Nagy Csaba

Nüánsznyi semmi

Bence Erika

Megjelent már a Miért rossz? rovatban az a költő, aki akkor is jó verset ír, ha rosszat akar, s a verse azért rossz e kontextusban, mert meglehetősen jó. Ehhez egy, a múlt század nyolcvanas éveiből ismert anekdota társítható.

Tito elvtárs halála kellőképp „megrázta” a térség kisebbségi irodalmát is. Sorra jelentek meg a nagybetűs Elnököt gyászoló irodalmi mellékletek. Sok jelentős költővel irodalmi műhelyében, kénytelen volt megtenni e gesztust a tér avantgárd folyóirata is. Néhány évtizeddel később egy tudományos tanácskozás szekciójában valakinek eszébe jutott a politikai rosszvers témáját feldolgozni. Így került reflektorfénybe az említett kiadvány. És itt elakadt a szellemesnek mutatkozó előadás. A bemutatott versek ugyanis egyáltalán nem voltak rossz versek. Valaki fel is tette a kérdést. A kiváló költő parancsra is csak jó verset tud írni? Akkor nem volt válaszom. Most már azt mondanám, nem. Csak az igazán jó költő az adott kényszerhelyzetben is hiteles nyelven szólal meg. A versbeszéd mögött mindig ott feszül a valóság. Leginkább az ironikus távolságtartás révén.

Rovatunkban aztán bemutattuk már a Széplélekné-típusú versíró zengzetes alkotását is. A hangja maga a lelkesedés, miközben az élet szépségét ünnepli; verse csupa „virág és világ” – bár ragrímei mögül ordít a hazugság. Általában idézetrovatok giccses képeit használja illusztrációként verseihez.

A szerkesztők rémének számít továbbá – a jegyzetíró Cs. G. által – „bölcselkedő bácsi”-típusnak nevezett verselő, igazi Csikorgó, aki közhelybölcsességeket olvaszt „ótvar” klapanciákba, s míg Szépreményűné azt nem érti, hogy miért nem jó a verse, hiszen „olyan szép”, a bácsi meg azt, hogy miért nem, ha „igaz”, és „ilyen élet”. Ő az egyik legveszélyesebb „elem”, mert meggyőzhetetlen és nem fogad meg semmilyen tanácsot. Az elmarasztaló recenzióhoz írat azonnal egy másikat valamelyik vidéki kézimunkázó irodalmi szakkör nyugalmazott irodalomtanárával, óvónénijével, aki megnyugtatja, hogy B. E. szerkesztőasszony egy „ballipsi sorosbérenc”, nem kell adni a szavára, „Béluskám” csak írja nyugodtan tovább a verseit, „nem baj, ha közhelyesek, mert az élet is ilyen”. Ha azt hiszik, hogy kitaláltam, tévednek.  A Miért rossz? rovat könnyfakasztóan röhejes versei, szerencsére, nem ilyen módon jöttek létre, nem így kerültek a Szövet felületére: Csikai Gábor költő humorát dicsérik.

És akkor itt van a mai „rossz vers”. Nagy Csaba munkája egy újabb rosszvers-változatot mutat be. Látszólag nincs is vele semmi baj. Egészen „modernül” hat. Nincsenek sem erőltetett, sem bukdácsoló ragrímei. Formázása korszerű. A lírai alany beszédmódja kiegyensúlyozott. Nem is giccses, s nem is túlzottan közhelyes.  Mi a baj vele mégis? Hogy semmi köze a lírai beszélő világához. Általánosságokat mond, nem hatja át egyedi létérzés, egyéni érzelmi telítettség vagy látásmód.

Ez az a verselő, aki sötét múltról, nagy szomorúságról, a lélek magányosságáról beszél, de csak beszél. Sorai mögött nincs valódi átélés, belülről fakadó szomorúság. Fogalma sincs igazi tragikus léthelyzetről, meghasonlottságról, s hogy azt hogyan jeleníthetni meg, milyen eszközökkel. Ez az a költő, aki azt hiszi, hogy ha verssorokra tördelt szövegét teleírja olyan szavakkal és szerkezetekkel, mint „sötét múlt”, „magányos lélek”, „összetört szív”, akkor az már költészet, méghozzá komoly. Kedvenc szavai közé tartozik a „csend”, a „lelkem”, az „árulás”, az „elhagyatottság”, s folyton rejtélyesnek tűnő, ködbe vesző „múltam”-ra utalgat. Nem érzékeli a versbeszéd és a gondolatritmus szabályait, ezért a látszólag egyenletes ritmust a szövegkörnyezetből kirívó szavak akasztják meg, mint itt a „periféria” és a „nüánsz”.

Nagyon fontos hát az önkritika és az önreflexió a versírásban. Nagy Csaba munkája erre hívja fel a figyelmet.