A kelet-csehországi Ostrava Alsó-Vítkovice nevű városrészében nem állt mindig ott az a hatalmas gyártelep, amely ma híressé teszi a várost. A helyén egykor egy Dvatorg nevű kétfejű óriás élt, aki nem engedte letelepedni a környékre a menedéket kereső embereket. Folyamatosan megfélemlítette őket, néha pedig egyet-kettőt el is ragadott közülük vacsorára, hogy pecsenyét süssön belőlük. Eközben féltékenyen őrizte a föld kincseinek titkát, és senki másnak nem engedte, hogy akár csak egy unciányit is bányászhassanak belőle.
A sziléziai morvák törzsfője a legkiválóbb harcosait indította el, hogy küzdjenek meg a gonosz óriással, de mindannyian csúfos kudarcot vallottak és még csontjaikat sem tudták eltemetni, hiszen a küzdelem után semmi sem maradt belőlük. Dvatorg testén ugyanis semmilyen kard nem volt képes áthatolni; az ő fegyvere viszont egy különleges fémből készült, amelynek csak ő ismerte titkát, és amely minden másnál élesebb volt – innen eredt az elpusztíthatatlan, mágikus anyag cseh neve, az ostrý (magyarul ,,éles”).
Érkezett azonban nyugatról, Bohémiából egy elszánt cseh bajnok, egy bizonyos Vítko hófehér lovon, hogy szerencsét próbáljon. Azt állította, egy tarka, vörös-fehér sas mutatta neki az utat, amely álmában azt mondta, nagy tettet kell majd végrehajtania: ez a kockás sas ma is megtalálható Morvaország zászlajában. Vítko azonban nem hívta ki azonnal Dvatorgot, mint a többiek. Felkereste őt ugyanis előtte egy Ema nevű vénséges anyóka, aki adott neki egy kulacs mérget, amelyet egy ismeretlen, aranysárga virág szirmaiból főzőtt. Azt javasolta Vítkónak, öntse bele a mérget az óriás söröskorsójába, mielőtt az felhörpinti, és csak azt vegye el tőle, ami a legkedvesebb neki.
A hős pontosan úgy tett mindent, ahogy az javasasszony mondta. Az óriás műhelyébe lopózva elrejtőzött a hatalmas söröskorsó mögé, majd belecsempészte a mérget, amikor az éppen egyik fejével sem figyelt. Amint jóllakottan kiitta Dvatorg a poharát mindkét fejével, erős álom lett rajta úrrá, és hatalmas csattanással vágódott a földre. Vítko tudta azonban, hogy a méreg csak altató a behemót számára, ezért gyorsan kellett cselekednie. Összegyűjtötte az apró fémszilánkokat, amelyeket a földön talált, és amelyek éppen elegendőek voltak egy kardhoz.
Ezek után, pont amikor Dvatorg már dörzsölgetni kezdte mind a négy szemét, felpattant fehér paripájára és elvágtatott a legközelebbi kovácshoz. A kovács egy ragyogó és mágikus erejű kardot kovácsolt a vitéznek, aki új fegyvere birtokában már bátran indulhatott az óriás elleni harcba. Dvatorg, amikor meglátta, gúnyos kacajban tört ki, és már előre következő pecsenyéjére gondolt. Azonban hamarosan meglepetten vette észre, hogy az apró ember kardja az ő titkos ötvözetéből készült, és ettől már elakadt a szava.
Mire ugyanis bármit is szólhatott volna, Vítko pengéje kettészelte; egyik elguruló fejéből és annak darabjaiból lett a Halda Ema város fölé magasodó kúpja, a másik mérföldekkel messzebbre vetődött, egészen a mai Ostravicéig, és abból lett a Beszkidekben lévő Lysá Hora (magyarul Kopasz-hegy). Ahol az óriási test kettészakadt, véréből sebes folyam alakult ki, ami ugyancsak az Ostravice nevet kapta, amíg a város, amelyet a vidéken alapítottak, az Ostrava, azaz „Éles hely” nevet kapta a mágikus erejű penge alapanyaga után.
A hős maga is megkapta ebből a birtokból a részét, és az óriás egykori lakhelyén telepedett le, amelyet később Vítkovicének neveztek el róla. Megtudta, hogy az anyóka, aki segített neki, valójában egy koldunya, azaz varázslónő volt, akit Dvatorg megbabonázott, azonban az óriás halálával visszanyerte eredeti alakját: csinos, fiatal lány lett belőle, akit Vítko feleségül vett, hófehér paripája pedig az aranysárga virággal együtt később Ostrava városának címerébe került.
A legenda szerint a halott óriás azonban nem tudott belenyugodni a vereségbe, és szelleme Alsó-Vítkovice kihalt gyártelepén sóhajtozik és üvölt azóta is teliholdas éjszakákon, miközben néha hallani lehet, ahogy elkeseredett pörölyével az üllőre sújt, és arra van kárhoztatva, hogy egy új kardot kovácsoljon magának a bosszúhoz, ami azonban sohasem készülhet el…
A mű a szerző által megalkotott fiktív monda, amely saját úti élményeiből, valamint egyéni mitológiai kutatásaiból merítkezik, amelyeket egy előkészületben lévő kötethez végzett.
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?