Csikai Gábor: 1. metamorfózis

bennem vándorol egypár dal még, vérereimben
úgy oson el, mint dúlt hajnalban az éj, ha a Nap jön,
és lassan melegíti a Földet, felveri alvó
titkait álmos létdaraboknak, mik sosem éltek
még, csak kis parazsak, vélt tűzből rég kiesett fény
most született katonái, s mégis létdarabok,
így úsznak tova vérereimben a dallamok, és így
hallom néha a ritmusukat, füleimben a taktus
feldobog, épp úgy, mintha a szívem ritmusa volna,
ősi zenék ezek itt, és mégis vérteli újak,
ennyi, amit tudok adni, ne is várj többet, az élet
így ébred bennem, s így lobban a hajnali égig,
míg én arra gyaloglok, hol nem járt soha árnyam
és fényem sem, bár kérdéseik itt a szememben
mégis elábrándoztak, a tájak rőt ragyogását
így hordom ma magamban, és hogy holnap is így lesz,
arról nem tudok én még semmit, megpihenek hát,
és várom, hogy megváltozzon körben a táj és
megváltozzon bennem végül a reggeli csönd is,
nem zúgó zajjá kell lennie, nem születéssé,
éppen elég ha lehulló szédület égeti kissé,
és amikor majd békén újra elalszik az éjben,
átölelem, s nem hívom többé titkai árját