Földi Erzsébet: Mömö (III.)

A fényképek fiatal éveidből őrzik bájos vonásaid, kedves mosolyod, tiszta pillantásod. Egyetlen színes dia maradt ebből az időből: félhosszú, gesztenyebarna haj, hajpánttal, melegbarna szempár, tekintetedben a tükröződő napfénnyel. Nyersselyem ruhád rózsaszín tónusú anyagát apró virágok mintázták és nagyon kellemes nyári viselet volt. (Tanúsíthatom, mert kisnagylányként örököltem tőled és szeretettel viseltem.)

A Bányai üzletben szerencsére nem kellett divatbemutató: egyszerű klottköpenyed volt, fehér gallérral.

Kiskorodban megmagyarázhatatlan, különös szokásaid közé tartozott a ricinusolaj imádata, amit el kellett dugni tőled. Minden gyerek utálta, te pedig még az üvegen lecsorgó csöppet sem hagytad kárba veszni.

Másik furcsa szokásod volt a nyári melegben napoztatott tollneműbe – miután este behordták az ágyneműt – párnák, paplanok, dunyhák közé befészkelni magad.

Nagylányként persze teljesen más jellegű dolgokban voltál kivételes. Például nem voltál hiú.

Ennek ellenére hatásosabban távol tartottad magadtól a fiúkat, mint a kor átlagos lánytársadalma. Barátnőd, Maca meg is jegyezte: – Nem tudom, mit látnak benned, mert veled még a szavaikat is megválogatják. (Macával szabadabban bántak, a fenekére vertek, megcsipkedték.)

Hogy a Farkas lányok elismerten, híresen tisztességesek voltak, a fáma őrzi.

Nagyanyám ismeretségi köréből az egyik asszonynak két fia legénysorba cseperedett. Édesanyjuk tanáccsal látta el őket: – Olyan lányokat keressetek, mint a Farkas lányok! 

– Olyanokat csak gyertyával lehet találni!

– Akkor vegyetek egy-egy faggyúgyertyát és keressétek!

Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy bármennyire és elismerten tisztességes, jó lányok voltatok, amikor a fiatalember házasságra szánta magát, azért mindig megnézte, milyen a lány anyagi háttere.

 A kisnagylányság tartozéka egyelőre a tánciskola volt.

„Landor” (Landauer?) Juliska tánctanodája a mai Borovo utcában működött. A tanfolyam elvégzése szórakozásnak minősült, az esti össztánc pedig ismerkedésre, barátkozásra adott alkalmat.

Nagyanyám csak fél kurzust akart befizetni, de a „renoméd” ezt nem engedhette meg. Megmakacsoltad magad: vagy mindent, vagy semmit. Végül befizettétek a teljes összeget és elmentél az első foglalkozásra.

A részvevők mindenféle emberek voltak: henteslegény, borbélyinas, péksegéd. A körülményekhez képest   tartásod volt, nem tetszett a vegyes társaság.

Kijelölt párral kellett táncolni. Némelyik úgy igyekezett, hogy a nyelvét is kidugta. Esetleg izzadt is.

A te partnered igazi gavallérhoz méltón cukorkát hordott a mellényzsebében, amivel lovagiasan megkínált.

Az első táncóra után kijelentetted: ide se jössz többet. Jóska bátyád, aki nagyapám helyett gyakran felvállalta az apa szerepét, replikázott: – Márpedig ki fogod járni!

Kénytelen-kelletlen beadtad a derekad, s ami a többi fiatal számára vonzó és kellemes időtöltés volt, számodra a szükséges rossz, a kötelező, a visszataszító.

Partnered minden nap előhúzta a bonbonos staniclit, de nem fogadtad el a kínálást: – Hogyne! Amit ott melenget napszámban, sőt, hétszám a keblén! Nem kell nekem!

Soha nem voltál durva, csak határozott. Talán így akartad megőrizni belső világodat a külső sérülésektől.

Fiatallány korodat nem a szomorúság fémjelezte, hanem a mindenre kiterjedő figyelem és segítőkészség. Egyik formája például, hogy nagy állatbarát voltál.

Már a Szulovszki házban éltetek, ahol a padlástérben házigalambok laktak. A legolcsóbb rizskásával etetted őket. Válladra, karodra sorakoztak és eszegették a felkínált szemecskéket.

Az udvarban nagy fehér kakasnak voltál a gazdája. Nagybátyád elnevezte Pitykének. Pityke házi kedvenc volt. Tudta, mikor érsz haza, olyankor mindig a kapu felé sétált és ott várt, hogy üdvözöljön.

Feje felért az alacsony asztalig és a tányérodból falatozott. A levestésztát mindig megkapta tőled, de a kifőtt tésztákat is szerette. Úgy belakott, hogy félreállt a begye. Az első télen, amikor a hóval ismerkedett, eleinte nem mert lépni, később pedig jó magasra húzott lábakkal óvatoskodott.

Amikor sorsa beteljesedett, nagyon megsirattad, hiszen szinte családtagnak számított.

Majd jóval később, amikor már más munkahelyen dolgoztál, és éppen szabadságon voltál, az alig tollas csirkéknek virágos anyagból ruhát varrtál, nehogy megfázzanak. A szőlőből érkező házigazda meglátta az utcára tévedt jószágokat s csak meregette a szemét: – Mik ezek?

A nyugodt hétköznapok aztán egyszerre ködbe vesztek, mert a béke éveit felváltotta a háború.

1941-ben bejöttek a magyarok. Az itt élő magyarság szívügyének tekintette a megváltozó körülményeket, hiszen úgy érezték: visszatértek az anyaország kebelére.

Emlékkönyvedben a beíráshoz dátum társul: „Bevonulásunk emlékére – 1941. április 15.”

Az oldalon egy csomó tiszt és katona neve szerepel. Az egyik név majd kiemelkedik a többi közül…

Az emlék úgy őrzi, hogy sok (tíz?) nagy kamion szállította az érkező honvédeket, akik felsorakozva indultak a központból a Halasi úti kaszárnyába. Épp a kirakatot rendezted a Bányai üzletben, amikor felcsendült a nóta: Szabadkai lányok tyúkot ültettek…

Haragudtál a nóta szövege miatt, merthogy te is szabadkai lány voltál…

Későbbi munkahelyed előtt szebb és személyre szólóbb emléked rögzült. Az üzlet ajtajában álltál, a honvédek meneteltek a Nagytemplom felé. Vezetőjük észrevett téged – a szép, fiatal lányt a boltajtóban – és vezényelt a leventéknek: – Jobbra, vigyázz! Díszlépés, nóta!

„Fehéret virágzik, fehéret virágzik az akácfa…”

Ismét más alkalommal történt a következő kedves epizód. A boltban tartózkodtál, vevő nem volt bent. Meghallottad, hogy valaki az üzlet felé haladtában pálcával veri a dróthuzal-kerítést a járdaszélen.

Kikiabáltál a delikvensnek: – Nincs jobb dolgod? – Azt gondoltad, valami vásott kölyök szórakozik.

Az illető épp akkor ért a bejárathoz. Fiatal tiszt volt. Elmosolyodott és kellemes hangon beszólt hozzád az üzletbe: – Nincs…

Ezeket az apró, tűnő pillanatokat elhomályosítja a történet, amely még a Bányai-üzlet idején játszódott.

Egy magyar katonával komolyabb ismeretséged született. Neve piros betűkkel szerepel az emlékkönyvedben, a „Bevonulásunk emlékére” bejegyzés alatt: Kisteleki János.

Ilus barátnője a nagybátyja üzletéből ismerte, ahova a tiszt bejárt civil holmit – kalapot, sapkát, inget, zsebkendőt – vásárolni. Ismeretlen okból ráragasztották a Varnyú Misa csúfnevet.

A férfi esténként – amikor csak tehette – megvárt a bolt előtt és hazakísért. Ezeken a sétákon sokat beszélgettetek és sok dolgot megtudtatok egymás életéről. Később vasárnaponként csináltatok közös programot és ismeretségetek elmélyült.

Soha nem jött ajándék nélkül. A legfinomabb Stühmer cukorkával kínált a séták vagy a parkban üldögélések alkalmával.

Egyszer egy vásárból két mézeskalács-pólyásbabát hozott. Bizonyára megérintett a gesztus, mert odahaza az ágy tetején újra kibontottad az ajándékot a selyempapírból és elmosolyodtál.

Ilus látta a mosolyt és ő is elmosolyodott: – De szépeket mondott, hogy még most is mosolyogsz rajta.

Ez a férfi modorával talán valóban tudott a szívedre hatni. Nem volt bárdolatlan a közeledése, viselkedése pedig megnyerő.

Egy alkalommal a Nagytemplomhoz közel sétáltatok és az egyik szomszédos épület előtt fiatal katonákat vettetek észre. Egy papírt tanulmányoztak, felnéztek az épületre és összenevettek.

– Mi ez az épület? – kérdezte János.

– A Katolikus Nők Kongregációja – válaszoltál.  

– Szép kis kongregáció! – reagált a férfi.

– Miért? Mit kerestek a katonák?

– Ezt magához és magamhoz méltó szavakkal nem tudom elmondani.

Nem firtattad tovább. Mivel az eszed jól vágott, magadtól is rájöttél, hogy a fiatalemberek női társaságot kerestek könnyed szórakozás céljából.

Kisteleki János végül nyilatkozott.

Elmondta, hogy édesapja meghalt, de életében sem igazán törődött vele. Édesanyját már előbb elveszítette. Fogadott apja magához vette, de szintén meghalt. Odahaza két nővére van. Ha őt kiviszik a frontra, a házat és a földet nem hagyhatja felügyelet nélkül. Ezért szeretne megnősülni. Nővérei tudnak a szándékáról és várják a válaszod.

Nos, itt volt egy kedves, finom fiatalember, ház, tanya, föld, szőlő birtokosa és itt voltál te, akinek önmagadon kívül nem volt semmije.

Azt válaszoltad, hogy még nem akarsz férjhez menni.

A nővérek újfent üzentek: – Talán nem tud főzni a kislány, azért próbálja elnapolni a házasságot?

A válaszod dacból született: – Nem tudok.

(Gyermeklány korodban a Szulovszki házban a beteg Bábicsné családjának palacsintát sütöttél, különbül, mint a felnőtt asszonyok.)

Kisteleki János járt az otthonodban, megismerte édesapádat. Lehetséges, hogy a szegényes miliő megváltoztatta szilárd elhatározását. Visszavonult.

Nem mutattad, de bizonyára szíven ütött a visszalépés. Hetykeség mögé rejtve viselted sorsod, csalódásod, és sok-sok év múlva, amikor már felnőtt lányaid voltunk, csak lassan-lassan nyitottad meg lelked titkait. Vajon minden titkodat?

A Kisteleki-ügy utóhangja bizonyos idő múlva váratlanul ért. Déli zárás után a szokásos útvonalon hazafelé tartottál a Bányai-üzletből. Tél volt. Piri Ilonka télikabátját, finom bőr cipőjét örökölted, most ezeket viselted, fejeden szép franciasapka.

Kisteleki János szembe jött veled, mosolygott, oldalán egy asszony haladt. A gyermek kosár-bölcsőben feküdt, pólyában, a férfi vitte. Az asszony csúnyán nézett rád, aki viszont egy másodperc erejéig befogtad tekinteteddel a képet, aztán szó, köszönés nélkül tovább léptél.

Úgy érezted, egykori kísérőd meg akarta mutatni, hogy nélküled is megnősült, gyermeke (fia?) született, elrendezte az életét. Talán csak ezért jött be Kelebiáról. Nem akart fájdalmat okozni, csupán bizonyítani, önző módon, nem sejtve, hogy sebeket tép fel. Benned rögzült a kép, ami kívülről idillinek tűnt, de az érintettek mindegyike számára tüskét hordozott.

Ezek után soha többé nem találkoztatok, hír sem érkezett a családról.

Nos, viszonylag rövid idő alatt viszonylag sok változás történt.

1942-ben a Bányai üzletet bezárták, zsidó tulajdonosait deportálták. A szépen elképzelt tervek kútba estek, ott álltál munka nélkül.

Ilus nővéred tudta, hogy a tehetséged, adottságaid, képességeid megvannak ahhoz, hogy tovább tanulj. Megvette számodra a szükséges könyveket is. A lehetőség adva volt, a döntés viszont rajtad múlott.

Nem akartál a család fölé emelkedni, különösen nem a testvéred verejtékes munkája révén. Visszavitetted a könyveket és próbáltál munkát keresni.

Ilus egyébként akkortájt lépett ki a varrodából és odahaza kezdett önállóan dolgozni. Két segítsége volt, Kender Bözsi és Gönczöl Gizi. Neked is jutott feladat: a kész munkákat szállítottad haza.

Gönczöl Gizivel való barátságod ettől az időszaktól datálódik. Bár Gizi tíz évvel idősebb volt nálad, megtaláltátok a közös hangot. Szüleivel és három fivérével együtt éltek a családi házban. Édesanyjukat Mamámnak, édesapjukat Tatámnak nevezték.

Mamám igen spórolós, szinte fukar természetű volt. A keresetet mindenkinek haza kellett adni, és még zsebpénzt sem kaphattak belőle.

Gizivel eljártatok moziba, cukrászdába, a kenyérüzletből pedig az egész családot elláttad kenyérrel.

Barátnőd röstellte a dolgot, szerette volna viszonozni, de nem kapott engedélyt arra sem, hogy szüret utáni friss musttal megkínáljon.

Egy ebéd alkalmával szemtanúja voltál, ahogyan Mamám kibontotta a szalvétába kötött kenyeret, mindenkinek leszelt belőle egy darabot, a többit ismét gondosan bekötötte és kivitte az éléskamrába. Az embernyi ember férfiak sóvárogva néztek a rituálisan kivonuló kenyér után.

Amikor Gizi kikisért, szóltál neki, hogy ha kell, kaphatnak több kenyeret, persze jegy nélkül. Barátnőd sírva fakadt, hogy azt ki is kell fizetni.

Mindentől eltekintve tudtatok örülni és nevetni.

Például kalapban – a kor megkövetelte, hogy a magukra adó nők kalapba járjanak – beültetek a moziba, az első sorba. Magyar filmek dömpingje volt, özönlött a közönség, a telt ház miatt csak az első sorban kaptatok helyet. Az első sorban, kalapban végigkacagtátok az előadást. Kacagtatok a filmvígjátékon, de elsősorban önmagatokon: kisasszonyok kalapban, a mozi legalpáribb, első sorában…

Szórakozási lehetőség nyílt a kongregációkban is. Ezek a tömörülések nem-, kor- és társadalmi helyzet szerint rétegződtek, de az összejöveteleken mindenki megtalálhatta önmagát, társaságát, érdeklődési körét. Könyvek, lemezek álltak rendelkezésre, foglalkoztak sporttal, kirándulásokat szerveztek, a tea- és csokoládé-délutánok műsorral kezdődtek és közös, vegyes, össztánccal zárultak.

Palicson, piros-fehér mintás dirndli-formaruhádban, egyik kezedben csatos üveggel, a másikban pálinkás pohárral mosolyogsz. Az üvegben nem pálinka, csak víz volt, azzal oltottad szomjad a meleg nyári délutánon. A csoportkép a kirándulásról készült, de a boldogságról szólt…

Bár háború volt, a világ nem állt meg, nem dőlt össze. Sokan ismerték a Farkas családot, személyesen téged is. Tudták rólad, hogy okos, rátermett és becsületes vagy.

Az Ilust kisegítő periódus ideiglenes és rövid foglalkozás volt, ugyanis meghívtak elárusítónak a Fuderer pékség üzletébe. A pékség a változások ellenére működött, az embereknek békében és háborúban szükségük volt kenyérre.

Az épület, a hozzá tartozó pékség és üzlethelyiség tulajdonosa Erk Jakab, Fuderer Mihály nagybátyja volt.

Az üzlet sok-sok különböző fajsúlyú esemény színteréül szolgált.

Jutott belőlük számodra könnyedebb és komolyabb történet egyaránt.

Ismeretségi köröd állandóan bővült, mert széles kuncsaftkör járt be hozzád. Emberek között forgolódtál, mindenkivel tudtál beszéni, nem tartottál senkitől. A vevők becsültek és szerettek, mert mindig tiszta, gyors és szolgálatkész voltál. A névnapodon annyi virágot kaptál, hogy nem fértek el a vödörben, hát kihoztátok az üzlet elé a kisteknőt, amit végül megtöltöttek az ajándékcsokrocskák.

A háborús években a hiánycikkek miatt beindult a cserekereskedelem. Lisztért cserébe például adhattál kenyeret. Egy alkalommal vagy három kiló ementáli sajthoz jutottál. Nagyanyám soknak vélte és áron alul eladott belőle. Nem örültél a külön akciónak.

Más alkalommal a katonáktól szereztél élesztőt és cukrot. Rég áhított meggyes lepényt készítettetek és a pékhez vittétek sütésre. Ekkor is galiba történt. A pék tévedésből másnak adta ki a tepsit s mire haza került, már megbontották, össze-vissza darabolták. Ültél a konyhaküszöbön és sírtál, mert ki tudja, milyen kézzel nyúltak a süteményhez, nem kellett neked belőle egy falat sem.

Ettől komolyabb események is játszódtak az üzlet, a Fuderer család és a személyed körül.

A zsidók deportálásuk előtt gyakran sváb családokra bízták ékszereiket, hiszen így biztonságos helyen vélték értékeik megőrzését. Valóban így lett volna, ha a felszabadulás nem teszi bizonytalanná a svábok egzisztenciáját. Fuderer Mihály sváb származása révén belebonyolódott ilyen üzletekbe, ami később számára és családja számára is veszélyt jelentett.

Három gyermekük volt: Jóska, Baba és a matematika- és sakk-zseni, Bandi.

Fuderer úr a meghurcoltatás elől menekülni kényszerült, segítséggel átjutott Magyarországra. Jóska és Baba hosszabb rejtőzködés után – ugyancsak segítséggel – követték apjukat. A feleség Szabadkán, lágerban tengődött, Bandi pedig az otthonukban húzta meg magát.

Naponta meglátogattad Fuderernét a lágerban, vitted-hoztad a híreket a családról, intézted, ha valamire szüksége volt. Esténként az Erk házban aludtál, nehogy Bandit is elvigyék. Aktív szereplője voltál az eseményeknek.

Létezett összekötő ember, aki illegálisan átvezette a pénzes, gazdag hozzátartozókat a határon, hogy a családok egyesüljenek. Fudererné menekítése folyamatban volt és a forgószél elkapott téged is…

A rád vonatkozó kedvezőtlen folytatást az okozta, hogy egy zentai illetőségű menekített személy önmaga tisztázása céljából árulkodó papírokat eldobált. A papírok utaltak az összekötő személyére, kliensei között Fuderernére, vele kapcsolatban pedig felmerült a te neved is.

Az OZNA bevitt kihallgatásra. Katona kísért be, golyószóróval a kezében.

A kihallgatást három férfi végezte, több órán keresztül. Keresztkérdésekkel próbálták kihúzni belőled az információkat. Tudtad palástolni a félelmed és jól kivágtad magad, de a kérdezők nem engedték, hogy túl hetykére vedd a helyzetet. Selyembe burkolták a fenyegetésüket.

– Mi nem vagyunk magyarok, hogy megüssük…

– Szép is lenne, ha hárman nekiesnének egy gyenge nőnek.

– Mit tud XY bácsiról? (A menekítő nevét említették.)

Vágott az eszed. Tudtad, hogy az összekötőről kérdeznek, ám eszedbe jutott, hogy ugyanilyen vezetéknevű kuncsaftod van.

– Ó, XY bácsi bejár a boltba, nálam vásárolja a kenyeret. De most már mennék, nyitnom (zárnom?) kell!

– Csak ne siessen annyira! Előfordulhat, hogy nagyon sokáig ittfogjuk, kap egy szép zárkát. Egyébként elengedjük, ha megígéri, hogy figyeli az emberek beszédét – a boltban sok alkalom van erre – és jelenti nekünk, amit hall.

– Azt akarják, hogy spicli legyek?

A pasik nagyon megdühödtek.

– Hogy mondhat ilyet?

– Hát hogy hívják azt, aki a hallottakat beköpi?

Nos, a lényeg, hogy végül elengedtek. Megmenekültél az OZNA karmai közül. De kijőve (a Sárgaházból?) olyan sírógörcsöt kaptál, hogy a falnak kellett támaszkodnod, remegő lábaid alig bírtak el.

Sokáig minden vasárnap be kellett járnod jelentéstétel céljából. Egy idő után megelégelted és abbahagytad. Nem volt következménye, ám sokáig láttad, hogy a nyomodban járnak és figyelnek.

Erk Jakab bácsitól egy rubinnal, két oldalán gyémántokkal díszített nyakkendőtűt, Fuderernétől egy csodálatos arany karórát kaptál emlékbe. Az óra karcsatja fehér-, sárga- és vörösarany lapocskákból állt, francia-liliom gravírozással, zafír felhúzóval.

Az ígéretek, hogy férjhezmeneteled után mindent revanzsálnak, üres szavak maradtak. Még stafírungot sem kaptál, nem lakást, bútort, esetleg tetemesebb pénzösszeget.

A nyakkendőtűből gyermekkori pajtásod, Balázs Piri Ernő – Nőce – akkorra ékszerész – gyűrűt készített.

Ha Erk bácsi beült a boltba, elnézte, ahogyan dolgoztál, a lámpafény meg-megcsillant a gyűrűn.

– Nagyon szép az a gyűrű! – jegyezte meg egyszer. Remélhetőleg nem bánta meg az ajándékozást.

Majd sokkal később, amikor már apu felesége voltál, és apu faszénért járt be az udvarba, Jakab bácsi neki mondta el: nagyon sokat segítettél a Fuderer családnak, amit ő soha nem tud meghálálni.

Itt ér véget ez a történet, kicsit szomorúan.

Közben a családban is történtek nem kevésbé szomorú események. Édesapád idült alkoholizmusa a háború éveiben teljesen aláásta egészségét, pedig relatív fiatal volt, ötvenhat éves.

A kritikus időszakban Ilus papot hívott hozzá. A pap bunyevác volt, de tudott magyarul. Egész úton dohogott, amikor meghallotta, hogy Farkas bácsi az I. világháború befejezése óta nem gyónt, nem áldozott. Levonta a következtetést: – Ti magyarok! Csak akkor kell az Isten, amikor dögrováson vagytok!

Ilus nem bírta tovább: – Tisztelendő úr, ha úgy gondolja, visszakísérem.

Nem került rá sor. A pap megrendülve hagyta el a betegszobát. Mint mondta: Farkas bácsi meggyónt, megáldozott és megtért. Szeméből egy könnycsepp gördült ki, jelezve a lelki megnyugvást.

Az atya meghatódva távozott, Ilus kísérte. Bobi kutya kiugrott a házából és ugatni kezdett, mert minden „egyenruha” ellensége volt, a papé is. A pap ijedtében nekiszaladt a falnak. Ilus csendesen örült, talán megokolt kárörömmel, hiszen akit lelki vígasz nyújtásáért hívott, megbántotta édesapját. Legalább meglakolt a magatartásáért.

Nagyapám és a család viszonylatai végre elsimultak. Mindenki megbékélt azzal, ami hamarosan elkerülhetetlenül bekövetkezett.

Te pici korodtól egész életeden át szeretted édesapádat. Gyengeségét az alkohollal kapcsolatban betegségnek tekintetted és megbocsátottad neki a nehézségeket, amiket okozott.

Ő is szeretett téged. Sokszor emlegetted, hogy ünnep idején kézen fogva vezetett be a belső szobába és adott neked a szekrény tetején várakozó süteményekből.

Távozásának van egy titokzatos vetülete.

Irén-Irma testvéretek már rég Dél Amerikában működött, mint irgalmas nővér. Azon az éjszakán a cellákhoz vezető folyosó végén fényes, fehér alak formájában megjelent neki édesapátok. Megrendült és feljegyezte a dátumot. Az értesítést a szomorú eseményről sokkal később kapta meg, de a dátum megegyezett azzal, amit feljegyzett. Tél volt, december. Hisszük vagy nem, léteznek csodák…

Szintén tél volt, amikor édesanyátokkal baleset történt. Meglátta az utcán egyik adósát és minden másról megfeledkezve a nyomába eredt. Nem vette észre a közeledő lovas szánt, ami elütötte. Értesülve a hírről, hazavittétek. Lába sérült volt, bedagadt, de nem akart orvost hívatni, valószínű a szokásos pénzhiány miatt. Mivel nem tudott lábra állni, te és Jóska „gólya viszi a fiát” módon, összekulcsolt kezeiteken hordoztátok a két szoba között, reggel ki, este be.

A láb nem lappadt, fájt, mégis szükség volt orvosi szemlére. Kiderült, hogy eltört a lába.

– Mikor történt? – érdeklődött a doktor.

– Egy hete – jött a válasz.

– Hallod, kérlek? – szólt oda segédjének az orvos.

Anya gipszet kapott, szerencsére a láb tökéletesen rendbe jött.

Visszatérve a baleset pillanatához, az utca emberei akkoriban még emberségesek voltak.

A szemtanúk kiabálva figyelmeztették a távolabbi járókelőket:

– A számot! A számot! (A szánkó számát értették.)

Néhány perc múlva máris érkezett a hír: – Megvan a szám!

Sajnos, nem volt sok értelme. Az ügyvéd annyi taxát számolt fel, hogy a kárvallott semmit nem kapott a balesetet okozó személy által kifizetett fájdalomdíjból.

Folytatjuk

Földi Erzsébet memoárjának előző része a Szöveten:

Földi Erzsébet: Mömö (II.)