2024.05.18.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Farkas László: Világítótorony

Farkas László: Világítótorony

7 min read
A sebességtől zöld maszatba olvadnak a fák az út mentén. Erdő, végre. Felkínált, visszautasíthatatlan lehetőség. A sokadik nyiladék a fák közt, de ez most jó lesz. Satufék, szanaszét repülő kavicsok és magasba szálló por a murvás bekötőúton. Aztán a csend, csak a megkínzott motor pattogása

Az ajtók visszhangja a fejében. Nem a szavak, csak az ajtók. A sorra csapódó ajtók a háta mögött. Lakás. Lépcsőház. Autó. Más és más robaj, a felnyögő zárak indulatos búcsúkiáltása. Aztán a kerékcsikorgásba passzírozott indulat, a szemrehányóan felvonyító motor jajszava. A mindegy-utak, a bármerre, csak ki a városból, mint egyetlen lehetőség. Erőszakolt nyugalom a házak közt kanyargó aszfaltcsíkon, majd az elszabadult féktelenség a táblán túl. Határon az autónak, határon a reflexeknek. A már majdnem minden mindegy érzést még kontrollálni képes életösztön csitítja az ajtók zaját ott bent. Ócska kis mellékút, kátyúkkal bőven szabdalt burkolat. A felhők közül kivillanó lemenő nap szemvakításában lapuló gúny.

A sebességtől zöld maszatba olvadnak a fák az út mentén. Erdő, végre. Felkínált, visszautasíthatatlan lehetőség. A sokadik nyiladék a fák közt, de ez most jó lesz. Satufék, szanaszét repülő kavicsok és magasba szálló por a murvás bekötőúton. Aztán a csend, csak a megkínzott motor pattogása. Most finoman zárja a kocsiajtót, épp elég az a többi csapódás, nem kell még egy. Az erdőből próbál hozzáférkőzni a nyugalom, de még dacosan ellenáll. Nem fog ez ilyen gyorsan menni. Elindul az úton a fák közt. Valahol a csapódó ajtók zaján túl a lombok suhogása, madárdal lapul. Még nem elég erős, de próbálkozik. Dühösen rúgja a kavicsot, a por már vastagon borítja a cipőjét, nadrágját. Nem enyhül a meleg, a nyomasztó hőség csak újabb teher. Az autóban nem érezte, talán a klíma miatt. Vagy nem is volt akkor fontos. Most viszont érzi, ahogy izzadt bőrére irritálóan tapadnak a porszemek. Információk a beszűkült tudaton kívüli világról. Az erdő teszi a dolgát, nyugtat. Mintha halkulnának az ajtócsapódások. Az út végén halomba rakott farönkök. Megáll, néhányat megérint. Innen már nem árad semmi. Erőre kap benne a szomorúság. Tovább már csak egy szűk ösvény vág be az erdőbe a meredek domboldalon. Hívja, hát megy. Lassulnak a lépései, ahogy a feje felett összehajlik a lomb. Kellemes félhomály. A vízmosásoktól szabdalt utacska meredek domboldalon kanyarog. Balról a dombtetőre szökő emelkedő, jobbról a völgybe zuhanó meredély. Mámorító erdőillat, pár fokkal hűvösebb, de itt is fojtó levegő. Óvatos, tapogatódzó lépések az itt-ott aljnövényzetbe rejtőző ösvényen. Valahová csak vezet. Mintha tömörülne a fák közt a sötét. Egyensúlyba áll a kívül és belül. Nyugtató harmónia. Halványulnak az eddig odabent visszhangzó zajok. Még egy kis idő, és talán végleg elcsitulnak. Tompán puffanó, méretes vízcsepp a homlokán. Hát ez? Honnan? Felnéz az összefonódó lombok alkotta mennyezetre. Újabb cseppek, itt is, ott is. Hirtelen hatalmas csattanás, majd rögtön utána fülsértő moraj. Mint egy bevágott ajtó. Már megint. Ennyit a csitulásról. Egyre több vízcsepp mindenhol. A lomb még véd egy darabig, aztán utat enged a fentről támadó víztömegnek. A csattanás, dörgés folyamatos. Pillanatok alatt hatalmas vihar tombol. Az orkánszerű széltől egyben érkezik az addig a leveleken lapuló víz. Azonnal bőrig ázik. Az utat keresztező árkokban már zubog a domboldalról leömlő víz. Nem messze egy fa megadja magát, kifordul a helyéről, majd hangos reccsenéssel az útra zuhan. A zúgó erdő moraján is áthatol a csattanás, a dőlés közben roppanó ágak zaja. Csattanás. Már megint. Szinte fáj. A régebbiek is, ez is. Teljessé válik a sötét, szinte semmit nem lát. Csapzott hajáról szemébe folyik a víz, lába csúszkál a felázott talajon. Valamerre menni kell, de merre? Előre az ismeretlen, visszafelé először is a kidőlt fa képezte akadály. Döntéshelyzet. Pont ez volt az, amit most nem kívánt. Nyugalmat akart, élvezni a létezés olyan alacsony fokát, amit csak elérhet. A döntések, befolyások nélküli semmit. Erre tessék. Egyik menekülésből zuhan a másikba. Mert ez a vihar durva. Legalább annyira, mint amit otthagyott. Csak itt nincs becsapandó ajtó. Azokat a düh vágta be, de itt már az életösztön diktál. Tudja, hogy nem sok ideje van. Egyre jobban ömlik, a közelben újabb fa zuhan. Rendben. Akkor vissza. A bizonytalan helyett az esetleg leküzdhetőt. Nem tudta meg, hogy átjutna-e a fán. Az első lépés vízmosásban landolt. Bokájába fájdalom nyilallt, aztán a sárba zuhant. Érezte, ahogy csúszik lefelé a domboldalon. Nem ért rá azon gondolkozni, hogy hibásan döntött-e. Ahogy siklott, hempergett lefelé, legalább a fejét próbálta védeni. Bokrokon zuhant át, sár borította mindenütt, de legalább fának nem ütközött. Szerencse? Vagy az erdő jószívűsége? Mindegy is. Lassan enyhülni kezdett a domb meredeksége, már jobban tudta fékezni magát. Embernyi széles, kavicsos ösvényre zuhant. Sarat köpködve próbált felállni, miközben mindene fájt. Most már érvényesültek a folyamatos morajt kísérő villámok is. Fényüknél látta, hogy majdnem a bokrokkal borított, elnyúlt völgy alján áll. Itt már nem volt erdő. Nem tudta, hol is van igazán. Az egyetlen biztos pont az ösvény volt. Ez a másik. Amiről nem tudta, honnan is jön, hová is vezet. Most tényleg a semmiben volt, a teljes bizonytalanságban. Fontosságukat vesztették az ajtók, már ha fontosak voltak egyáltalán. Legalább most azok nem csapódtak a zuhanástól lüktető fejében. Hirtelen jött a csönd. Nagyon is hirtelen, szinte sokkolóan. Nem volt mennydörgés, nem voltak villámok, nem volt eső. Nyomasztóbb volt, mint a vihar zaja. Mint az átkozott ajtók. Didergett átázott ruháiban, fájtak a begyűjtött sebek, zúzódások. Valahová el kell jutnia. De merre? Hová? Beleragadt a néma sötétségbe. Legalább valami fény lenne. Telefon persze az autóban. Miért is lenne itt, amikor tényleg kell. Legalább világíthatna vele. Lerogyott a sárba, próbált megnyugodni. Szemét a sötétségbe fúrta, az ösvény mindkét irányába. Persze semmit nem látott. Erőt vett rajta a csüggedés. Hogy indulnia kell, az biztos. Az irány volt újra a kérdés. Bármerre is, csak a bizonytalan volt mindkettőre a felmerülő lehetőség. A szeme sarkából látta meg a fényt. Odakapta a fejét, de semmi. Már hallucinál. Van ennél lejjebb? Ám ekkor újra egy villanás. Pont arra nézett. Nem, nem képzeleg. Ismétlődő, meleg sárga villanások. Útmutatás. Menedék. Szó szerint a felvillanó remény. Az ösvény pont arra tart. Mi lehet az? Bármi is, hívja, bíztatja. Óvatosan indul, minden lépést megfontol. Sietne, de nem mer. Pedig reszket, mozdulni is alig bír. Akkor is menni kell. Ez nem megfontolandó döntés, ez az egyetlen lehetőség. Hosszú volt az út. Hol tipegve, hol négykézláb, de ment. Ment az egyetlen létező dolog felé a semmiben. Nem tudta, meddig is küzdött az ösvényen, de nem is volt lényeges. Csak a fényre koncentrált, semmi másra. A döbbenet akkor érte, amikor végre a közelbe ért. Mintha minden lépéssel a fény emelkedett volna. Nem értette, míg meg nem érkezett. Pontosabban akkor nem értette igazán. Karcsú torony emelkedett előtte a magasba. Világítótorony. Távol minden víztől. Egy mély völgy aljában. Eszement ötlet. Mégsem kereste az indokokat. Menedék. Bármiért is, de az. Nézett a magasba, már fájt a nyaka. A villogás hirtelen megszűnt. Már csak a torony sötét sziluettjét látta. A foszló felhőkön át előtűntek a csillagok. Várta, hogy újra felvillanjon a fény. Nem tudta miért, de zavarta a megszűnése. Vagy csak azért világított, hogy idetaláljon? Jobban körülnézett. A torony egy alacsony épületből szökkent felfelé. Közelebb ment. A házikó ablakaiból fény sugárzott. Továbbra is reszketett, hallotta összeverődő fogait. Körbejárta a házat, kereste a bejáratot. Valakinek kell itt lennie. Valakinek, aki segít. Az ajtó persze a túloldalon volt. Fellépett a két lépcsőfokon, halkan bekopogott. Várt. Semmi. Újabb kopogás, most már erősebben. Majd újra, most már szinte dörömbölésszerűen. Válasz továbbra sem. Lenyomta a kilincset. Zárva. Megrángatta, hátha. Nem nyílik. Lesántikált a lépcsőn, egyenesen a közelebbi ablakhoz. Benézett. Odabent nem mozdult semmi. Egyszerűen berendezett szobát látott. Középen kandalló, lobogó tűzzel. A vágyott melegség. Nem igaz, hogy nincs itt senki. Megverte az ablakot. Mintha a távolabbi sarokban árny suhant volna. Na, ugye. Mégiscsak. Újabb zörgetés. Nem mozdul semmi. Csak ne fázna ennyire. Ott bent pedig a tűz. A biztonságos meleg. Amitől elválasztja egy bezárt ajtó. De hát miért nem nyitják ki? Miért nem engedik be? Mi okból hívta ide a fény, ha nem a menedékért? Sok ostoba kérdés, amire nem kap választ. Bár a helyzetén a válaszok még nem segítenek. Újra zörget, de már csak épphogy. Csügged. Benéz a másik két ablakon is. Újra fel a lépcsőn, még egy próba a zárral. Neszt hall belülről. Zörget, kiabál. Irány újra az ablak. Már nincs fény. Csak a tűz. Az még hívogatóan lobog odabent. Vörösbe öltözött bútorok kísérteties árnyéka lebben. Hátralép, felnéz. A torony továbbra is sötét. A kitisztult égen világít a hold. Az a fény sem elérhetetlenebb. Újra körbejár. Kicsit távolabb ócska deszkákból tákolt roskadt fészer. Nyikorogva nyíló ajtó. Ahogy nyitja, egyszerűen leesik. Bevághatatlan. Belép. A deszkák résein halvány derengés. A sarokban bűzös rongykupac összehordva, más semmi. Mintha már lett volna itt más is. Továbbra is reszket. Undorodva bújik a rongyok közé. Apró meleg. Összekucorodik. Kiüti a fáradtság, elalszik… Felnéz, félhomály. De fény. Reggel van. Orrát facsarja a bűz, de már nem fázik annyira. Mindene fáj. Kitántorog. Megáll a kiszakadt ajtón. Korhadt deszka reccsen. Ragyogó napsütés. Nyoma sincs az éjjeli viharnak. Döbbenten néz a toronyra. Oldalát repedések tarkítják. Itt-ott a tégla is hiányzik. Lelombozó látvány. A ház nemkülönben. Benéz a koszos üvegen. Odabent kísérteties szürkeség. A padlón a porban összevissza lábnyomok. A kandallóban üszkös fadarabok. Kihunyt tűz. Ridegség. Mintha sosem égett volna. Azért megnézi az ajtót. Továbbra is zárva. Érzi a gerjedő dühöt. Aztán legyint. Ugyan minek? Fájdalmasan elmosolyodik. A domboldalra jól láthatóan kanyarog fel az ösvény. Ugyanaz az ösvény. A másik irány. Elindul. A fák közé bújó kanyarból még visszanéz. Pont az ajtóra lát. A bezárt, csöndes ajtóra. Ez nem csapódik. Mégis jobban visszhangzik, mint a bevágódó…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.