PRÓZAIRODALOM

Nagy Gusztáv: Lóhere

Jó sűrű, tömör, bársonyos volt a fű. Sötétzölden, frissen, még harmatosan esett rá a napfény. Harmat cseppek billegtek a kis, köröm nagyságú leveleken. Négylevelű lóherének nevezik.
A régi öregcigányok amulettként használták a kalapjuk mögött, szépen a kalapszalag alá helyezték, mert meglátásuk szerint a rossz szellemek ellen megvédte őket, és még szerencsét is hozott. Az öreg Szelenc, mezítláb lépett bele a sűrűjébe, amelyben nem látszott a csontdarab. Feljajdult a fájdalomtól, de rögtön le is hajolt, hogy megnézze, mi a csoda az? Amint lenyúlt a fűk özé, pillanatok alatt sejtel-mes, titokzatos örömpír látszott sovány, aszalt arcán. Leszakította, mintha megtalálta volna a fiatalsá-gát, annyira örült. Négylevelű volt. Egyik tenyeréből a másikba rakosgatta, hirtelen, azt se tudta, hova rejtse, aztán mégis csak jött egy gondolat, hogy lenyeli, úgy egészben, ahogy van, legalább érezni fogja, hogy benne van, hogy megvédi mindentől, és még a szerencse is ráköszönhet. Küszködött vele, sehogy sem akarta megrágni, ugyan foga se lett volna hozzá, csak egészben akarta, mert akkor van ereje és hatalma. Addig próbálkozott, amíg a torkán meg nem akadt. Jaj, szegény öregasszony, se le-nyelni, se kiköpni nem tudta, de már nyála, taknya, könnye csurgott. Szerencséjére, hogy sógornője meghallotta és kirohant a házból egy darab kenyérrel és sikeresen lenyelte kenyérrel együtt a négyle-velű lóherét. Megkérdezte, hogy mi volt az, amit nem tudott lenyelni. Amikor elmondta, hogy mi volt az, a sógorasszony hatalmas nevetésbe kezdett. Hát megérdemled, mondta nevetve, mert megetted a szerencsédet!

Nagy Gusztáv legutóbb a Szöveten: