Az emlékkönyvedben 1945-ből származik egy orosz katona bejegyzése.

A Vörös Hadsereg alakulatai egy ideig Szabadkán állomásoztak. A „felszabadítók” nem arattak osztatlan sikert. A nagyrészt egyszerű, helyenként primitív emberekből álló katonaság kívül esett az itt megszokott kultúra körein.  A lakosság sokszor megmosolyogta őket, sőt, gúnydalokban örökítette meg jelenlétüket.

A katonáknak hely kellett, beszállásolták őket privát házakba, így a Szulovszki házba is jutott belőlük.

Amíg még ott voltak, legendás epizódokat éltetek meg egymással.

Például hoztak halat, nagyanyámnak meg kellett főznie. Jól sikerült ebéd volt, elvitték, megették, nem kritizálták. Az persze nem derült ki, hogy nagyanyám megvámolta a kosztot és félretett belőle saját részetekre.

Máskor azt kérték tőle kézzel-lábbal mutogatva, hogy vágja le és főzze meg a „kukurikút”. Nagyanyám, szintén kézzel-lábbal elmutogatta: nem lehet, az a házigazdáé! Kiszaladt a konyhába és behozott nekik egy szakajtó krumplit: – Ezt levágom, ha akarjátok!

A fiúk lemondóan beleegyeztek. Aznap jó magyaros krumplilevest kaptak ebédre, sok pirospaprikával, amit kenyérrel fogyasztottak, és veszettül köhögtek, krákogtak hozzá.

A külső szobát egy ideig orosz katonák lakták, ti pedig a belső szobát használtátok.

A külső szobában volt a falióra, ovális számlappal, római számokkal. A mechanikus szerkezet jól működött, a körtéket lánccal kellett felhúzni, a sétáló „tiktakolva” járt. Az óra egy ütéssel jelezte a fél órát, valamint az egész órák számát.

A katonák közt volt egy egészen fiatal, gyermek-forma fiú, aki most látott életében először ilyen szerkezetet és nevetett az óra ütésein. Felettese idősebb, megfontolt ember lévén leintette: – Mit nevetsz? Éjszaka fekszem az ágyban és üt az óra. Sötétben is tudom, hány óra van.

Aztán eljött a nap, amikor az orosz katonaság elvonult, ti pedig részesei lettetek a felszabadulásnak.

Továbbra is a péküzletben dolgoztál, egész nap vágtad, mérted, osztottad a kenyeret, fájtak a csuklóid, mert meghatározott dekányi volt a fejadag, amit jegyre kaptak az emberek. A jegyek parányiak voltak, fel kellett őket ragasztani egy kartonlapra. Ezt a munkát éjjel tudtad elvégezni és nagyanyám is belesegített. A begyűjtött jegyek alapján számolták el a forgalmat, az eladott kenyérmennyiséget, illetve a bevételt.

Ebben az időszakban rendszeresen jelentős többletet tudtál megvalósítani. A kenyér szétmérésére mindig plusz kenyérmennyiséget kaptál, s ha ebből kimaradt, azt jegy nélkül, pénzért lehetett értékesíteni. Havi fizetéseden felül annak a negyed részét mellékesen megkerested, amivel viszont nem kellett elszámolnod.

A pékek bejártak hozzád az üzletbe. Rongyoslepényt készítettek neked, volt hozzá libazsír vagy sonka, krigli sör vagy pohár bor, és vidámság, ami odahaza hiányzott.

Joso raktárnok sok-sok vicc és vicces helyzet előadója és megteremtője volt, néha kicsit szabadszájú, de attól még jópofa.

– Gyereket csinálni nem kunszt. De csinálni és nem csinálni…

A felszabadulás után Oroszország csodaországgá avanzsált.

– Oroszországban ha megszületik a gyerek és nem fiú, mars vissza! Fél óra múlva jön a gyerek… (fiú)

A kenyérért sorakozó asszonyok néha meg akarták verni a tréfamestert.

Mivel sok hiánycikk volt, Joso jó hírrel érkezett. – Rózsika! Akar olcsó almát?

Te jól ismerted őt, tudtad, hogy nem kell komolyan venni. – Nem akarok.

– Hát olcsó fát?

– Azt sem…

Manci, kedvenc unokatestvéred jelen volt és kapva kapott az ajánlaton: – Én akarok!

– Akkor már ketten akarunk…

Egy zsidó (?) zenetanár, Mahagóni úr (ragadványnév!), aki deportálásból jött haza, lelkiállapota érthető módon ingatag volt, lakásgondokkal küszködött és érdeklődött: – Tud valaki lakást?

Joso kész volt a válasszal: – A Szent György templomnál egy magányos vénlány ad ki szobát. Ha nem hajlandó, maga csak erőszakoskodjon!

Mahagóni úr, hosszú, ősz hajával, alacsony, púpos termetével, kicsit bolond modorával megérkezett és követelőzött a kiadó szoba ügyében, mire a vénlány szomszédjai vasvillával űzték el.

Amikor a kárvallott Josót hibáztatta a történtekért, ő letagadta, hogy bármi köze volt az eseményekhez.

Naponta sorok álltak kenyérért, viszont a munkások időre mentek dolgozni, nem várhattak. Ha beléptek az üzletbe, félreálltak. Ismerted valamennyit, tudtad a körülményeiket. Kiszolgáltad őket soron kívül.

Állandó kuncsaftod, Bővíz Piros megjegyezte: – Nna! Mi eljöttünk otthonról, mikor a disznó megbúgott, és megfial, mire hazaérünk! Ez meg csak odaáll, megkapja, aztán már megy is!

Persze, nem volt ez komoly neheztelés, mindenkinek volt gondja-baja. (Piros nénit magam is ismertem, sokszor találkoztunk vele a városban. Ti mindig hosszan és jót beszélgettetek.)

A felszabadulás hozott magával dolgokat, jót is, rosszat is. Például Amerika jóvátételben küldte az UNRA csomagokat a katonaságnak, ők pedig a felesleget eladták a lakosságnak. Mindkét fél jól járt.

Anya és Szulovszkiné gyerekkocsival kimentek vásárolni a kelebiai kaszárnyába. A csomagokban konzervek, tejpor, sárga sajt, csokoládé és más édesség volt. (Ez a speciális fajta sárga sajt kisiskolás koromban még jelen volt az iskolai uzsonnák sajtos szendvicsén.)

A Fuderer üzlet államosításakor elvitték a bolt teljes felszerelését, még a polcokat takaró, kenyereket védő függönyöket is. Dr. Munk Artúr, aki téged már a Bányai üzletből ismert, itt pedig hozzád járt kenyérért, megjegyezte: – A legyek jólaknak a Megyeri bácsi szemétdombján, aztán eljönnek a Rózsika kenyereire.

Dr. Munk egészen konkrét segítségre vállalkozott veled kapcsolatban. Saját szemével kísérte a munkanapjaid. Látta, hogy sok munkával kell megbirkóznod és helyén az eszed és a szíved. Úgy döntött: megérdemelsz egy kis üdülést, pihenést. Minden orvost megdolgozott, minden hivatalos papírt elintézett, hogy a szlovéniai Laskón tölthesd a szabadságot, ami ellenében csak kétszáz dinárt kellett befizetned.

Odahaza jóhiszeműen és naivul előálltál a lehetőséggel, ám nagyanyám és Ilus lehurrogtak: az elmúlt hónap közös költségeihez szükség van a fizetésedre, nem sajátíthatod ki csak a magad részére.

Lemondtál hát az üdülésről, a papírokat visszaadtad dr Munknak, aki kevés híján szájtátva nyugtázta érthetetlen magatartásod.

Az új idők új szelei más higiéniai követelményeket támasztottak. Bevezették például, hogy az üzletekben kötelező a köpőcsésze jelenléte. Még a kenyérüzletben is. Te megoldottad a problémát: az új „bútordarabot” bevágtad a pult alá. Amikor számonkérték tőled a hiányzó eszközt, befeleltél: – Ez kenyérüzlet! Itt ne köpködjön a vevő! Köpjön, mielőtt bejön, vagy köpjön, amikor kimegy!

Ilyen és hasonló befeleléseid gyakran előfordultak, helytállók, olykor viccesek voltak. Már apu felesége voltál, apu pedig a kenyérgyárban dolgozott. Dr Stein Pista orr-fül-gégész ismerte ezeket a körülményeket, épp ezért tette szóvá: – Milyen kenyereket sütnek a gyárban? Akkora lyukak vannak benne, hogy nem lehet megvajazni. – Hát a lyukakat a doktor úr ne vajazza meg! – válaszoltál lelkinyugalommal.

Talpraesett lány voltál, anyagi háttér nélkül, aki csak a két keze munkájában bízhatott és eszerint alakíthatta a jövőjét. S bár igencsak rádupláztál a kívánt tartásra, büszkeségre, többen forgolódtak körötted és szívesen udvaroltak volna.

Kurai órás bátyja például azzal próbált elkápráztatni, hogy elegendő pénze van finom holmikra. A rajta levő ing anyagát két ujja közé csippentve bizonygatta: – Látja Rózsika? Ez ing!

– Látom, hogy nem gatya! – hűtötted le.

Ugyanez a lovag másik alkalommal két színházjegyet váltott és randevúra várt a színház előtt. Eszedbe se volt beülni vele az előadásra. Gizi barátnőddel tisztes távolságból, a városháza sarkáról figyeltétek az izgatottan várakozó fiatalembert. Csinos volt, sötétkék öltönyben, piros szegfűvel a gomblyukában sétált fel-alá, de hiába várt.

Másnap bement hozzád a boltba és megpróbálta számonkérni távolmaradásod okát.

– Rózsika! Tegnap két jeggyel vártam a színház előtt, de nem jött.

– Miért nem ült két székre? – vágtad ki a választ.

Harmadik próbálkozása egy este egészen a Szulovszki házig, otthonod ablakáig vezette. Bekopogott, remélve, hogy te nyitod ki a becsukott spalettát. Nem így történt. Nagyanyám tette.

– Ki az? – kérdezte, de nem kapott választ.

A dolog másodszor is megismétlődött: kopogtatás, spaletta, semmi válasz.

Harmadszor nagyanyám cselhez folyamodott. Ott maradt a csukott spalettánál, de kezével tartotta, hogy adott pillanatban rögtön kinyithassa. Felhangzott a kopogás, nagyanyám kivágta a spalettát és már pörölt is nagy garral: – Te szemtelen disznó! Kérdezem: ki az? és nem szólsz egy szót sem? Takarodj innen!

Kurai úr a falhoz lapulva óvakodott minél messzebbre kerülni a helyszíntől és a fogai közt nem illendő szavakat szűrt: – No, b…a meg a szent!

Igaz, hogy háztulajdonos volt, de ennek ellenére nálad nem volt szerencséje.

Nikola, a bunyevác rőfös legény válása után próbálkozott, sikertelenül.

Zsámboki Jóska a kenyérgyárban dolgozott, nős volt, de megözvegyült, akkor próbált hozzád közeledni.

Egyetlen közös sétátok alkalmával az aluljáróig egész úton te szövegeltél. Visszafelé megpróbáltad a férfire bízni a témaválasztást, de a Kakas iskoláig egy szót sem szólt. A társalgásra képtelen özvegy nem volt vonzó számodra.

A kenyérgyár igazgatója, Gergő is szerette volna tenni a szépet, de az ötlet csak a felesége halála után jutott eszébe. Már másnap bejött az üzletbe és megkért: zárás után ne menj haza, szeretne veled beszélni. Sejtetted, miről lesz szó és elszeleltél. A délutáni nyitáskor Gergő beült a boltba és ott várt zárásig. Te ekkor már ismerted aput, sőt, elígérkeztél neki.

Gergő megpróbálta befolyásolni a döntésedet: Gyuri nem törtető, mindig kis tisztviselő marad, ő pedig a gyár igazgatója, csillaga emelkedőben van.

Nem hatottak meg a meséi, hamarosan férjhez mentél apuhoz. (Gergő is ott volt a lakodalomban, veszettül mulatott és szórta a pénzt.)

Volt egy fiatalember – nevét nem jegyeztem meg – aki nagyigényűnek gondolt és nem mert nyilatkozni. Házasságkötésed után bánkódott, hogy nem próbálkozott. Édesanyja mesélte el neked a történetet, amire válaszoltál: – Miért nem szólt? Legfeljebb kapott volna egy kosarat.

Dózsa levelet írt, szentképet rajzolt mellé, de végül lemondott a tervéről.

„Pereces” is pék volt, szerette volna, ha elfogadod a közeledését, de nem volt esélye.

Blaško péket még Fudererné próbálta hozzád édesíteni, azonban neked eszedbe se jutott hozzákötni az életed.

Régen volt az a valaki, aki lehetett volna, mégsem az lett…

Nem gondoltad, hogy bármiről lekéstél.

Lassan beindult az új ország működése, zökkenőkkel, de haladt.

Egy húsvét vasárnap kora reggel például kivezényelték a dolgozókat a téglagyár vidékére, ahol egy hatalmas földhányást kellett kicsit távolabbra átlapátolni. Lázadó természeted átlátta a munka értelmetlen voltát, a lapátot odatámasztottad a földbucka oldalához és odaszóltál a társnődnek:

– Én most hazamegyek. Te meg, lapát, dolgozz, ha akarsz…

A gyárban a pékek készségesek voltak hozzád, alkalmi ünnepségeken hoztak virslit, sört. Becsültek és szerettek, mert mindig tiszta, szorgalmas és szókimondó voltál.

Ismerted őket, munkájukat, mindennapjaikat. Előfordult, hogy egyiket-másikat rendreutasítottad, ha valami buta dolgot művelt. Egyikük például szőrös mellkasára ragasztotta a burektésztát. Megfeddted:

az más emberek eledele lesz.

Egy másik pék villámlás idején kiszaladt az udvarra. – Ide csapj! – hívta ki maga ellen az égiek haragját. Hatalmasat dördült az ég, mire inába szállt a bátorság, gyorsan eltakarodott.

Egyik közülük bíróságra került, mert a vevő svábbogarat talált a kenyérben. A „corpus delicti” ott volt közszemlén. A pék a kezébe vette, aztán bekapta és lenyelte. – Ez mazsola! – mondta, miután eltüntette a bizonyítékot.

A Fuderer üzlet előbb Pekarska zadruga néven szerepelt, majd a Jedinstvo kenyérgyárhoz csatolták. A kenyérgyár épületében, épp a sarkon kenyérüzlet működött. Amikor ide kerültél dolgozni, nehezen szoktad meg az új helyet. Mögötted szinte állandó jelleggel dübörgött a dagasztógép, csak egy fal választotta el az üzletet a pékségtől.

Néha át kellett szaladnod a pékségbe. A legények éppen beszélgettek. – Bármilyen jó is az a bableves, és ha százszor is szeretem, de minden nap csak megunom.

Éles eszeddel rögtön kapcsoltál, hogy a férfiak asszonyokról alkotott véleményét csípted el. Befeleltél nekik is: – És mit gondolnak? Maguk nem bableves minden nap?

Az emberek kicsit elröstellték magukat, zavartan próbálták eltusolni pironkodásukat: – Maga, Rózsika, csak menjen az üzletbe! Majd odamegyünk a rendelésért.

Az épület belső oldalán, az udvarban volt a „trepni”, jó térdmagasságú, fából (vas, beton?) készült emelkedés. Mellé álltak be a kamionok, így, a magaslatról könnyebb volt a zsákok ki- és berakodása.

Borsos Guszti – mellesleg bokszoló – hatalmas erejével ötven kilós zsákokkal olyan könnyedén lépett fel-le a trepniről, mintha sima járdán lépdelne. Bokszmeccsei vasárnap voltak, hétfőnként gyakran törött orra látványával szórakoztatott, amit nem fogadtál kitörő örömmel.

A kenyérgyár a sarki üzlettel egyetemben Šibalić úr tulajdona volt az államosításig.

Te ott forgolódtál az üzletben, szép voltál, fiatal, ügyes, cserfes, természetes, hogy szívesen pihent meg rajtad a férfipillantás.

A gyárban dolgozott leendő édesapám, Barbulovics György, kitűnő társaival, Ratkoval, Stevoval, valamint Tibor fivérével. Háborúval és orosz fogsággal a háta mögött arra gondolt: ezzel a lánnyal talán el tudná képzelni az életét. Beszélgettetek, ismerkedtetek, először munkaügyek, majd személyesebbé váló okok kapcsán, sétáltatok, moziba mentetek. Aztán egy napon eldöntöttétek, hogy vállaljátok a közös életet.

Már felíratkoztatok a Szent Kereszt plébánián, Csipak Ferenc esperes úrnál. Apu reverzálist adott, hogy születendő gyermekeiteket katolikus hitben nevelitek.

Voltak „jóakarók“, akik a házasságot megpróbálták meghiúsítani.

Joso azzal a hírrel érkezett, hogy apu egy hajdani nőismerőse azt híreszteli: gyereket vár. Te hidegvérrel válaszoltál: – Az ő baja. Én férjhez megyek Gyurihoz.

Elek Kovács Cilka szerint apu nem volt férfiszépség, milyen csúnyák lesznek majd a gyermekei. Eleresztetted a füled mellett a megjegyzés, amit viszont nagyanyám frappáns módon kiiktatott: – Ha maga, Cili, nem ment férjhez, ne avatkozzon mások ügyeibe.

Kulitsnét, aki a Szulovszki házzal átellenben, saját házban élt, érdekes, színes egyéniségnek ismerte a környék. Éveken át kedvese volt egy jónevű, tehetős ügyvédnek. Az vette számára a házat, ezen felül húsvét és karácsony táján mindig nagy puttony ajándékot küldött a bolti segéddel az asszonynak. A csomag csupa különlegességet, delikateszt tartalmazott: kávé, tea, süvegcukor, csokoládé, rum, konyak, mazsola, dió, mogyoró, mandula, déli gyümölcs. Amikor a férfi korosabb lett, férjhez adta Mariskát (?) egy rendes, becsületes emberhez, Kulitshoz, aki nem volt büszke vagy rátarti, sőt, nagyon megértően kezelte felesége előéletét. „Jobb a járt úton, mint a járatlanon“ zárta le a csodálkozók utalásait.

A későbbiekben – valahányszor az ügyvéd tisztelgő látogatásra érkezett hozzájuk – egy idő után tapintatosan magukra hagyta az egykori szeretőket.

Kulitsnénak jól ment a sora, cselédet is tartott. Egy alkalommal túrós rétest sütöttek. A cseléd kivette a lerniből (?!) a friss finomságot és lerakta hűlni a konyhakőre. Gazdasszonya a kerítésen át beszélgetett valakivel. Ő is odakönyökölt asszonya mellé és hallgatta a diskurzust.

Egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy Buksi kutya nagy megelégedettséggel nyalja a száját.

Bizony, a kutya megtalálta a süteményt és jól megdézsmálta. A dologból nem lett baj, a gazdasszony és a cseléd jót nevettek, hogy Buksi belakmározott.

Az asszony sok életbölcselettel rendelkezett, úgy gondolta, hogy férjhezmeneteled előtt felokosít.

– A legfontosabb, hogy mindig járj az urad kedvében – kezdte, és a tételt bizonyítandó, elmondott egy történetet.

Férje egy alkalommal nagyon berúgott, még meg is hevert az utcán. Úgy jött haza, hogy csupa sár volt, ruhája, cipője, még a kalapja is.

Az asszony nem szólt egy szót sem, nem tett szemrehányást. A cseléddel levetkőztették az urat, megfürdették, lefektették. A piszkos ruhát kimosták, cipőt, kalapot renbehozták.

Másnap a felocsúdó férjet a tiszta ruha az ágy mellett, a friss reggeli a konyhában várta. Egyedül puszit nam kapott a feleségétől munkába menet.

A férj úgy szégyellte magát, hogy soha többé nem jött haza részegen.

Megértetted a tanmese tanulságát. Azt hiszem, hogy mégsem kizárólag ezért tudtál később a házasságban helyesen viszonyulni az előforduló problémákhoz. Eredendően jó természeted volt, diplomatának születtél. Nem voltál türelmetlen, hirtelen, forrófejű, hanem higgadt, okos, bölcs és alapjába véve békeszerető.

Házasságkötés előtt apuval együtt tanításra jártatok a templomba. Az atya nagyon tömören és velősen fogalmazott: – Önök felnőtt emberek. Tudják, hogy a házasság célja a gyermek. Minden ellene elkövetett dolog – bűn. Mivel másvallásúak, nagyon fontos, hogy ne gátolják egymást a vallásgyakorlásban.

Ennyi volt a tanítás.

Mindezenközben dolgozál. Sokféle ember járt be hozzád az üzletbe, így cigányok is. Velük kapcsolatban is adódtak érdekes epizódok.

Egyik cigányasszony kuncsaftodat mindenki Gizelle hercegnő néven ismerte. Férjével és apósával laktak együtt. Jobb napjaikban a férj a tengerparton muzsikált, felesége is vele volt, szállodában éltek, étkeztek.

Később a férj Szabadkán, a Belgrád kávéházban zenélt. Kiváló muzsikus volt, jól keresett.

Gizella hercegnő nem volt spórolós. Vett a piacon egy pár tyúkot, bevitte hozzád az üzletbe, hogy leméresse. Megérdeklődted, hogy mikor akarják a tömérdek baromfit elfogyasztani.

– Holnap (vasárnap) megfőzöm a tyúkpaprikást mindkét tyúkból. Mi azt délben és este megesszük, a maradékot hétfőn reggel kimártogatjuk.

Más alkalommal nagy kandliban vitte haza a piacról a tarhót. Befordult a boltba friss kenyérért.

– Hogy tudnak annyi tarhót megreggelizni? – kérdezted.

Gizella hercegnő elnevette magát: – Ha az én Nácim ismerné magát, Rózsikám, rájönne, milyen préda az ő Gizája!

Előfordult, hogy átlátszó organdi ruhába beállt a boltajtóba, a nap besütött, átvilágított a szoknyáján.

Erk bácsi meregette a szemét, ám Giza nem zavartatta magát.

Nos, a muzsikuscigányok amint hírül vették készülődő esküvődet, bejelentették, hogy eljönnek muzsikálni. Nem pénzért. Számukra elég lesz a borravaló, amit összemuzsikálnak. Soha nem felejtették, mennyit segítettél, amikor jegy nélkül adtál nekik kenyeret.

Nem akartál felhajtást, azt mondtad, nem kívánsz zenészeket. Jóska bátyád meghallotta az elutasítást és rögtön intézkedett: – Maguk csak jőjjenek!

Az esküvői előkészületek fő letéteményese – akárcsak Jóska és Ilus esetében – Csajkás Julis volt.

Most te voltál a főszereplő, de menyasszonyságod nem zárta ki, hogy részt vegyél a munkában.

Például nagy adag túrós rétest készítettetek, természetesen házilag nyújtott tésztából.

Esküvőd 1948. április 2-án (4-én?!) volt. A házasságlevélen 2-a szerepel, te pedig mindig 4-ét emlegettél. (Lehetséges, hogy a polgári esküvő volt előbb, és a templomi később.)

Délelőtt menyasszonynézőbe jöttek a vendégek, őket túrós rétessel kínáltátok.

Julis a saját konyháján főzte-sütötte az esküvői vacsora ünnepi menüjét. Például a tyúkokat rövid időre belerakta a kotlában fővő levesbe, egyrészt, hogy a levesnek jobb íze legyen, másrészt a tyúkok sütés előtt párolódtak, puhultak.

A belső szobából kihordtatok minden mozgatható bútordarabot, az asztalokat „U“ alakban állítottátok fel és damaszt abroszokkal terítettetek. Az asztalokat, székeket, a dupla terítéshez szükséges mély- és lapos tányérokat, evőeszközöket, poharakat a Szulovszki családtól kaptátok kölcsön.

A polgári esküvő kisebb bonyodalommal már megtörtént. Az anyakönyvi hivatal éppen költözködött és nem akartak új könyvet nyitni. A sarkadra álltál: – Vagy most megesketnek bennünket, vagy én még egyszer nem jövök ide!

Győri Jani városatya volt, lassú-csöndes modorában megszólalt: – Nyissanak egy új könyvet, Rózsikáékat megesketjük!

A házasságlevél szerint az esküvői tanúk Šarić Ratko és Vujković Josip voltak.

A templomi esküvő a Szent Kereszt templomban történt, Csipak Ferenc atya celebrálta.

A vacsorán a vendégsereget főként a legközelebbi rokonok alkották. A fő helyen, a bejárati ajtóval szemben a menyasszonynak és a vőlegénynek terítettek. Mellettetek a komák foglaltak helyet.

Részedről édesanyád, Jóska, Bözsike, Ilus, Mátyás, apu részéről nagyanyám, Manca, Lutka és Mirče, – a néhány napos házasok –, Tibi, Joli és Sanci  képviselték a rokonságot.

Jelen volt Csipak tisztelendő, a Szulovszki házaspár három gyermekével, a gyárból pedig a komákon kívül Gergő igazgató.

A lakodalomban két szál cigány játszott, ami egyszerűségében volt nagyszerű. Különösen a menüsor nyerte el a vendégek tetszését. Julis – szokás szerint – kitett magáért. Az ételsor szépen illeszkedő fogásokból állt: raguleves, bárány- és borjúpaprikás, rántott borjú, egybensült bárány, baromfipecsenye, hozzávaló tésztákkal, köretekkel, salátákkal, kompóttal.

Különösen Mátyás és Mirče ettek hatalmas és kitűnő étvággyal. Julis meg is jegyezte: – Ezek még maguk alatt találnak.

A zenészek szokás szerint részesültek a vacsorából, süteményekből, tortákból, hajnalban pedig felpakolták őket, hogy feleségeik, gyermekeik is hozzájussanak a finom lakomához.

(Egyébként nagyanyám másnap juttatott a házban lakó Fiser házaspárnak is levest, paprikást, sülthúst. A néni nagyon örült, mondván: majd készít tésztát a paprikáshoz. – Ne csináljon! Tészta is van! – adakozott tovább nagyanyám. A házaspár szerényen élt, jól jött nekik a segítség.)

A lakodalom forgatás után a hajnali órákban ért véget. Jóska és Bözsike nagyanyámat magukkal vitték, hogy a fiatal pár magára maradjon, ő azonban hamarosan hazatért és az élet folytatódott tovább.

A nászajándékok praktikus dolgok voltak, a háború utáni életszínvonalhoz illő, hasznos „hozomány”: egész bárány, pár baromfi, vesszőből font kenyér- és ruháskosár, szmirna szőnyeg, konyhaeszközök, edényfélék.

Ti dolgozni jártatok, nagyanyám főzött rátok. Egyszerű étrend volt: szerdán és pénteken tészta, szombaton krumplipaprikás, hétfőn a vasárnapi maradék, kedden-csütörtökön főzelék, feltéttel vagy anélkül. El kellett mindent fogadni, nem volt apelláta.

Kialakult egyfajta munkamegosztás. Nagyanyám a főzés mellett varrást vállalt.  Asztmája miatt ártott neki a por, ezért a nehezebb munkákat te végezted: mosást, vasalást, takarítást, udvarsöprést. Apu bekészítette a tüzelőt, vizet hordott.

Te vállalkozóbb szellemű voltál apunál. Palics felé hallottál egy eladó telekről, amit szerettél volna valami úton-módon megvásárolni. Apu konzervatívan állt az ügyhöz. – Miből akarod kifizetni? – kérdezte.

– És mit csinálsz vele? Beleülsz a közepébe? – érdeklődött nagyanyám, aki ezúttal apámat pártolta.

Kettejükkel birkóztál: – Ha eladjuk a biciklidet, meg tudjuk venni. (Harmincezer dinár volt a telek ára, és annyit kínáltak a bicikliért.) Beültetjük krumplival és jövőre a termés feléből megtérül a vételár.

Apu nem akart lemondani a bicikliről, nagyanyám úgy vélte, hogy gyalog messze van a plac, nem lehet naponta az Isten háta mögül bejárni a városba.

Maradtatok hát a Szulovszki ház két szoba, konyha, spejzból álló lakásában, nagyanyám társaságában.

(A későbbiekben is előfordult, hogy apró szembenállásokra került sor, te voltál a nyitottabb az újra, apu és nagyanyám a maradibb felfogásúak. Az új sparhelt vagy az első rádió megvásárlásakor többször kijelentetted: a megvalósításért „vért kellett izzadnod”. Ilyenkor hivatkoztál egy cigányasszony jóslatára fiatal korodból, ami így hangzott: „Neked mindenért meg kell szenvedned, ami másnak az ölébe hull”.)

Irma nővér testvéred Dél-Amerikából küldött csomagjai babakelengyét is tartalmaztak. Ilus Laci fia már megérkezett, te pedig első gyermekedet vártad. A fiús holmikat mind odaadtad Ilusnak, hiába kértek nagyanyámmal, hogy legalább valamit tarts meg a ruhácskákból.

– Olyan biztos vagy, hogy lányod lesz? – kérdezték.

Biztos voltál. És abban is, hogy a kislány neve Erzsébet lesz.

1949. szeptember 8-án, Kisasszony napján születtem, Mária-ünnepen.

– Hozta magával a nevét és elveszed tőle? – próbált szót emelni nagyanyám.

– Ő Erzsike lesz. Majd a másik kislányom lesz Mária.

Húgom 1952. július 25-én, Anna-napra született.

– Most tőle is elveszed a nevét? – érdeklődött nagyanyám.

Kitartottál elhatározásaid mellett, megtartottad az ígéreted. Húgom a Mária nevet kapta.

Első perctől fogva ügyes, fiatal anyuka voltál, talán irinyót szégyenlős, aki még az édesanyja vagy a férje előtt sem tudott úgy feloldódni, hogy szólongasson, babusgasson. Kellett egy kis idő, hogy megszokj, de akkor maradéktalanul, „száztetejével”, és örök életedben csak szerettél. Engem és a húgom ugyanúgy.

Folytatjuk

Földi Erzsébet memoárjának előző része a Szöveten:

Földi Erzsébet: Mömö (III.)