AZ ÖRDÖGNEK TETT ÍGÉRET
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen és túl, élt egy szegény cigány. Volt aztán ennek egy ágrólszakadt felesége, meg tizenhat éhes gyereke. Fájt a feje a szegény cigánynak, hogyisne fájt volna!
Akkor örült igazán a lelke, ha egy könnyűcske munkát kapott. Fizetségnek jól jött az a kevéske borsó meg miegymás.
Éppen törte a fejét, fel-alá járkált az udvaron, amikor a felesége rászólt:
– Menj már halászni, az isten áldjon meg! Azt sem tudom, mit adok ma enni a rajkóknak.
Ment hát a cigányember egyenest a Kis-Dunához. No, de hiába volt két botja, semmit sem fogott. Sebaj, majd holnap, vigasztalta magát.
De másnap sem fogott semmit. Harmadnap is szerencsét próbált. A vízből ekkor maga az ördög jött ki elé.
– Ha halat akarsz, szegény cigány, eredj haza, s hozz zsákot meg talicskát.
Mit volt mit tenni, hazasietett az ember, és hozott lóhalálában egy nagy zsákot meg egy zörgős talicskát. Az ördög pedig egymás után szedte ki a vízből a szebbnél szebb halakat. Alig fért a rengeteg hal a cigány zsákjába.
– No, és mivel vagyok adósod? – kérdezte az ördögtől.
– Nem nagy dolog az – mondta az ördög. – Add ide, ami a tiéd, és amiről nem tudsz.
– Itt a kezem, nem disznóláb – csapott a cigány az ördög tenyerébe.
Mert ugyan mije lehet neki, amiről ne tudna!
Tolta is büszkén a talicskát hazafelé. Lett nagy becsülete az asszonyánál! Az meg hálából elárulta, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Elszomorodott erre a cigány.
– Talán csak nem búsulsz, jó uram? – kérdezte a felesége.
– Már miért búsulnék! – mondta a cigányember, de közben az ördögnek tett ígéretére gondolt.
Telt-múlt az idő. Nyolc hónap múlva egy szakállas öregapó zörgette meg a cigány ablakát. Szállást kért a szerencsétlen. Odabenn éppen vajúdott a cigány felesége. Hát az öreg rátette a kezét az asszony hasára, és csodák csodája, meglett a gyerek.
Mert az öregapó maga volt az atyaúristen. Felbátorodott erre a cigány, és töviről hegyire elmesélte neki az ördögnek tett ígéretét.
– Ne fájjon a fejed, amíg engem látsz – dörmögte az öreg.
Azon nyomban megkeresztelte a gyereket, sőt, a keresztapaságot is elvállalta.
– Aztán mivel fogom én ezt kendnek meghálálni? – kérdezte a cigány.
– Jó, hogy szóba hoztad – szólt az öreg. – Ideje lenne, hogy vacsorával kínálj. Menj hát rögvest a kamrába, s hozz abból a finom kolbászból, meg abból a ropogós kenyérkéből. Aztán eredj a pincébe, s hozz a borból is egy kupával. Nem illik ám eldugni ezeket az atyaúristen elől.
A cigány nem győzött ámulni. Még hogy neki kolbásza és bora! No, de mit volt mit tennie, belépett a kamrába. Hát volt ott minden bőségesen!
Lett is dínomdánom hamarosan.
Reggel aztán így szólt a cigányhoz az atyaúristen:
– Hallod-e, te cigány, mivel szállással és vacsorával kínáltál, s ráadásul a keresztapja lettem a fiadnak, teljesítem három kívánságodat.
Gondolta a cigány, ha már lúd, legyen kövér. Kért hát egy aprócska tepsit, no de olyat, amelyből sosem fogy ki a kása, egy égig érő körtefát, amely egész éven át terem, s amelyhez hozzáragad a tolvaj, ráadásnak meg egy hegedűt, aminek a hangjára nincs, aki táncra ne perdülne.
Így is lett. Az atyaúristen mindhárom kívánságát teljesítette!
Este jött ám az ördög a gyerekért. Mondja a cigány:
– Hozom már, komám, hozom, de addig is szedj annyi körtét a fámról, amennyit csak elbírsz.
Megy az ördög a körtefához. Hát nem hozzáragad!
Erre a cigány tüzes vasat nyom a fenekébe. Megtáltosodik az ördög a fájdalomtól, s csak a pokol kapujában tér magához!
Mondja is Lucifernek:
– Hallja-e, főnök, nagyobb ördög ez a cigány, mint mi valamennyien.
Megharagszik erre Lucifer. Nyakába kapja a lábát, s már ott is van a cigány házában.
– Ünnepnap ez a mai, fenség – szól a cigány az ördögkirályhoz. – Mielőtt azonban elvinné a gyereket, koccintson velem az egészségére. Meglátja, jó kis ördögfióka válik belőle. Aztán meg az ön egészségére is innék, hisz nagy megtiszteltetés, hogy egyenesen maga jött érte, Lucifer úr.
Tetszettek a nyájas szavak az ördögök királyának. Abba is beleegyezett, hogy a cigány húzza el a legkedvesebb nótáját. No hiszen, az csak erre várt!
Úgy húzta a vonót, hogy csaknem a halálba táncoltatta Lucifert. Ráadásul a cigány felesége szögeket szórt az ördög talpa alá. Lett is annak nemulass!
Aztán csak elfáradt a zenélésben a cigány. Megörült ennek az ördögkirály. Úgy elfutott, hogy még ma is szalad.
Ennyi volt, mese volt, egy estére elég volt.
BÁTOR-FÉLE KATICA
Sok éve már annak, hogy roma fonólányok voltak Jókán, mégpedig tizenkettő, közülük az egyik Bátor-féle Katica. A fonóház épülőfélben állt. Esténként tüzet raktak mellette, körülülték, mesélgettek. A tűz sokáig pislákolt, mire lassan pernyévé hamvadt, mintha sejtette volna, hogy jól jöhet még a hamuja. Különösen a romáknak! Mert hát a roma hamut szór megigézett társa fejére, az biztosan használ a rontás ellen. Azt is tudja, hogy az ilyennel a legjobb faszenes löttyöt itatni hamarjában.
A tizenkét fonólány üldögélt a tűz körül, mesélgettek, ijesztgették egymást a víziemberrel meg a halállal, mert azoktól féltek a leginkább. Tudvalevő, hogy a víziember éjnek idején a vízbe csalja a szegény romát, a halál meg úgy jelenik meg neki, hogy emberalakot ölt, és a Múló névre hallgat. Még elgondolni is borzalom. Hát még a boszorkányok! Ha róluk esett szó, a lányok leköpdösték magukat, s fogvacogva kötöttek piros masnit a hajukba. Mert az megvéd a boszorkányok ellen.
Egy ilyen mesélgetős este jelentette ki Bátor-féle Katica:
– Én bizony még ma éjjel kimegyek a temetőbe.
A többiek hitetlenkedve néztek rá. De bizony elindult Bátor-féle Katica a temető felé. Holdvilág volt. Belépett a temetőkapun, és egyre beljebb haladt, nézelődött a sírok között. Egek ura! Amikor elütötte az éjfélt a toronyóra, egy nyitott sírgödör mellett megpillantott egy embert! Megkérdezte tőle:
– Hány óra van, öregapám?
De az ember nem felelt. Bátor-féle Katica megkérdezte tőle még egyszer ugyanazt. Megint nem felelt az ember. Amikor harmadszor is megkérdezte, és válasz akkor se jött, felmérgelődött a leány. Odament az emberhez, és csaknem mezítelenre vetkőztette. No, a gatyáját rajta hagyta. Az ember meg csak állt, akkor se szólt semmit.
„A ruha lesz a bizonyíték, hogy itt jártam” – dünnyögte magában Bátor-féle Katica.
Csodák csodája, hát nem a halált vetkőztette le?! Ej, ha tudta volna! De hát nem tudta. Feltűnt neki ugyan, hogy milyen halálsápadt ez az ember, de csak nevetett rajta, ahogyan ott állt szótlanul, mint szamár a ködben. Fogta a ruhákat, és bátor léptekkel kisétált a temetőből. Még vissza se nézett.
A többi fonólány majd’ hanyatt esett a megdöbbenéstől, amikor megmutatta nekik a ruhákat.
Igen ám, de másnap éjjel már zörgette is az ablakát a halál.
– Add ki azt, ami nem a tied! – kiáltott be az ablakon.
Megijedt a háznép! Kinéztek az ablakon, hát Bátor-féle Katica rögtön felismerte a sápadt arcú embert.
– Ez a Múló, most már tudom – mondta ijedten a szüleinek. – Tegnap éjjel találkoztam vele a temetőben, még le is vetkőztettem.
– Az Isten irgalmazzon neked, te leány – szólt elképedve az anyja. – Na de most már mindegy, nézzük, mit tudunk tenni – tette hozzá higgadtan, mert olyan asszony volt, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Nemhogy a haláltól!
Katica apját hiába locsolták vízzel, nem tudott lecsillapodni a nagy rémülettől. Ráadásul hirtelen elfogta a gyomorégés. De annyira ám, hogy a felesége már szalmát csavart a nyaka köré, mert annál jobb csodaszer nincs a gyomorégés ellen. Hej, nem ért semmit a szalma sem. Az ember csak itta-itta a hideg vizet, fogta a hasát és rémüldözött: jaj nekik! Most aztán itt a halál, kopog az ablakon, mitévők legyenek? Az asszony azonban azt mondta a lányának:
– Tégy fésűt és kést, Katicám, az ajtóba. A fésű megnehezíti a Múló bejutását, ha be akarna lépni ez az átkozott halál, azonnal erdővé változik. De ha mégis átkelne rajta, a kés majd biztosan a szívébe hatol.
A halál megtorpant, mikor meglátta a fésűt meg a kést, megfordult, és már iszkolt is. Futás közben azért néhányszor visszakiáltott:
– Holnap elviszlek a ruhával együtt, Katica!
Másnap reggelre Katica apja magához tért a nagy ijedtségtől, és már tudta is, mit kell tennie. Három rozsdás patkót vert a küszöbbe. Ám a halál jött másnap és azután is. A három rozsdás patkót nem merte átlépni, hát csak zörgetett az ablakon. A ház népe nem tudott aludni éjjelente. Törték a fejüket, mivel is űzzék el a halált a háztól, de semmi okos nem jutott az eszükbe. Végül a kártyavetőhöz folyamodtak. A kártyavető többször segített már Bátor-féle Katicán. Ha beteg volt, lerántotta róla a gönceit, s a háta mögé hajította. Ha ez nem használt, a ruhákat a putri döngölt padlójára dobta, és kisöpörte. Ez aztán mindig meghozta a gyógyulást.
A kártyavető most azt mondta:
– Ide figyelj, Katica. Amint besötétedik, menj el a paphoz. Ő majd tudja, mit kell tenni.
A leány alig várta, hogy besötétedjen, már indult is. A pap magához vette a krétát és az imakönyvet. Egyenesen a temetőbe mentek. Pontosan éjfélkor megjelent a halál, mégpedig egy szál bő gatyában. A pap krétával kört rajzolt maga és a fonólány köré, majd imádkozni kezdett. Amíg a leány a körben állt, a halál nem vihette el, mert a körbe nem tudott belépni. Ha megpróbálta átlépni a körvonalat, égette a talpát a kréta. Azt is tudta, hogy az ima végeztével már nem viheti el a leányt, se ma, se holnap, se többé soha. Hát nem csoda, ha keserű pofát vágott. Elkámpicsorodott őkelme.
Ó, ez a Bátor-féle Katica! Nézte, nézegette a halál fancsali képét. Addig nézegette, hogy rájött, ez a halál se nem olyan öreg, se nem olyan csúnya, mint ahogyan beszélik. Kicsit halálsápadt ugyan, de egészen jóképű, gondolta magában. És még meg is sajnálta! Abban a pillanatban, amikor megsajnálta, elvesztette az egyensúlyát, és kilépett a körből. Na, most már imádkozhatott a pap! A Múló magával ragadta Bátor-féle Katicát.
Amint a romák megtudták a paptól, hogy mi történt, úgy zokogtak, mint mikor gyerek születik. Olyankor azért könnyeznek, mert nem tudják, ott lesznek-e mellette, ha szenved vagy megbetegszik.
Pedig Bátor-féle Katica miatt kár szomorkodni. Nem akármilyen fonólány az, nem kell félteni. Ha már egyszer levetkőztette a halált, majd csak legombol róla valamit.
A CIGÁNYPRÍMÁS MEG AZ ARANYMENTÉJŰ KOCSIS
Volt egyszer egy szegény cigányprímás. Hogy lehet szegény egy prímás? Lehet bizony. Ez a cigányprímás messze földön híres volt gyönyörű muzsikájáról, de arról is, hogy kevés pénzért muzsikált mindig. Örült, ha a szegény emberek búját-baját el tudta feledtetni azzal, hogy elhúzta a nótájukat.
Így sóhajtott hát egy nap ez a cigányprímás, aki meggazdagodni nem akart ugyan, de a szegénységet már megsokallta:
– Édes istenem, adj egy kis munkát. Elmennék én az ördögnek is muzsikálni, csak szerezzek egy kis pénzecskét! Már megint üres a kamra, a feleségem meg egész nap engem szid, hogy nem tudok elég pénzt keresni.
Hát, amint tesz-vesz a cigányprímás az udvaron, nem megpillant egy rozsdás patkót! Ajjaj! Tudta jól, hogy az rosszat jelent. Ráköpött gyorsan, s maga mögé hajította. Csakhogy a patkó egy megpatkolt javasasszonyé volt. Ráadásul úgy elhajította a prímás, hogy telibe találta vele az ördögök öreganyját, aki a csucsogó meg a krézli receptjét jött kikémlelni odaátról. Nehogy azt gondoljátok, hogy ez véletlen volt!
Mert másnap nagy szerencse állt a házhoz. Egy aranycséza állt meg a prímás háza előtt, s nagy méltósággal leszállt róla egy aranymentéjű kocsis.
Bement a kapun, és bekiáltott a konyhába:
– Itt lakik-e a híres cigányprímás?
– Én volnék az – lépett ki az ajtón a cigányprímás.
– No hát, ide figyelj! – mondta neki az aranymentéjű kocsis. – Engem a vándorcigányok fejedelme küldött érted meg a bandádért. Szedd össze az embereidet, és már megyünk is! Még ma ti fogjátok húzni a fejedelemnek a talpalávalót a legénybúcsún.
Na erre a cigányprímás felesége is kilépett a konyhából. Csak úgy hízott a büszkeségtől. Micsoda tisztesség! Az ő ura fog muzsikálni a cigány fejedelemnek! Hát még hogy hízott volna a mája, ha a fejedelem az esküvőjére hívja a prímást. No, de ami késik, nem múlik. Azt tudta, hogy a vándorcigányok fejedelme egy hét múlva esküszik az égig erő fa alatt, ahol a vajda leönti a fejét borral, s ráadja az áldást az ifjú párra. Rá is szólt az asszony a prímásra, aki a meglepetéstől csak a száját tátotta:
– Hallod te, mit mondott az úr? Ne tátsd itt a szádat, hanem indulj, gyorsan szedd össze a bandát!
Szaladt a cigányprímás, fél óra alatt össze is szedte a bandát. Felszedelőzködtek a csézára, ej, alig fértek föl mindannyian. Nem is csoda, hisz annyi volt a muzsikus arrafele, amennyi az éhes száj, vagy mint a rosta lika.
No, de most ámuljatok! Az aranyhintó a levegőbe emelkedett, egyre feljebb és feljebb.
Visított is a prímás felesége:
– Jáj nekem, jáj nekem! Hová viszed az uramat, te aranymentéjű kocsis?!
De hiába visítozott, a hintó már olyan magasan szállt, hogy lentről csak egy madárnak látszott. A szegény cigányok úgy megrémültek, hogy egészen összebújtak. Vert a szívük hevesen, s olyan hangot hallatott, mint a csuvikbagó. Az a csuvikbagó, amit úgy kell elhessegetni, mert különben kiénekli az emberfiát.
Egy óriásfa tetején kötöttek ki, egy hatalmas kriptában. Hanem ott a cigányok fejedelme helyett csintalan ördögfiókák mulatoztak. Mint kiderült, az aranymentéjű kocsis maga Lucifer volt. Ő húzatta a talpalávalót a cigányprímással meg a bandájával egész álló éjszaka. Húzták szegény cigányok, hogyne húzták volna! Rémületükben még jobban húzták, mint jókedvükben lent a földön.
Másnap reggel ért véget a dáridó. Mielőtt az ördögök lapátra tették volna a zenészeket, hálájuk jeléül megtöltötték a nagybőgőt arannyal. No, felragyogott a cigányok szeme rögtön. Az aranymentéjű kocsis még le is szállította őket a hintón a földre.
Örült ám a cigányprímás felesége. Mindjárt meg is ölelgette az urát. Hát még hogy örült, mikor meglátta a nagybőgőt, teli arannyal! Már ki is gondolta, hogy nemcsak ennivalóval tölti majd meg a kamrát, hanem még tirke-tarka fodros szoknyát is vesz magának.
A zenészek rögtön leültek, hogy szétosszák a rengeteg aranyat. Hát amikor a zsebükbe próbálták gyömöszölni az aranyat, beletenyereltek valamibe. Ha hiszitek, ha nem, az arany lótrágyává változott!
– Hej, ez csak akkor hoz szerencsét, ha belelépnek! – sopánkodott a cigányprímás.
De bizony nem mondta többé, hogy az ördögnek is elmenne muzsikálni!
Eddig volt, így volt. Ha nem hiszed, most mondd.
(Mátyusföldi és csallóközi gyűjtés)
Fellinger Károly meséi legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?