Turóczi Ildikó: fughetta
Fekszem a földön, az ágyon, a padlón, bárhol, izmom ellazul, rostjaira válik. Agyam kiürül, gondolataim szertefoszlanak. Az idő megszűnik, a pillanat végtelenné válik, és lágyan lógok bele a semmibe. Gondolat és érzelem, logika és ráció – furán cseng a szó – elsuhan valahol, súlytalanul. És jó, jó a semmi. Finom leheletnyi, lágyan elegáns, törékeny csipke-csend, térben és időben végtelen lét.
Semmivé váló szavak, évek és szerepek. Ki voltam, ki vagyok? Semmivé váló kérdések. A pillanat lágy ölelése, válasz nélküli értelem, tudománytalan bölcselet… jó, jó a semmi. Szétpattanó szappanbuborék, lágyan csendülő akkord, imamalom. A kedvenc mantrám, mondád, a lótusz rejti kelyheiben. Kincsként őriztelek, elengedlek, légy szabad, térben és időben végtelen.
Kör-kereszt, ima a semmihez, a térben és időben végtelenhez, a meg nem feszítetthez, a szeretethez. Fekszem, agyam lazán hagyja el koponyám, a végtelen semmi részeként leszek tér és idő, kozmikus értelem, tudománytalan bölcselet, dallam.