Csikai Gábor: Feltétlen megálló

Arra megyek, honnan jönni szoktam,
felhők fölé, széteső napfénybe.
Világomba újabb élet robban.
Ajtaját így csukja annyi tény be,

s tárja ki ablakát annyi álom.
Vészesen fogy szívemből a tegnap,
de nem baj az, hiszen a határom
már a mában látom, ezért nem rab

végre holnapom sem. Ott élsz benne.
Kardot rád a vég hiába fenne,
hisz kezdet vagy, épp valóra váló,

párja Holdnak, gyermeke a Napnak.
Feléd lépteim lassan haladnak.
Így leszel te feltétlen megálló.