Csikai Gábor: 2. Metamorfózis

ott lakom én elhullani kész táján a világnak,
megkötözik kezeim nem várt csöndek, ropogó hó
tiszta reménye, fehér éj csillagos ébredezése,
s bár szabadulni szeretnék, harcom mégse hagyom nem
várt hajnalra, hiszen már régen enyém az, az árnyát
itt hordom születésem reggele óta, szerintem
mind a halálig is elcipelem majd, ez felelősség,
mit nem dobhatok én el, dúljon száz csata hát bent,
tépjen az ágyúszó fájó húsomba, a lelkem
mélyéből robbanjon most ki az élet, a játék
elkezdődött hát, s félek véget sosem érhet,
megtépázva remélem a fény újjászületését,
és hogy vak napom ébresszen majd fel soha el nem
múló reggeleken, ezzé leszek én, töredezve
sem zúgok le az ég magasából, bátor a lecke,
melyből rég megtudtam az életet és a halált is,
mégsem hallottam még róluk túl sokat, ábránd
lett a tudás, így lassan eloszló szent tüze kormát
nem keni arcomon el kusza árnykép, ajtaja nyárnak
rám nyílik lassan, majd forrni akar feledésen,
lélegzésen túl az enyészet, hát hagyom ismét
tűnni az álmát, így zuhan egyből kósza hitembe
újra a kérdés: lesz feledés is vagy csak a játszmát
tépi ki szívemből ez a láncos, tétova végzet?