségem, hogy jaj, mi lesz, ha így elkerülnek az emberek. Hát kerüljenek is, nekem már nincs szükségem információkra, hogy mindenről tudjak, nehogy kisodródjak. Kívülre kerüljek, s akkor nem lesz mit ennem. Mert én már nyugdíjas vagyok, kapom a pénzt kérés nélkül is. s ha rokonaim ügyesen rejtegetnének, kapnám a számlára holtan is. Hát ezért van az a Treblinka. Ahogy a náciknak is jobb volt koszos, tetves, mindkopasz, már-már nemtelen, gennyedző, ziháló emberekkel körbevenni magukat. Hogy egyre kevésbé lássák bennük az embert. S csöpp lelkifurdalásuk se legyen a borzalmas körülmények miatt.
Én így, pontosan így leszek pária. Életjáradékos, minden kaszton kívüli. Engem biztosan békén hagynak. Én úgy tudom ellensúlyozni, hogy öreg vagyok, veszélyeztetett réteg. Csemegéje a bűnözőknek. Mert ezzel az enyhe piszkossággal engem se kirabolni, se megerőszakolni nem fognak. És remélem, elég taszító vagyok, hogy hátulról se akarjanak leütni. Mert haza kell hoznom a kiskutyát. Mindenhonnan, mindig haza kell hoznom, mert valójában ötünk kutyája. Hát jóformán egyetlen dolgom maradt a világban, hogy haza hozzam épen, egészségesen mindig. Mert öten négyfelé szakadtunk, és senkink sincs már úgy igazán, valóságosan. Csak az a sok ezer kilométer, ami megfoghatatlan, hatalmas, mint egy csizmatalp a fejünk fölött. De megy ez nekünk, áthidaljuk a hatalmas távolságot. Naponta üzenünk egymásnak, mert ösztönösen tudjuk, Susukának az a jó, ha minél többen szeretik. Hogy legyen mindig, de mindig kire hagyni. Mert mintha ez lenne az élet értelme. Hogy legyen kire vigyázni, megőrizni, ha nem is az utókornak. Hanem az utóembernek. Annak, aki utánunk érkezik erre a már százszor, ezerszer elgyászolt bolygóra.
Hát Susut haza kell hozni. Ezt a szép kis kajlafülű ürügyet az összetartozásra. És nekem kell megválaszolni a kérdést, hogy hogy van a kutya. S ehhez nektek jogotok van. Tudni, hogy hogy van, s egyszer majd, hogy hogyan is volt. Ez pedig az egyetlen kötelességem nekem. A gazdag, gerontofil, koszkereső férfiak pedig remélem, elkerülnek.
Nem vagyok elég büdös nekik.
Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: