Dr. Wolf Gyula elismerten a legjobb gyermekgyógyász volt Szabadkán, szókimondó, szigorú, nagyon jó orvos. Privát praxist folytatott és később, a fontos esetekben mindig hozzá fordultál.
Pici baba koromban ellenőrzésre vittél hozzá. Alaposan és elégedetten megvizsgált, majd kijelentette:
– Gyönyörű, egészséges, jól fejlett gyerek. Ha a többi is ilyen lesz, tessék gyártani.
Az anyatejről, amivel tápláltál megállapította: nem tej, hanem tejszín. Eszedbe ne jusson idő előtt elválasztani. Isten ellen való vétek lenne.
A jólfejlettséget bizonyította, hogy első fogam túl korán kijött. Nagyanyám rádijesztett, hogy ez nincs rendjén. Mentünk tehát dr. Wolfhoz, aki szokásos modorában mondott véleményt: – Nézd a bolond asszonyt! Más ezreket fizet, hogy a gyerekének kijöjjön a foga, az övének meg kijött, hogy észre se vette és meg van ijedve!
Három hónapos voltam, amikor köhécselni kezdtem és újra elvittél hozzá. Így reagált: – Magának mániája a gyereket orvoshoz hordani? Mondtam, hogy egészséges, jól fejlett gyerek, tessék gyártani.
Hazamentünk, de a köhögés folytatódott. Elvittél az állami gyermekgondozóba, ahol minden gyereknek a kor „divatgyógyszerét”, a Sulfatiasolt írták ki.
Rákényszerültél, hogy újra felkeresd dr. Wolfot. Megvizsgált, és feltolta a homlokára a szemüvegét:
– Mit csinált ezzel a gyerekkel?
– Semmit. Doktor úr mondta, hogy egészséges, jól fejlett gyerek.
– Most is azt mondom. De túl fiatal ehhez a betegséghez. Szamárköhögési tünetei vannak.
Kikottyantottad, hogy voltál velem az állami gyermekgondozóba. – Ha ide hozta, minek vitte oda? Ha meg oda vitte, minek hozta ide? – tört ki a doktor.
– Sajnos nincs mindig pénzem privát vizsgálatra. Azt hittem, ott is orvosok vannak.
– Azok? Azok nem orvosok, azok állatok! – aztán kicsit lecsillapodva utasított: – Elmegy a patikába és megveszi az injekciókat. Naponta fel kell őket vennie a gyereknek. A friss levegő fontos, vigye sokat sétálni. Meglátjuk, hogyan haladunk, és megbeszéljük a továbbiakat.
Köhögési rohamaim miatt nagyon sokat álmatlankodtál mellettem. Betegszabadságon voltál, még munkaviszonyban. Tulajdonképpen a betegségem miatt maradtál ki végleg a munkából. Apu indítványozta, hiszen asztmás nagyanyámra nem bízhattátok a pici baba felügyeletét, aki ráadásul nagy betegségen ment keresztül.
A betegség visszavonulóban volt, dr. Wolf meg volt elégedve, de a további javuláshoz kellett még valami. – Levegőváltozásra van szükség. Nem muszáj tengerre vagy a hegyekbe menniük, de el a várostól, legalább harminc kilométernyi távolságra. – Hozzátette: túl nagy betegséget vészeltem át, amit tizenhárom-tizennégy éves koromban növök majd ki.
Az újvidéki tíz napos levegőváltozás a betegség minden nyomát elsöpörte, de éveken át sovány és sápadt voltam. Valóban a pubertás évei hozták meg a dr. Wolf által előlátott változást.
Persze, a kapcsolatot tovább „ápoltuk” vele. Jóval később gyönyörű őszibarackot vettél a piacon, amit nem akartam megkóstolni. Amikor unszolásodra megettem belőle egy falatot, másnapra lázas lettem. Irány: dr. Wolf, aki keresetlen szavakkal mondta meg a véleményét: – Több esze volt a gyereknek, mint magának. Ha nem kell az őszibarack, van helyette finom alma. Lényeg, hogy kapjon gyümölcsöt, azt, amit szeret.
Húgom kétéves koráig szopott. Ő is paciense volt dr. Wolfnak. Egy vizsgálat alkalmával az orvos megkérdezte: – Mit eszik a gyerek?
– Doktor úr, csak szopik – válaszoltál.
Feltolta homlokára a szemüvegét: – Mit csinál? Szopik? Maholnap a bálba viszi és szopik? Jegyezze meg: az egészséges gyerek hat hónapos koráig csak szopik, kilenc hónapos koráig kezdik etetni és egy éves korára elválasztják.
Egész életedben áldottad dr. Wolf nevét. Dr. Wolf! Most én is megköszönöm mindazt, amit értem, értünk tettél. Emléked szeretettel őrzöm!
(Egyébként a velem megélt tortúra később húgom esetében megismétlődött. Nála a mumpsszal kapcsolatban agyhártyagyulladási tünetek léptek fel. Dr. Wolf már nem dolgozott, ám egy fiatal orvos a mentőállomásról önmagát sem kímélve napokon keresztül éjjel-nappal a rendelkezésedre állt, és gondos kezelése megmentette a másik gyermeked életét is. Ismeretlenül őt is áldottad egész életedben.)
Húgom érkezése előtt egy személy a házból meggondolatlan szavakkal némi galibát okozott a lelkemben:
a testvérke miatt már nem én leszek az első és egyetlen, akit mindenki szeret.
Bizonyára szerettem volna megőrizni kiváltságos helyzetem és bár a pici baba látványa csodálatos volt, és befészkelte magát a szívembe, azt kezdtem mondogatni: egy dinárért odaadom, aki elviszi.
Diploma nélkül nagyobb pedagógus voltál bárkinél. Magad mellé ültettél és elkezdtél beszélni: – Nézd, kicsim, milyen pici! Nem tud járni, beszélni sem, csak sír. Sír, ha éhes, ha fázik, ha fáj valamije, ha álmos. Fürdetni, öltöztetni, etetni, vigasztalni kell. Mindenben segítségre szorul, hogy olyan ügyes legyen, mint te. Vele többet kell foglalkozni, hogy mindent megtanuljon, amit te már tudsz. De mi téged továbbra is ugyanúgy szeretünk, ahogy eddig!
A szavak nyomán egy pillanat alatt elmúlt belőlem minden kétség, félelem és a szívem teljesen megnyílt egy új érzésnek, ami a testvéri szeretet.
Ettől kezdve attól féltem, hogy valaki elveszi, elviszi, ellopja tőlünk. Téged is utasítottalak: – Te meg kelj fel, ne feküdj annyit! Tudod etetni, fürdetni, öltöztetni! Ne járjon ide az az asszony! (A védőnőtől is féltettem Marikát.)
Igazi testvérekké váltunk. Szavak nélkül is szerettük egymást. Hűséges játszótársak, gondoskodó iskolatársak, igazi barátnők voltunk. Megosztottuk a jó falatokat, a ritka nyalánkságokat, kicsi és nagyobb titkainkat, örömünket, bánatunkat.
Ha olykor megbántottuk egymást, a lelkünk mélyén magunknak fájt jobban, és igyekeztünk kijavítani vagy megbocsátani a sértést.
Az édesanyaság mindenképp vízválasztó volt az életedben, mert személyes sorsodhoz társult a miénk, az enyém és húgomé. A visszaemlékezést a magunk életrajzával kellene kiegészíteni egy átfogó kép érdekében, de erre nincs sem mód, sem szükség.
Fiatal éveid és a kezdeti anyaság elbeszélésekből született emlékek. Eszmélésünk után magunk is tanúi lettünk a történéseknek. Hirtelen villózni kezdenek a pillanatok, epizódok, amelyekből közös éveink épültek…
Ha az ősz télbe fordult, a hideg időjárás miatt többet voltunk a meleg szobában, mint a szabadban. Mesék, versek szegélyezték az estébe hajló, tűzfényű délutánokat, a platnin forgott a papírkígyó, és készült a papír-falucska, templommal, házakkal, gesztenyésnénivel, Dugó Danival. Papírból legyezőt, csákót, poharat, hajót hajtogattunk és bár „kés, villa, olló, nem a gyerek kezébe való”, papírcsipkét is alkottunk. Kerek, pirulás papírdobozokból és spárgából telefon készült, ami működött!
Mondókák, találós kérdések, nyelvtörők keringtek a lámpafényben, bogarásztuk Az Én Újságom betű- és képrejtvényeit, előkerült a társasjáték, ami felszólított: „Menjünk Jézuska szívéhez”. Ha gyertya égett, árnyképeket vetítettünk a falra, és megtanultuk ujjainkkal elmutogatni az ábécé összes betűjét.
Este, ha lefeküdtünk és hideg volt az ágynemű, hátammal a hátadhoz simultam, mert olyan kedvesen indítványoztad: – Bújjunk össze, mint a szegényember malackái! … – és közösen elmondtuk az esti imát.
Szerettük a hosszú sétákat havas, téli délutánokon, amikor úgy meséltél a vágyott családi házról, hogy minden helyisége, bútordarabja, ékessége kirajzolódott előttünk. „Ha majd nyerünk a sorsjegyen…”
(Álmaidból nem lett családi ház, de a Borovo utcai lakás megvalósult. Magas, nagy szobáit két gyönyörű kandalló fűtötte. Karácsonykor reggel és délután is begyújtottál, hogy az összenyitott szobákban egyformán kellemes meleg legyen a szentestei vacsora idején. Húsvétkor a reggeli napfény betáncolt a nyitott ablakokon, a fák aligzöld rügyei között, fényfoltok mozogtak a szép, nehéz bútorokon, képeken, dísztárgyakon.)
Tavasztól őszig más volt a délutáni séták szelíd bája. Elnassoltunk egy-egy Vinczer-féle mignont, kornetot, esetleg törmelék csokit, nápolyit.
A nyárhoz palicsi, Száva-menti, tengerparti nyaralások kötődtek, szabadság, víz, napfény, játék. Közben múltak az évek, a játékokat óvoda, iskola váltotta fel. „A ti dolgotok a tanulás”, mondtad, és vállaltad mindazt, ami a családi élet tartozéka. Nagyanyám sokáig főzött, meg varrást vállalt – ebben te is segítettél –, de minden egyéb házimunkát is te végeztél a bevásárlástól a takarításig, meszeléstől a kézimunkáig, őszi dunsztolástól a kézi mosásig, szenes vasalóval történő vasalásig.
Erős, bátor, egyenes voltál, nem néztél le senkit, ugyanakkor tisztában voltál a saját értékeiddel. Ápoltad a rokoni- és jószomszédi kapcsolatokat, de a családod volt számodra az élet értelme. Bármi gond adódott, tudtál megoldást találni, dönteni. Nehéz és jó döntés volt, hogy magyarul tanultunk, hogy gimnáziumban folytattuk. Te annak idején lemondtál a lehetőségről, nekünk megadatott.
A sikereink ott csillogtak a szemedben. Sok-sok örömtűz volt: ballagás, érettségi, pályaválasztás, diploma, munkavállalás, párválasztás, eljegyzés, esküvő, az unokák, majd a dédunoka érkezése.
Közben voltak fájdalmas veszteségek, távozások: édesanyád, testvéreid, apu, Marika…
Azt hittem, a gyász terhe elegendő, nem lehet azt munkával tetézni. Átvettem tőled a házvezetés gondjait, és csak jóval később jöttem rá: tévedtem. A munka változatossága másra irányította volna a gondolataid, tompította volna a fájdalmat.
Ekkor már rég nyugdíjas voltam, több időm volt. Újra összedolgoztunk: közösen főztünk. Borsót, zöldbabot, gombát, fokhagymát pucoltál, leszedted a petrezselyemlevelet a száráról, csipedettet csináltál. Lementünk egy-egy fagyira, ültünk a parkban, kimentünk taxival Palicsra, kirándultunk a Kiserdőbe. Vittünk uzsonnát is. A nagy tölgyfa alatti padon ültünk, miközben gesztenyék, makkok hullottak körülöttünk.
Azon a karácsony másnapján azt mondtad: újra furcsán érzed a szíved… Most nem volt elég a gyógyszeres segítség, kórházba kerültél. Naponta háromszor bementem hozzád, a nővérek megengedték, hogy este sokáig veled maradjak. Még mindig beszélgettünk, ahogy eddig bármikor.
Aztán váltakozva hol itthon, hol kórházban voltál.
Itthon a mackó ott ült az ágyad végében, vigyázott rád, amíg valami miatt vagy valamiért rövid időre kimentem a szobából.
Januárban mimózát találtam a piacon, vettem neked egy csokorral. Két kezed közé ölelted a virágot, szelíden, szeretettel, ahogy az arcom szoktad, amikor föléd hajoltam.
- február 4-e, szombat este fél nyolc volt… Akkor, Villő…
Szerdán ott álltam szálfaegyenesen a tengernyi hó alatt álmodó sírkertben, míg folyt a szertartás. A könnyek vártak. Még nem gördültek le az arcomon. Még nem éreztem azt, amit azóta állandóan: soha nem múló, pótolhatatlan hiány vagy az életemben…
Havas, jeges, csillogó február volt. A fehér világ fölött az eget szürkésfehér hófelhők takarták.
A fáma úgy tartja, hogy az eltávozott másnap várja ittlevőit…
Ott álltunk másnap a ránk hulló csendben, elmúlt percek emlékeivel.
Amikor elindultunk, váratlanul szétnyílt a felhők kárpitja és megvillant a Nap…
Ott és akkor mindannyian ugyanazt éreztük: ez megint egy Csoda…
A Fény, aki voltál, odaátról jelzett: ”A szeretet soha el nem múlik”…
Köszönöm, Mömö…
Szia, Anyu…
Vége
Földi Erzsébet Mömö című visszaemlékezésének előző darabja a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?