Vasagyi Mária: Három rövid

Így szólt hozzám

Így szól hozzám: megbántottál. Az év minden egyes órájában megbántottál. Gyere, hazamegyünk.
Besötétedik, mire megérkezünk. Sűrű éj. Fény sehol. Érzem, fölém hajol. Vállamra hajtja a fejét.

Fölösleges lapoznod

Fölösleges lapoznod, fejből tudom, mondtad, és mint Chagall képén a szerelmesek, fölszálltunk az égre. Hamarost napsárga Júdea földjét jártuk, hajnali harmat lepett be mindent, mégis égett a lábunk a nagy keresésben, midőn valamivel távolabb attól a helytől, ahol a fiamat fölavatták, te láttad meg először, nézd csak, ott áll!, szóltál, és valóban, okkerszín kaftánban magányosan állt a Nyugati Falnál Jesu, fölismertük sötétkék hajáról és szakálláról, pontosan olyan volt, amilyennek többször is leírta az angyal az oltár fölött, valahányszor kérdeztük, olajbarna arcáról is beszélt, hiszen látta a sivatagban és az egész világon megjelenni, emlékszel?, úgy harminc méterre tőlünk a Nyugati Falnál várt ránk Jesu és integetett s mi visszaintegettünk és már futottunk is felé…Kérem az orgonistát, szólt föl a karzatra a miséző, de mi tovább integettünk, pedig már nem láttunk mást, csak a lámpa lengését a Végtelen láthatatlan zsinórján.

Üvegfal mögött forgószéken ül a maestro

Üvegfal mögött forgószéken ül a maestro. A mellékajtón már reggel óta ki-be járnak hozzá a piktorok és a képfaragók. Sokáig időznek nála, a maestro öreg és fáradt, már nem is figyel oda, miket fecsegnek össze a magas művészség legdivatosabb horizontjának csudaságairól. Ezalatt ő – egykor tanítvány, most szolga – a kiállítótermet takarítja, vödörben vizet hoz, mossa a kövezetet. Mondom neki, menj már be te is, nem megyek, mordul rám, úgyis tudom, hogy kizavar. Az alkotók sora elfogy, a maestro cihelődik. Félrelököm az ajtónállót, befutok hozzá, várjon, mester, van itt még egy, nem, ne jöjjön, elegem van mára, rikoltja az öreg, kénytelen vagyok könyörögni, de kérem, régóta vár, van már tán ezer éve is, hogy várakozik, kérem…, a maestro végre megunja a rimánkodást, és visszaül a forgószékre. Ő megmakacsolja magát, hagyj békén, úgysem megyek be hozzá, kiabálja, aztán hirtelen megszelídül, bevezetem és visszatérek a túloldalra, a terem csupasz falai közé. Visszanézek a forgószék irányába. Uramfia, mit látok a maszatos üvegen át!, a maestro föláll és megölelik, ölelik, talán még most is ölelik egymást! Végre kibékültek! Nincs itt már semmi keresni valóm, gondolom hangosan, és eltűnök az égi kékezüstben.

Vasagyi Mária prózája a Szöveten: